Daimacu mester egyszer időt is kért

Európai túrája során bennünket is megtisztelt a tokiói olimpiára készülő japán női röplabda-válogatott 1964 nyarán. Ha túl sokat nem is tanultunk tőlük, ittlétük felkavarta a sportágat. Legalább láthatták eleink, milyen is az igazi játék.

A csapat az 1960-as világbajnokságon Rio de Janeiróban ezüstérmes lett, ám 1962-ben Moszkvában már első, a házigazda Szovjetunió előtt. Ahogy aztán a hazai olimpián is, nem mellesleg 3:0 (11, 8, 13)-ra legyőzve a szovjet csapatot.

De az olimpiáig még volt jó néhány hét, amikor nálunk jártak. A roppant elegáns, „fehér tűsarkú cipőt, zöldes kosztümöt, fehér blúzt és kék esőkabátot viselő, egytől egyig fekete hajú, mosolygós vidám lányok” két-két labdával (ennyi járt fejenként) a kezükben szálltak ki a repülőgépből, élükön „Masae Kasai kapitánnyal, a moszkvai világbajnoki torna legjobb játékosával, (…) aki mindenben vezet, játéktudásban, magasságban (174 cm) és – bocsánat az indiszkrécióért – az évek számában (31) egyaránt”.

Három mérkőzést játszottak nálunk a japánok, közülük egy volt hivatalos, kétszer Budapest néven szerepeltek a magyar lányok. Az első mérkőzést Almásfüzitőn rendezték, hogy mint mindhárom meccsen, 3:0 volt a vége oda, ez természetes. Az is, hogy az első játszmában a magyar játékosok már a nyitásaikkal sem tudtak mit kezdeni. „Egyből megütött labdák, ejtések, horgok, bombaleütések váltották egymást, és ez ellen a mi csapatunknak nem volt ellenszere”.

A második randevú Miskolcon volt, a diósgyőri stadionban kialakított pályán. Almásfúzitőhöz (800 néző) képest nőtt az érdeklődés, már a vendégek meccs előtti napon tartott háromórás (!) edzésére is sokan voltak kíváncsiak, a második meccsre pedig kétezren (!). „Ilyen sem volt még röplabda-mérkőzésen nálunk…” – örvendezett a Népsport, megállapítva, hogy a japánok élvezetes röplabdát játszottak, de nem csináltak „semmi szemkápráztatót. Csak mindent igazán jól, hallatlanul biztosan és egyszerűen, azaz nagyszerűen oldottak meg. Mezőnyjátékuk, előkészítésük pompás, szinte tökéletes volt”.

Ugyanakkor a magyar csapat nem vallott szégyent. Hogy 3:0 lett megint oda, nyilvánvaló, ám a harmadik játszma elején 2:1-re és 3:2-re még vezettek is, Dencsiné Medgyesi Julianna és és Tatárné Quintz-Kékessy Éva remek leütéseivel.

A mérkőzés utáni bankett a lillafüredi Palotaszálló Mátyás-termében volt. A nálunk honos üdítővel, Almuskával (szűrt almalé) ünnepelték vendégeink hosszú, európai körútjuk egyik újabb játszmaveszteség nélküli győzelmét. Az ülésrend figyelemre méltó volt. A mester mellett a csapatkapitány Kaszai Maszae, majd utána a többiek foglaltak helyet életkor szerint.

Hosszasan kellett várni a vacsorára, ezért a japán lányok a papírszalvétából kis hattyúkat gyártottak (origami), elkápráztatva vele a meghívottakat. Unatkoztak. Még az se dobta föl őket, hogy „a Harsányi zenekar közben húzta a talpalávalót, a twistet meg a tangót”. Az öltözködésre sem adtak sokat, melegítőben voltak, hétköznapi, főleg ünnepi ruhát nem is hoztak magukkal.

Ráadásul nem tudtuk lenyűgözni őket örökös büszkeségünkkel, a magyar konyhával, A ham and eggs-ben a sonkát rágósnak, a tojássárgáját túl lágynak találták, a fatányérostól se voltak oda. Akármilyen meglepő, a túrán főztek maguknak, ez akkor derült ki, amikor „az autóbuszon Sasaki poggyászából egy lábas, meg egy gyorsforraló kandikált ki. Igen, mert a hazulról hozott, a mi levesporunkhoz hasonló, zacskóba csomagolt szárított hal, rizskeverék elkészítéséhez csak meleg vízre van szükség. És ez a rizses hal a magyar bankettnél is jobban ízlik, kivéve a fagylaltot, ebből ugyanis a fekete hajú leányok minden mennyiséget képesek elfogyasztani”.

Ezután Budapest következett. Már az edzésükön sokan voltak a Sportcsarnokban, és különleges megoldásokat láttak, a legtöbbet a rájuk jellemző, úgynevezett guruló mentés gyakorolták, majd Daimacu edző „hosszú tíz perceken át szédületes iramban, néhány méter távolságból irtóztató erővel dobta, majd ütötte a labdákat lányaira”. Ezen sokan fennakadtak. „Ha ez a korszerű edzés, és egyszer mi is ezt fogjuk csinálni, elmenekülünk… – jegyezte meg nem is egy magyar játékos.”

Az egyetlen hivatalos meccsen is 3:0-ra nyert Japán, a telt házas Sportcsarnokban mindenki csak ámult, már előtte is, hiszen a vendégek közel két órán át (!) melegítettek be. Aztán az öltözőben még a meccs előtt nemcsak a rendezőktől kért dupla adag fagylaltot és Tátra-csúcsot, hanem a nagykövetségtől meglepetésnek érkező tejberizst is megették az öltözőben. Mindez nem látszott meg játékukon, sőt…

A magyar játékosok nagyon felszívták magukat, olyannyira, hogy az első játszmában „Dencsiné jól helyezett ütése, Baranyainé sánca és még egy japán hiba után 0:2-ről 3:2-re alakult az eredmény s megtörtént a csoda. Daimatsu mester először kért időt magyarországi mérkőzéseik során”. A másodikban azután belelendültek, csapatunk a nyitás jogát is alig tudta megszerezni, szépítés is csak 1:10 után sikerült.

A nálunk töltött napok alatt kiderült, hogy nem egyik napról a másikra lett klassziscsapata Japánnak, még úgy sem, hogy akkoriban egymillióan röplabdáztak náluk – a nőknél. Minden úgy kezdődött, hogy a Nicsibo-textilgyár tulajdonosa, Hara úr, az akkor 55 éves üzletember 1954-ben elhatározta egy röplabdacsapat alapítását. Szerződtetett egy testnevelő tanárt, az egykori jó nevű játékost, Daimacu Horofimut, aki hihetetlenül kemény edzésmunkával a legjobbakat kiválasztva kezdte meg a munkát.

A lányokat az óriási, egész országot behálózó textilgyár oszakai központjában foglalkoztatták. Együtt, a gyár munkásszállásán laktak, csak a munkának és a sportnak éltek.

Erre az életformára nem volt esély nálunk, de a Népsport (igazán visszafogottan) azért megpendítette, mi hasznosítható a japán módszerből. Egyik sem volt ördögtől való gondolat.

Mert ugyebár a mezőnymunka, az előkészítés mindmáig fontos a röplabdában, a labdabiztonság sem elhanyagolható, ahogy az egyéni képzés sem árthat, még a legjobbaknak sem. De a lényeg: „Az általános színvonalat emelni ma már heti három – nem is egészen végigdolgozott – edzéssel nem lehet. Addig akadhat néhány kiváló játékosunk, összehozhatunk egy-egy jó játékerőt képviselő csapatot, válogatottat, de a sportág színvonala kényszerűen elmarad a kívánatostól.”

Japán–Magyarország 3:0 (8, 4, 0)
1964. július 7., Budapest
Sportcsarnok, 2000 néző, vezette: Albutz (román)
Japán: Handa, Mijamoto, Iszibe, Macumura, Tanida, Kaszai.
Edző: Daimacu Horofumi
Magyarország: Tatárné, Maklári, Dencsiné, Fekete, Blaumanné, Baranyainé. Csere: Tóth, Várkonyi, Szabó
Edző: Havasi Gyula