Népsport: Dietz Károly 91 százalékos döntése

Az osztrákok elleni Európa-kupa-meccs előtti héten Újpest–Hungária rangadóval hangoltak a magyar futballisták. A mérkőzés döntetlen lett (1:1), de „izgalmas, kemény küzdelmet hozott az újpesti derbi, az otthoniak túlnyomó fölényével, egy-egy jogerős góllal és egy vitatott meg nem adással” – így a Nemzeti Sport. A 48. percben az újpesti Tóth György fejesét ütötte a lécre a labdát Szabó Antal, amely aztán – Hertzka Pál bíró szerint – a vonalra pattant.

Hamar napirendre tért mindenki a történtek fölött, mindenki azt leste, hogy Dietz Károly szövetségi kapitány első meccsén kit küld pályára az osztrákok ellen. A jó nevű ügyvéd (akit válogatóbizottsági tagként Minder Frigyes, Holits Ödön, Fábián Pál és Máriássy Lajos segített) már hétfőn névsorolvasást tartott. Úgy látta, hogy a kapusoknál (Háda József, Szabó) a változó formák ellenére jól állunk, a hátvédeknél Mándi Gyula van a legjobb formában (mégsem játszott), a halfsorban sincs gond, ahogy elöl sem, hiszen Sárosi György az ugyebár – Sárosi György, Toldi Géza pedig „magányos szikla a balösszekötők között”.

Más kérdés, hogy „Gyurka” nem volt teljesen egészséges.

„Nem vagyok rendben. Négy hete nyers tejet ittam s azóta krónikus bélhurutom van. Lefogytam és legyengültem. Nem tudok a vasárnapinál jobb játékot nyújtani úgy érzem, hogy a válogatottban ez nem elég” – nyilatkozta, aztán mégis játszott (remekül!), pedig még a meccs előtti napon is reggeltől estig csak kekszet rágcsált.

A szélsőkkel gondja volt Dietznek, a jobb oldalon Pusztai Ferenc és Tamássy István (mindkettő Újpest) között vacillált, a másik szárnyon zavarta, hogy Titkos Pált (Hungária) „balösszekötői kényszermunkára ítélték”.

A válogatóbizottság összeült, s míg tanácskozott, Senkey Imre, a Hungária mestere füstölgött: „Ez a válogatás baja. Lyukat beszélnek a kapitány hasába. Akárcsak a klubban, ahol néha húsz szurkoló húszféle csapattal áll elő s ezzel legtöbbször megzavarja azt, akinek a csapatot kellene összeállítani.”

Mindenesetre Dietz doktor jól járt, a kérdésre, hogy hány százalékban játszik majd az a csapat, amelyikre ő gondolt, azt felelhette, hogy 91 százalékban. A meccs előtti szerdán a válogatott a Hungária tartalékcsapatával meccselt (2:2), nem volt sikeres főpróba („Toldi az egyetlen, aki tip-top formában mutatkozott meg, ha rövid időre is”), a jobb szélre jelölt Pusztai gyengén mozgott, majd közölte Dietz Károllyal, hogy még érzi a húzódását. A kapitány bólintott, aztán másnap – miután Újpesten letolták, mondván messze még a vasárnap – Pusztai mentegetőzött: „Én tulajdonképpen nem akartam lemondani, de ott az öltözőben kicsit zavarban voltam s lehet, hogy lemondásnak lehetett érteni szavaimat.” Ezzel együtt Tamássy játszott vasárnap. 

A másik oldalon a legendás Hugo Meisl nehéz helyzetben volt, őt is a kulisszák mögül mozgatták. A Csehszlovákia elleni bécsi döntetlen (2:2) verte ki a biztosítékot, meg persze az is, hogy az olaszországi világbajnokságon az elődöntőben az olaszoktól (0:1), a bronzmeccsen a németektől (2:3) kikapott a csapat. Fiatalítást sürgettek, „minden maradt azonban a régiben, mert az ifjúság még nem állt rendelkezésre”. 

Ezek után nagy volt a reménykedés magyar oldalon, már csak azért is, mert ekkor már négy éve nem győztük le Ausztriát, azon a meccsen (1930. szeptember 21., Bécs: 3:2) az aktuális csapatból játszott Toldi és Titkos Pál is, mi több, mindketten szeretek gólt. Dietz izgult a meccs előtt („Olyan érzéssel várom a mérkőzést, mint színpadi szerző első darabja bemutatóját”), érthetően, hiszen első meccse volt, ráadásul az osztrákok ellen és az Európa-kupa keretében. Aztán minden szép és jó lett, győztünk (3:1), ráadásul – ez akkoriban kritikus pont volt – „meglepő jó közlekedési viszonyok mellett. A főelosztóhelyen, a Rókusnál egymás nyomán állnak elő az új hármas szerelvények, egy-egy ilyen szerelvény 300 embert visz ki a pályára”.

Az öltözőben Dietz három pontban foglalta össze a lényeget: ha az ellenfél támad, az összekötők hátrahúzódnak, a faultokért tilos revánsot venni, és persze szívvel-lélekkel küzdeni az elejétől a végéig.

Így is lett, hiszen a Nemzeti Sport címlapján ez virított: „A régi magyar szív diadala az osztrák wundermannschaft fölött aratott győzelem.” És persze az óvatoskodásból azonnal okoskodás lett: „Az osztrák futball elérkezett a válaszútra. A csodacsapatot, Meisl csodálatos alkotását is utolérte az örök emberi sors: megöregedett.” 

Ami a történteket illeti, a 11. percben Vágó József és Szalay Antal kapkod, Friedrich Donnenfeld labdáját pedig Karl Zischek a bal sarokba fejelt (0:1). Még a szünet előtt jön az egyenlítés, Sárosi „félmagas fejessel a hálóba teszi a kiegyenlítő gólt” (1:1).

A szünetben mindenki a bíráskodást szidja nálunk, Toldi főként a partjelző Boronkay Gáborra van kiakadva: „Hallatlan! A magyar taccsbíró ellenünk dolgozik. Az olasz bíró figyelmeztette, hogy intse le az osztrák offszájdot is! Egy magyar bíró…!” Az osztrák öltözőben Meisl magabiztos („Most fogunk csak játszani!”), ám nincs miért, mert a második félidő a miénk. A 47. percben újra Sárosi a főszereplő, aki Cseh „Matyi” remek csele után „jobbal haladéktalanul csavarja a labdát a hálóba” (2:1). Jól játszik a csapat, „az akcióknak van értelmük, mindenki a helyén van és a passzok jó helyre mennek”. Ezzel együtt a kapuban van dolga elég Háda Józsefnek, de állja a sarat, remekül véd, pedig egész héten őt temették leginkább, nem bízott benne senki, kivéve persze a kapitányt. A végére is maradt magyar gól, a 86. percben megint Cseh keverget, majd adja be a labdát, „a kapu szájában álló Toldinak csak a fejét kell odatenni, hogy a kapuba tegye a harmadik magyar gólt” (3:1) A végén a közönség berohant a pályára, a vállára kapta a játékosokat, tombolt a lelkesedés, „egyetlen hatalmas üdvrivalgás az egész pálya!”

Utána kiderült, hogy a lelátón is akadhatott volna izgalom. „Senkinek sem volt sejtelme arról, hogy a második félidőben egy eldobott cigarettától a 14. számú korzópáholy és a mögötte lévő tribünpáholy alapját képező padló kigyulladt. A harmadik gólt rúgták éppen a magyarok, amikor a padló égését észrevették és néhány kancsó vízzel eloltották.” Meskó Arisztid dr. rendőrkapitány jelentésbe foglalta, hogy a padló teljesen korhadt, így „egy kis balszerencsével komolyabb tűz és ebből szinte kiszámíthatatlan pánik támadhatott volna”.

Meisl elismerte, hogy jobb volt a magyar csapat, szívből gratulált, de hozzátette: „Azt hiszem, önök is érzik, hogy olyan nagyon-nagyon nem lehetnek büszkék a győzelmükre. Higgye el nekem, ezzel a játékkal külföldön egyetlen csapatot sem fognak legyőzni.” Egyedül Sárosit ismerte el, értékelte sokra, „a többi az csak – fut vele!” „Gyurka” klasszisa vitathatatlan volt, a Nemzeti Sport is így foglalta össze a lényeget: „Sárosi góljai adták meg a meccsnek a fordulatot s ez az eredményesség Sárosi teljesítményét a magyar csapat legjobbjai közé, Háda és Steinberg teljesítménye mellé helyezi.”

Érdekes módon, a gyakran szapult Meislt ezúttal nem cáfolta meg a lap, hiszen: „Meisl őszinte ember. Ami a szívén, az a nyelvén. Nem csinált tehát titkot abból, hogy a magyar csapat játéka bizony nem volt tökéletes. Más vendég még erőszakot is elkövet lelkiismeretén, hogy ne vétsen az áludvariasság szabálya ellen, és hogy az ellenfél fel magasztalásával csökkentse elszenvedett vereségének súlyát. Meislt ilyesmi nem tántorítja el az igazmondástól. Meisl őszinte ember és hogy kelléktárából hiányzik a hamis tömjén, megállapíthatjuk, hogy őszinte barátunk is. Még akkor is, ha időnkint az osztrák érdekek védelmében becsületesen ellenünk van is.” 

Na ja, a győztes mindig könnyen nagyvonalú.