Bogáthy Erna nem dacolt a családi hagyománnyal

A Műegyetem aulájában rendezte meg a Magyar Vívószövetség a női tőrvívók országos bajnokságát 1934-ben. A „hölgybajnokság” legnagyobb esélyesének Bogáthy Erna számított, legalábbis a sportági tótumfaktum, Italo Santelli mester előzetes helyzetértékelése szerint. „A legjobbnak tartom Bogáthyt   – nyilatkozta a Nemzeti Sport a verseny napján megjelenő számában a bajnoki mezőny javát felkészítő, már életében legendává váló mester. – Férfias mozgása, energiája emeli a többi fölé. Utóbbi időben szorgalmas volt és reálisan benne látom a győztest. Hibájául rovom fel, hogy csak férfiakkal akar asszózni.”

Hogy ez miért lett volna hiba? Nos, Santelli szerint a férfiak tőrvívása nemcsak erősebb, hanem egész egyszerűen másképpen is épül fel. Példaként hozta fel a német Helene Mayert, az 1928-as amszterdami olimpiai játékok első helyezettjét, aki négy évvel később, Los Angelesben azért végzett „csak” az ötödik helyen, mert a felkészülés során kizárólag férfi ellenfelekkel edzett. „A nőknél aztán hiába kereste az erélyes és gyors mozgást. Meg volt zavarva és nem tudott győzni.”

Santelli egyébként már-már ijesztően precízen lőtte be az országos bajnokság másik két dobogósát is. „Igen szorgalmas volt Varga, akit nagyon jónak tartok, Bogáthy után a legjobb. Jól fog vívni. Elek Margit haladt sokat. Nővére, Ilona nem dolgozott eleget. De azért jól fog vívni, mert Elek Ilona versenyben sokkal jobb, mint teremben. Ha Bogáthy ennyivel jobb lenne versenyen, akkor verhetetlen lenne. De nincs olyan temperamentuma, mint Eleknek, Elek éppen ezzel a kirobbanó temperamentumával éri el eredményeit. Ez a négy hölgy lesz elöl.”

Igaza lett – majdnem mindenben.

Az eredetileg tervezett reggel kilenc helyett egy órával később kezdődő, majd a döntőkkel délután öttől folytatódó megméretésen végül tizenhatan indultak el, két nyolcas csoportba osztották a mezőnyt. A nyolcasokból az első négy-négy vívó, valamint a legjobb ötödik helyezett jutott be a délutáni fináléba. Bogáthy Erna a végjátékban nem kegyelmezett: nyolc asszójából mindössze egyet veszített el – a kellemetlen stílusú vetélytársa, a „különösen a flesseléseivel”  zavart okozó Dany Baba ellenit. De ez akkor már nem is számított Bogáthynak. Nem, mert az önálló döntőnek is beillő csörtét 5:4-re megnyerte a két évvel később, a berlini játékokon majd aranyérmet szerző Elek Ilonával szemben – megszerezve ezzel pályafutása hatodik egyéni magyar bajnoki címét. Mindezt ráadásul megszakítás nélkül, sorozatban érte el, s nyerő szériája majd csak két évvel később, 1936-ban szakad meg.

Érdemes végigolvasni ennek az Elek „Csibi” elleni mérkőzésnek a Nemzeti Sportban megjelent rövid kivonatát. „Bogáthy támadott kezdetben, de Elek feltartó szúrása talál, 0:1. Bogáthy egyenes felső szúrással egyenlít ki, 1:1. Most kétcseles szúrása jelent számára előnyt, 2:1. Elek azonban parádriposzttal egyenlít, 2:2. Bogáthy alsó szúrást visz be, 3:2, majd egyenes kitörése 4:2. Bogáthy most már gyorsan szeretne győzni és túl hirtelen akciókat kezd, amelyek miatt tempón kívül jut. Elek védi az egyik támadást, riposztja ül, 4:3. Bogáthy zavarodottsága tovább tart, Elek felszúrása is tus, 4:4. A döntetlen állásnál nagy az izgalom, de Bogáthy összeszedi magát és Elek támadását védve beviszi a győztes tust.”  Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a tudósítások szerint egy szép kvart parádriposzttal vitte be a győztes tust.

Bogáthy „karcolhatatlan” teljesítményét méltatta amúgy a Nemzeti Sport március 6-i számában megjelent összefoglaló elemzésében Kalmárné Rassay-Kóbor Gabriella is: „Bogáthy Erna idén hatodszor nyerte a női bajnokságot éspedig igazán jó ellenfelekkel szemben. Ilyen eredménnyel nem sok sportember dicsekedhet. Erna szorgalmasan és lelkiismeretesen vív. Komolyan veszi a sportot s íme az eredmény. Pedig nem is szerencsés idegzetű, de tudása ezt is ellensúlyozza.”

Hogy ez a tudás megadatott Bogáthy Ernának, arról saját tehetségén és szorgalmán kívül a genetikának is volt némi köze. Az 1906 szilveszterén az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchia, 1918-tól ellenben már Lengyelország területén fekvő galíciai Jaroslawban Bogen Ernaként született későbbi versenyző ugyanis családilag került a vívás bűvkörébe. Édesapja, az 1882-ben Nagykikindán született Bogen Albert osztrák színekben versenyzett az 1912-es stockholmi nyári olimpián, mint a Monarchia főhadnagyi rangban szolgáló katonatisztje. Csapatban, bár a magyarok elleni döntőben nem vívott, ezüstérmet nyert, hogy aztán a nagy háborút követő történelmi és területi változások után Magyarországon telepedjen le a családjával. Ennek is köszönhető, hogy az 1928-as amszterdami ötkarikás játékokon már a magyar színeket képviselve versengett párbajtőrvívásban, de csak a csapatversenyben indulhatott. Nem sok sikerélmény érte, de legalább ott volt az Egyesült Államoktól és Egyiptomtól is vereséget szenvedő, így már az első fordulóban búcsúzni kényszerülő magyar együttesben. És legalább elmondhatta magáról, hogy két különböző ország színeiben is próbára tehette magát az ötkarikás játékokon. No meg természetesen azt is, hogy egy olimpián versenyzett saját lányával, Bogen Ernával, aki a női tőrvívók versenyében szerepelt, s jutott be a selejtezőből az elődöntőbe – de ennél már nem tovább.

Bogent írunk, mert ekkor még ezen a néven versenyzett a család, hogy aztán 1931 áprilisában – ahogyan ezt Szabó Gábor kollégánk kiváló és hiánypótló cikkében írta Képes Sport mellékletünkben 2021 nyarán – a papa, Albert a családnevet Bogáthyra módosíttassa.

Így aztán Erna lánya is Bogáthyként nyert bronzérmet Los Angelesben, s lett ezzel az olimpiák történetének első magyar női éremszerzője. A sporttal eleinte úszóként és korcsolyázóként kokettáló, de aztán a családi tradíciónak ellenállni képtelen Ernának egyébként édesapja adta az első vívóleckét. Húszévesen lett az Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egylet (OTTKE) versenyzője, egy év múlva már versenyen indult (ezüstérmes lett), hogy aztán csapatban nyert világbajnoki címmel (1937) és ugyancsak csapatban elért három Európa-bajnoki címmel igazolja: megérte. A magas termetű versenyző a tehetségén és szorgalmán kívül balkezességének is köszönhette pazar eredményeit, bár ahogy egy ízben maga mondta el a Színházi Élet riporterének: „Az, hogy bal kézzel vívok, bizonyos előnyt biztosít ugyan számomra, de ahogy ezt megszoktam, úgy hamarosan megszokták az ellenfeleim is.”

Mint ahogy ő is megszokta a vívás és a vívók közvetlen közeli társaságát – talán aligha véletlen, hogy társat is a sportágból választott magának. Helyesebben választotta őt Gerevich Aladár, akivel 1938. szeptember 24-én kötötte össze életét, örökre és elválaszthatatlanul. A hétszeres olimpiai aranyérmes kardvívót két gyermekkel ajándékozta meg, és ugye talán mondani sem kell, hogy az 1946-ban született György és a két évvel később világra jött Pál is továbbvitte a családi zászlót.

Bogáthy Erna is nehezen tudta letenni a családi stafétát jelképező fegyvert. Kitartását és alázatát dicséri, hogy gyermekei születése után is képes volt visszakapaszkodni a legmagasabb szintre. Negyvenhat esztendős korában még csapatbajnoki címet ünnepelhetett, de közel ötvenévesen is részt vett az 1955-ös bajnokságon.

November 23-án hunyt el 2002-ben, néhány héttel a 96. születésnapja előtt.