A mesebeli fegyverszünet

A labdarúgás csodájaként szokták emlegetni a Pelé nevével fémjelzett Santos esetét: amikor a brazil csapat az 1960-as évek végén Nigériában játszott, a mérkőzések kedvéért szüneteltették az országot dúló polgárháborút. A történet kétségtelenül szép. De vajon igaz-e?

Pelé mondta: „Gyerekként úgy tanultam apámtól, Dondinhótól, hogy a futball a jó ügyek eszköze. Ez örök lecke volt tőle. Egyszer még gyerekként a labdával trükköztem, szórakoztam egy nálam gyengébb fiúval, mire apám rám szólt, hogy az ellenfelet mindig tisztelni kell. Azóta törekszem arra, hogy tehetségemet a szeretet és a béke szolgálatában használjam. Labdarúgóként és emberként is ezt az üzenetet próbáltam közvetíteni. Egyik legnagyobb büszkeségem, hogy 1969-ben Nigériában sikerült megállítani a háborút a Santos egyik világ körüli túrája során.”

A 2022-ben, 82 évesen elhunyt brazil futballkirály idézett nyilatkozatában arra a mesés afrikai epizódra utalt, amely az utókor történészeinek szigorú szemüvegén keresztül már valóban inkább csak mesének tűnik. A futball csodatévő erejének példájaként, Pelé fantasztikus kisugárzásának bizonyítékaként terjesztett népszerű anekdota így szól: amikor a kor brazil kirakacsapata, a Santos a nyugat-afrikai országban járt, a helyi polgárháború varázs-
ütésre megállt, a harcoló felek 48 órás (más verzió szerint 72 órás) tűzszünetet rendeltek el, hogy mindenki láthassa a nagy mérkőzést. A szép példabeszéd hátterében ott állnak a visszaemlékezések, amelyek alapján az emberek figyelme a Santos vendégjátéka alkalmából valóban a nagy futballszenzációra irányult, ami persze a háromszoros (akkor még csak kétszeres) világbajnok Pelé és társai akkori vonzerejét ismerve szinte magától értetődő.

Ugyanakkor száraz tény, hogy a témát helyi források alapján vizsgáló Olaojo Aiyegbayo közelmúltbeli kutatásai alapján formális tűzszünetnek semmi nyoma, például a napi eseményeket részletesen követő két nagy helyi újság, a Nigerian Daily Times és a Nigerian Observer sem tett említést ilyesmiről.

A korábban angol fennhatóság alatt álló Nigéria 1960-ban nyerte el függetlenségét, a politikai stabilitást és egységes államszervezetet azonban nem hozta el a fordulat, a belső feszültségek 1967-ben fegyveres konfliktusba torkollottak. Az ország délkeleti részét elfoglaló igbo szeparatisták kikiáltották Biafra független államot, kegyetlen háborúba bonyolódtak az északi és középső régiókat felügyelő állami hadsereggel, az 1970-ig tartó öldöklés becslések szerint mintegy egymillió áldozatot követelt. A sikerei csúcsán lévő Santos a súlyos nigériai szembenállás közepette, 1969 elején indult afrikai hírverő körutazásra, amely során pályára lépett Algériában, a Kongói Köztársaságban, Kongó-Kinshasában (a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban), Ghánában, Mozambikban és a Nigériai Labdarúgó-szövetség meghívására Nigériában is. Jonny Coffey témába vágó írása szerint mai áron 110 millió forintnak megfelelő összeget kellett kifizetni a dél-amerikai klubnak azért, hogy két mérkőzésen megmutassa magát a nigériai közönségnek. Az első találkozóra 1969. január 26-án került sor Lagosban, a városi stadionban a Nigerian Football Association rövidítéseként NFA XI néven szereplő hazai fél a szurkolók legnagyobb megelégedésére 2:2-es döntetlenre végzett a brazil szupercsapattal, ráadásul az élményt fokozta, hogy a vendégek mindkét gólját Pelé lőtte. A Pilot című helyi lap tudósításában lelkendezett: „Edson Arantes do Nascimento, a világfutball varázslója igazi karmester volt a pályán, megmutatta a játék minden szépségét. Két gólja pedig millió dolláros megmozdulásnak hatott, ezek tényleg G-Ó-L-O-K voltak.”

A millió dolláros hasonlat jellemző lehetett a nigériai emberek világszemléletére, amelyben az öröm, a boldogság, a felszabadultság legfőbb kifejezője a pénz volt. A lagosi mérkőzésen például beszámolók szerint érdekes közjátékra került sor, amikor 0:2-es állásnál a kitartóan küzdő nigériai csapat megszerezte szépítő gólját: egy helyi gazdag vállalkozó ugrálva beszaladt a pályára és a zsebéből előrántott pénzkötegből bankjegyeket szórt a játékosokra. A New Nigerian című újság sem fukarkodott dicséreteivel, megfogalmazása szerint a sok ezer ember előtt vívott futballcsata talán a legjobb mérkőzés volt, amelynek a lagosi stadion otthont adott. Összehasonlítási alapunk nincsen, így kénytelenek vagyunk hitelt adni az állításnak, noha némiképp árnyalja a magasztos jelzőket a háromperces videórészlet, amely fennmaradt az eseményről. A futballkulturális kuriózumként figyelemre méltó felvételen a két legizgalmasabb pillanat a kezdésé és a befejezésé. Térfélválasztásnál a két csapatkapitány között álló játékvezető még jóformán meg sem várja, hogy a földre essen a feldobott pénzérme, máris sietős és leplezetlen rajongással nyújtja a kezét Pelének. A vége pedig? Teljes káosz: amint véget ér a meccs, a közönség tagjai tömegével özönlenek a pályára és futnak a főszereplőket elnyelő játékoskijáró felé.

A második fellépés dátuma 1969. február 4., a helyszín Benin City, a helyi ellenfél pedig egy középnyugat-nigériai csapat volt. A Santos 2:1-re győzött, Pelé ezúttal nem jegyzett gólt, de játékáért így is odavoltak a nézők.    

„Minden Peléről szólt – idéze a BBC az alkalmi válogatott akkori csapatkapitányát, Godwin Izileint. – Az Ogbe Stadion zsúfolásig megtelt emberrel, egyetlen szabad hely sem maradt, mindenki várta, hogy saját szemével láthassa Pelét. Javában zajlott a polgárháború, de azon a napon senki sem a fegyverekkel törődött.”

Hogy a stadionban helyet találó 25 ezer szerencsés a harcok helyett a brazil csodacsatárra figyelt, még nem a tűzszünet pontos definíciója. Akkor mégis hogyan rögzült az emlékezetben a furcsa információ? A Santos hivatalos klubhonlapja történeti visszatekintőjében állítja, hogy Samuel Ogbemudia tartományi katonai kormányzó rendelt el helyi szinten munkaszüneti napot a második mérkőzés alkalmából, megnyitva az egyébként lezárt hidat a Benin Cityből Biafra felé vezető úton, hogy az érdeklődők a konfliktusos zónából is megközelíthessék a stadiont. Ez a részlet alighanem fedi a valóságot, igaz, a stratégiai helyen álló hídon akkoriban rendszeresen felfüggesztették a blokádot, ha a városban mérkőzést rendeztek, vagyis a rendhagyó intézkedés nem a Santos kiváltsága volt. Pelé csapattársai közül Gilmar és Coutinho egyaránt úgy emlékezett, hogy a spontán villámbéke kizárólag a mérkőzés idejére vonatkozott, és amikor utána repülővel továbbindult a csapat, a játékosok már a gép fedélzetéről hallották a fegyverropogást. Létezik a történetnek olyan változata is, hogy azokban az időkben valóban sor került átmeneti fegyvernyugvásra, ám nem a Santos látogatása idején, hanem néhány héttel később és a meccshelyszínektől több száz kilométerre. Tény viszont, hogy érthető módon a Santos kiemelt védelemben részesült, a futballszövetség jelentős összeget költött a csapat útjának katonai biztosítására. Így pedig Peléék a Nigériában töltött napok során aligha érzékeltek sokat abból a pusztító háborúból, amely az ország népét éveken át nyomasztotta, sőt védett társaságként viszonylagos nyugalmat tapasztalhattak.

A futballmitológiát azonban kár lenne átírni: néha a bűvös mese tanulságosabb a szürke valóságnál.