Népsport: Pézsa, Kulcsár – és trónon a futballisták is

Az egyéni sportolók (plusz a női tőr- és a vízilabdacsapat) sorban szállították az aranyérmeket, szinte mindennap volt kit ünnepelni, a Tokióból érkező hírektől volt mámoros az ország. Az olimpiai program természetéből fakadóan azonban az utolsó napokra is jutottak sikerek, elsősorban vívóink és labdarúgóink jóvoltából.

A magyar kard hegemóniájának könyvtárnyi az irodalma, 1908, Fuchs Jenő és a csapat aranyérme óta 1960-ig bezárólag egy kivétellel minden olimpián, amin részt vettünk, kétszer szólt kardvívóinknak a Himnusz, igen ám, de Róma után a negyven felett járó csodageneráció Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf (hárman együtt 19-szeres aranyérmesek…) tagjai letették a fegyvert, és Tokió előtt okkal volt óvatos mindenki, évtizedek óta először nem hangzott el az unásig ismert esélylatolgatás: „Ha kard, az két arany…”.

Ezen az olimpián azonban csak egyéniben élt tovább a sorozat, Pézsa Tiboré lett a 11. magyar egyéni kardarany. Pedig döbbenetesen erős volt a négyes döntő mezőnye. „A háromszoros világbajnok szovjet Rilszkij, s vele együtt is honfitársa, a nála ma már nem gyengébb Mavlihanov, valamint a remek formában levő francia Arabo is félelmetes ellenfélnek tűnt. Előzetesen a józan mérlegelés inkább hajlott a szovjet vívók valamelyike, elsősorban Rilszkij felé. Ezzel Pézsa is tisztában volt. De tisztában volt azzal is, hogy nem egymás után ugyan, de mindhárom ellenfelét már legyőzte többször is. Meszéna is erre utalt a döntő előtti megjegyzésében: »Most egybegyűjtöttük neked mind a hármat – mondta Pézsának –, készülj nyugodtan…«”

Nos, Pézsa Claude Arabót és Jakov Rilszkijt 5:4-re megverte, Umjar Mavlihanovtól viszont 5:3-ra kikapott, így végül Arabo ellen szétvívott az aranyéremért. Ezt aztán már 5:2-re, már-már gond nélkül hozta, és felállhatott a dobogó tetejére.

Pedig előzetesen messze nem neki adták a mieink közül a legtöbb esélyt, a Népsport például győzelme után méltató írásában a következő epizódot villantotta fel: „Amikor Maglódon vívóbemutatóra készült a válogatott többi tagjával, s mint ilyenkor szokás, a bemutatáshoz igyekeztek összeszedni mindenkinek a »nacionáléját«, neki hirtelenjében nem jutott eszébe semmi. Az sem, hogy például főiskolai világbajnok. Bárány mondta, hogy magyar bajnok, világbajnoki ezüstérmes, Bakonyi, hogy magyar bajnok, Gyuricza, hogy világbajnok és így tovább, mindenki a sajátját. Tibor véget vetve a kérdezősködésnek, odaszólt a kérdezőnek: »Nálam mondd csak azt, hogy vívó. Hogy kardvívó. Megértik azt…«” 

Tokió után ilyen gondja már aligha akadt.

Csapatban viszont nem jött össze kardozóinknak a győzelem, sőt az érem sem. A negyeddöntőben az olaszoktól elszenvedett 9:7-es vereség után a maximum az ötödik hely volt, és ezt végül elérte a Bakonyi Péter, Horváth Zoltán (a két évvel korábbi egyéni világbajnok), Kovács Attila, Meszéna Miklós, Pézsa összetételű együttes.

Férfi párbajtőrcsapatunk a műfaj első magyar olimpiai aranyérmét jegyezte Tokióban. Ma, amikor Siklósi Gergelyék sikerének tapsolunk, de Szász Emesére, Nagy Tímeára, Fenyvesi Csabára vagy Kulcsár Győzőre is egyéni olimpiai bajnok hősként tekintünk, szinte értelmezhetetlen, hogy párbajtőrben 1964-ig egyetlen olimpiai aranyat sem nyertünk. Tokióban viszont csapatban visszajött az, amit kardban elveszítettünk. (Mi több, 1988-ig újabb arany a „legmagyarabb” fegyvernemben nem született, a sikerszámok között hosszú évekre a párbajtőr lett a kard.)

Olyan nevekkel ismerkedett az ország, mint Kulcsár Győző és Nemere Zoltán, Kausz Istvánnal mint 1962 egyéni világbajnokával azért már volt mód találkozni, és az 1959-es budapesti világbajnok csapatban is ott voltak közülük hárman, Kausz mellett Bárány Árpád és Gábor Tamás is.

Tokióban a csoportban Japánt és Iránt intézték el a fiúk, a 16 között 8:1-re az előző évi világbajnok Roland Loserttel felálló Ausztriát, a negyeddöntőben 8:4-re a szovjeteket, az elődöntőben 9:3-ra a franciákat, az aranyért pedig 8:3-ra az olaszokat – lehengerlően vívott mindenki, ilyen tükörsima, hullámvölgy nélküli, már-már izgalommentes olimpiai bajnoki címre később sem nagyon volt példa.

Pedig a rajt előtt Sákovits József kapitány még óvást is fontolgatott, mondván, ijesztően erős a mieink sorsolása… Különösen a 24 éves Kulcsár Győző vívott ellenállhatatlanul, nem véletlenül duplázott négy év múlva, majd volt vezére 1972-ben a csapatban sorozatban harmadszor is diadalmaskodó, immár Fenyvesivel és Schmitt Pállal fémjelzett társaságnak. Kulcsár egyébként Tokió idején még együtt lakott a szüleivel, és amint az a Népsport riportjából kiderült, családjában mindenki a Győző latin nevén, Viktornak szólítja, kivéve a nagymamát, aki Győzőkének és Viktorkának is, ő így nyilatkozott: „Akkor lennék a legbüszkébb, ha a tokiói oklevele mellé megszerezné a Műszaki Egyetemen a másik diplomát is…”)

Labdarúgásban az Avery Brundage regnálása alatti „amatőr” olimpia és a FIFA távolságtartása együtt amolyan fából vaskarika olimpiai tornákat eredményezett, amelyeken egészen 1980-ig a szocialista tábor csapatai villoghattak, hiszen nálunk hivatalosan nem volt profizmus. Akkori világsztárjaink személyijében nem az állt, hogy labdarúgó, hanem a csapat valamelyik bázisszervének bújtatott sportállása. Így aztán, aki megfelelt a FIFA támasztotta kritériumoknak (vagyis nem szerepelt az előző vb-n vagy annak selejtezőjében), ott lehetett a játékokon. Így lettek 1952-ben olimpiai aranyérmesek Puskásék, és így szereztek bronzot 1960-ban Novák Dezsőék is.

Tokióra Lakat Károly igencsak ütőképes, több későbbi 1966-os vb-hőst is felvonultató gárdát nevezett, a soraiban például a húszéves újpesti Bene Ferenccel, a Vasas csatárával, Farkas Jánossal, de ott volt a két kapus, Szentmihályi Antal és Gelei József, a majdani világhírű játékvezető, Palotai Károly, a kispadon Varga Zoltán, hátul pedig az 1968-as sikerrel együtt kétszeres olimpiai bajnok Novák Dezső.

A csoportban mindjárt egy meccsel kevesebbet kellett játszani, mert Észak-Korea nem érezte úgy, hogy Japánban el kellene indulnia, Marokkót pedig Bene hat (!) góljával 6:0-val sikerült hazaküldeni. (Ha valaki azt hinné, ez valamilyen Bene-rekord, téved, két évvel korábban, még nem egészen 18 évesen az NB I-ben is hatot vágott a Haladásnak.) A jugoszlávok elleni 6:5 (itt Csernai Tibor, az 1956 elején emigráló, később a Bayernnel edzőként BEK-döntős Csernai Pál öccse szerzett négy gólt) jelzi, hogy két biztos továbbjutó milyen közönségszórakoztató meccset képes játszani, már amennyiben a szó eredeti jelentését vesszük, mert a játékosokkal ellentétben tényleg teljesen amatőr japán „közönség” életében először látott futballt, és a csodálatos gólok helyett akkor ugrott ujjongva talpra, amikor valaki belefejelt a labdába…

A negyeddöntőben Csernai két góljával múlták felül a fiúk Romániát, az elődöntőben egy másik afrikai csapat, Egyiptom kapott egy hatost (Komora Imréé volt két gól, Bene ezúttal beérte néggyel), a döntőben pedig Vladimír Weiss (hasonló nevű fia a későbbi neves edző, unokája ma is aktív kiváló játékos) öngólja és Bene újabb találata után a csehszlovákok csak szépíteni tudtak. Október 23-án 1964-ben idehaza hivatalosan senki sem ünnepelhetett – labdarúgóink tettek arról, hogy mégis lehessen mit.

Bene 12 góllal a torna gólkirálya lett (azóta is rekord), Marokkó elleni hatosa után pedig a marokkói király, II. Haszan mindenképpen meg akarta ismerni őt, ezért az olimpiát követően meghívta országába az Újpestet, s több százezer dollárt fizetett azért, hogy láthassa játszani a magyar játékost.

A Népsport töretlen optimizmussal értékelt: „Labdarúgásban legutóbb Helsinkiben nyertük el az aranyérmet, s akkoriban a fényes győzelem lökésszerű fejlődéshez segítette az egész sportágat. Reméljük, így lesz a tokiói aranyérem után is!”

A XVIII. nyári olimpiai játékokról végül tíz arany-, hét ezüst- és öt bronzéremmel jött haza a magyar sport, amely az éremtábla hatodik helyén zárt, azaz visszatért a világ közvetlen elitjébe.