Uruguayi örömkönnyek a zsúfolt Maracanában

Az 1950-es labdarúgó-világbajnokság volt az első, amelyet a FIFA a második világháborút követően rendezett, miután a világégés elsodorta az 1942-re és 1946-ra tervezett tornát is. A rendező Brazília toronymagas favoritként készült a 4. vb-re, a háború gazdaságilag és katonailag is megkímélte, Európából csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy vállalják az utat az óceánon túlra (Magyarország bombaerős csapattal érkezhetett volna, de a szovjetekhez idomuló politikai és futballvezetők úgy ítélték meg, hogy jobb itthon), „győztes alapanyag” bőven termett a Copacabana homokján, felépült a világ legnagyobb labdarúgó-arénája, a 200 ezres Maracana – minden adva volt ahhoz, hogy a selecao felüljön a világfutball trónjára.

Aztán máshogy alakult.

A brazíliai világbajnokság jóval több volt szimpla sporteseménynél. Az ország vezetői – élükön a populista elnökkel, Eurico Gaspar Dutrával – a torna sikerét a nemzeti modernizáció és felemelkedés szimbólumának tekintették, azt bizonyítandó, hogy Brazília nemhogy Latin-Amerika vezető állama, de a világ legfejlettebb nemzetei közé tartozik. Ekkorra a futball már nemzeti identitást formáló erővé vált, Flávio Costa kapitány válogatottjának szereplése a nemzeti büszkeséget, az egységet és a fejlődést volt hivatva megjeleníteni.

A reménykedést szépen megalapozták Zizinhóék, hiszen az előző évi Copa Américán (ekkor még nem állt a Maracana, azt csak nyolc nappal a vb-rajt előtt, 1950. június 16-án adták át) végiggázolt a mezőnyön. A házigazdák hét mérkőzésen 46 gólt szereztek, Ecuadort 9:1-re, Bolíviát 10:1-re, Perut 7:1-re, Uruguayt 5:1-re győzték le – igaz, utolsó meccsükön, már biztos tornagyőztesként kikaptak 2:1-re Paraguaytól, legfeljebb ennyi volt a figyelmeztető jel a vb előtt.

A 13 csapatos világbajnokságon Európát öten képviselték, köztük a FIFA kebelére 1946-ban visszatérő angolok, akik 1:0-ra kikaptak az Egyesült Államoktól (Londonban azt hitték, a táviratot elírták, és 10:1-re nyertek a tanítómesterek…), majd a spanyoloktól is.  Brazília a csoportban 4:0-ra elkapta Mexikót, igaz, Svájccal 2:2-re végzett, de a jugoszlávok elleni 2:0-s siker azt jelentette, hogy az egyedi lebonyolításnak köszönhetően csoportelsőként kvalifikált a négyes döntőbe. Ez volt az egyetlen vb, amelyen körmérkőzés döntött a végső helyezésekről, és miután a Costa-fiúk lehengerlő játékkal legyőzték az olimpiai bajnok svédeket (7:1), majd a spanyolokat (6:1), a helyi sajtó, a közvélemény és a politikusok már a döntő előtt győztesként ünnepelték a fiúkat. A nemzeti bank emlékérméket készített, az iskolák tanrendje igazodott a meccshez, és az egész országot euforikus várakozás járta át.

Rio polgármestere, Angelo Mendes de Moraes a mérkőzés napján lelkes beszédet mondott a következő szavakkal: „Köszöntelek titeket, akiket kevesebb mint néhány óra múlva milliónyi honfitársunk bajnokként fog üdvözölni! Titeket, akiknek nincs riválisotok az egész féltekén! Titeket, akik legyőztök minden más versenytársat! Titeket, akiket már most győztesként tisztelek!” Győzelmi dalt – „Brasil Os Vencedores” („Brazília, a győztes”) – is  komponáltak, hogy a döntő után előadhassák. A mérkőzés előestéjén az Estádio Sao Januárióban tartott edzésen számos politikus jelent meg, mindenki a „jövő bajnokainak” dicsőségében fürdött. Egyedül Paulo Machado de Carvalho, a Sao Paulo FC vezetője figyelmeztette Flávio Costa kapitányt, hogy baj lesz, de senki sem foglalkozott vele, amire azt mondta: „Veszíteni fogunk…” 

Mindeközben az első, 1930-as világbajnokságot megnyerő Uruguay ezen a tornán tért vissza, mindössze kétcsapatos (!) csoportjából a bolíviaiak 8:0-s legyőzésével lépett a négy közé, ahol a 73. percben egyenlített Spanyolország ellen (2:2), majd egy 85. percben esett Óscar Míguez-góllal nagy nehezen legyűrte a svédeket (3:2). Ami a braziloknak terhet jelentett, az Uruguay számára felszabadító volt: Schiaffinóéktól  gyakorlatilag senki sem várt győzelmet a telt házas Maracanában a favorit házigazda ellen, amely már egy esetleges döntetlennel is kézbe vehette volna az 1946-ban a FIFA elnökéről Jules Rimet-kupának átnevezett világkupát.

Amikor az uruguayiak látták, hogy az O Mundo napilap a döntő napján a brazil válogatottról készített fotóval jelent meg a következő címmel: „Ők a világbajnokok”, csapatkapitányuk, Obdulio Varela azt mondta: „Ne olvassátok, nehogy gyengüljön a hitetek.” Viszont annyi példányt vásárolt, amennyit csak tudott, az újságokat letette szállodai fürdőszobája padlójára, és arra biztatta csapattársait, hogy köpködjenek és vizeljenek rájuk… Hivatalosan 173 850 néző népesítette be a Maracana lelátóit, valójában egyetlen gombostűt sem lehetett leejteni, vélhetően voltak vagy 200 ezren. És az éneklő-doboló, konfettiesőben úszó szurkolók már jó előre odaadták a győzelmet a fehérben játszó kedvenceknek. 

Ráadásul a brazilok a 47. perc Friaca góljával megszerezték a vezetést, és semmi sem utalt arra, hogy az ünnepi gépezetbe porszem kerülhet. Uruguay azonban nem adta fel, a 66. percben Juan Alberto Schiaffino egyenlített, majd a 79. percben Alcides Ghiggia belőtte a második, a győztes gólt is… A stadionban halálos volt a csend, a közvetítő rádióriporter percekig nem szólalt meg, a csapat kikapott, és a „Maracanazo” Brazília kollektív traumájává lett. Az újságok gyászkeretben jelentek meg, többen levetették magukat a stadion felső karéjáról öngyilkosságot elkövetve, a válogatott tagjait gyűlölet vette körül. A kapus, Moacyr Barbosa élete végéig bűnbakként élte meg a vereséget, évtizedekkel később azt mondta:

„Brazíliában a legsúlyosabb büntetés harminc év börtön. Én már több mint negyven éve szenvedek azért, mert nem védtem ki Ghiggia lövését…” 

Uruguayban érthetően az ország futballtörténetének legnagyobb diadalaként tartják számon az 1950-es Rio de Janeiró-i meccset, a „Maracanazo” a bátorság, a hit és az eltökéltség szimbólumává vált. Mindez azoknak a szurkolóknak a családtagjait aligha vigasztalja, akik a rádiót hallgatva földöntúli boldogságukban szívrohamban elhunytak, mert ilyenek is voltak szép számmal…

Négy évvel később mindkét csapatot a magyar válogatott ejtette ki a svájci vb negyed-, illetve elődöntőjében, ám a brazilok 1958-ra az ifjú Pelével a soraikban már felértek a csúcsra, meg azóta még négyszer – Uruguay 1950 óta háromszor volt vb-negyedik, ám egyszer sem állt dobogón.

A MÉRKŐZÉS GÓLJAI IDE KATTINTVA TEKINTHETŐK MEG!

EMLÉKEZTETŐ
4. labdarúgó-világbajnokság, Brazília, 1950. július 16.
Négyes döntő, 3. forduló
Uruguay–Brazília 2:1 (0:0) 
Rio de Janeiro, 173 850 néző. V: Reader (angol)
URUGUAY: Máspoli – M. González, Tejera – Gambetta, Varela, Rodríguez Andrade – Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Morán. Szövetségi kapitány: Juan López Fontana
BRAZÍLIA: Barbosa – Augusto, Juvenal – Bauer, Danilo, Bigode – Friaca, Zi­zinho, Ademir, Jair, Chico. Szövetségi kapitány: Flávio Costa
G: Schiaffino (66.), Ghiggia (79.), ill. Friaca (47.)
Végeredmény. Világbajnok: Uruguay 5 pont, 2. Brazília 4, 3. Svédország 2, Spanyolország 1