Az olaszok világbajnokok lettek, mi szegények maradtunk

„Csak néha árulták el a csapatok, hogy a játékosaik azért futballozni is tudnak” – bikaviadalként írták le a tudósítók az 1934-es olaszországi futballvilágbajnokság olasz–spanyol negyeddöntőjét. Köszönhetően mindez a svájci játékvezetőnek, René Mercet-nek. A bíró a 11. percben adta meg az alaphangot, amikor Guiseppe Meazza úgy fejelt győztes gólt (1:0), hogy kézzel támaszkodott Jacinto Quincocesre. Mercet egészen közel állt, de laza mozdulattal gólt ítélt.

Ez már a megismételt mérkőzés volt az előző napi 1:1 után, itt pedig parázs ökölharcok, durva belemenések után maradt az 1:0. Ahogy szintén 1:0-ra nyert Olaszország az elődöntőben Ausztria ellen, potya góllal, Peter Platzer nem állt a helyzet magaslatán. Végül is a lényeg az volt, hogy a csapat első legyen, ha már rendező, és a döntőben már ott volt.

Ahol a minden különösebb felhajtás nélkül jól futballozó Csehszlovákia volt az ellenfelük. A csehek az elődöntőben Oldrich Nejedly három góljával jutottak túl Németországon (3:1), a sikerhez kellett a kapus Frantisek Plánicka klasszisa is.

A Nemzeti Sport örvendezett, hogy a döntő mindkét csapata az úgynevezett közép-európai blokk tagja, „ha tehát ki is estünk a világbajnokság második fordulójában, az a vigasztalásunk azért meglehet, hogy a közép-európai futball fölényét domborítja ki a világbajnoki döntő”. Az is örömhír volt, hogy Ivancsics Mihályt jelölték a finálé egyik partjelzőjének, talán jutalmul, mert könnyedén asszisztált Mercet működéséhez az említett olasz–spanyolon.

A döntő előtt a párizsi L’Auto munkatársa összeállította a posztok legjobbjainak listáját, itt is jutott nekünk szerep. A szélsőhalfoknál Palotás István (3.), a centrhalfoknál Szűcs György (1.), a belső csatároknál Avar István (4.), a centereknél pedig Sárosi György (5.) került fel a listára. Az újpesti Szűcs ezzel bekerült a torna csapatába, Sárosi „Gyurka” kiemelését pedig senki sem értette, hiszen egy meccset játszott, Ausztriától azért is kaptunk ki (1:2), mert enyhén szólva sem futballozott jól (Népsport, május 27.).

A döntő előtt a hozzáértők úgy vélték, hogy „a konstruktív játék terén” a csehszlovák futball fölötte áll az olasznak, „kondícióban azonban nem lehet most az olaszokkal versenyre kelni”. Ezzel együtt a csehszlovákok a meccs előtti napon, a kor szokásával ellentétben könnyű kondícióedzést tartottak, az olaszok pihentek. De már csak tizenöten, mert hét futballistát Vittorio Pozzo hazaküldött a csapat roventai rejtekhelyéről.

A döntőn óriási izgalomban tartotta Rómát, a nagy hőség ellenére mindenki tanúja akart lenni az olasz sikernek – mert ebben azért mindenki biztos volt.

A vége diadal lett, de nem volt könnyű. Az első félidőben nagy volt a csata, az olaszok rohamoztak becsülettel, ám az ellenfél kapujában Plánicka állt. Védései magabiztossá tették a társait, olyannyira, hogy a 74. percben Antonín Puc kicselezte Luigi Allemandit, és 10 méterről vezetést szerzett (0:1). Az a Puc szerzett gólt, akit a szünet után Luis Monti csúnyán elkaszált, s 15 perces ápolásra szorult. A díszpáholyban a duce, Benito Mussolini felállva tapsolta meg a visszatérését, mire persze az egész stadion ünnepelte Pucot. A gólja után már kevésbé, akkor pedig elhűlt bennük a vér, amikor a 76. percben Nejedly hat méterről nem lőtte be ziccerét, a kapufát találta el. „Ez volt a meccslabda!” – így a Nemzeti Sport. 

Öt perccel később pedig már ünnepelhetett a lelátó, mert Raimundo Orsi kicselezte Josef Kostáleket, és abban a pillanatban lőtte kapura a labdát, amikor Plánicka éppen elindult kifelé. Ezzel 1:1, s maradt is, így hosszabbítás következett.

A 94. percben pedig már meg is született a mindent eldöntő gól: Angelo Schiavio a jobb szélen kiugrott, Rudolf Krcil nem bírta követni és Schiavio lapos lövése besuhant a sarokba (2:1). Két perccel később ugyan Pucot felvágták a tizenhatoson belül, de Ivan Eklind is nagyvonalú volt a hazaikkal, továbbot intett. Aztán „mind jobban kidomborodik az olaszok kondícióbeli fölénye. Pucra állandóan ketten vigyáznak, ezzel már meg is bénul a csehszlovák támadósor. Már látszik, hogy a csehszlovák csapatnak nincs többé ereje az egyenlítésre”.

Olaszország tehát világbajnok lett, mindenki mennybe ment, akinek köze volt a sikerhez, a játékosok fejenként 15 ezer lírát kaptak és mellükre tűzték a nagy atlétikai aranyérmet.

A harmadik helyen Németország végzett, a bronzmeccsen Ausztriát győzte le (3:2), ami persze nagy csalódással szolgált a „sógoroknál”. Meg is találták a bűnbakot a legendás kapitány, Hugo Meisl személyében, mondván, hogy soha nem volt a játékosokkal, jött-ment, konferenciáról konferenciára vándorolt, ami érthető, hiszen szaktekintély volt a futball birodalmában. A baj az volt, hogy az Olaszországban dolgozó, a játékosok előtt ismeretlen Franz Hanslra bízta a csapatot, „aki nem is tudott harmóniába kerülni a játékosokkal”.

Meisl nem bújt ki a bőréből, elegánsan felelt: „A világbajnokságban való sikertelen szereplés nagy vitákat eredményezett volna. Én ezeknek elébe akartam vágni, mert ezeket ártalmasaknak tartom a futballsportra. Sokkal helyesebbnek tartom, ha kijelentem, hogy én vagyok a hibás. Én vagyok mindennek az oka. Le is vonom a konzekvenciát, távozom a szövetségi kapitányságból. Ne kutassanak hibák, bűnbakok után. Harminc évig csináltam, csinálja ezután más...” Aztán persze maradt – haláláig (1937).

Ami a világbajnokság egészét illeti, a Nemzeti Sport tudósítója (szintén szaktekintély), Mamusich Mihály így értékelt: „Ha tehát a világbajnoki zárórangsor első és harmadik helyére pillantunk, az oroszlán-stílus diadalára kellene következtetnünk. Nekünk igenis meg kell őrizni a mi szép, de okos futballunkat. Arra kell azonban törekednünk, hogy minél tökéletesebben játsszuk ezt a kényes, de fölényes stílust. Akkor egy ugrással a világ legelsői között vagyunk újra. És az osztrákok éppen úgy. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy kondíció nélkül mit sem ér a legragyogóbb technikai és taktikai felkészültség.”

Nem cáfolható. Ahogy az sem, hogy alapvetően a szegénységünk volt az oka, hogy mindössze egy meccset nyerve (Egyiptom: 4:2) csak a negyeddöntőig jutottunk a világbajnokságon (Ausztria: 1:2): „Százával élnek künn magyar játékosok és edzők, akik ahelyett, hogy a magyar főváros kisebb csapatainak és a vidéknek ifjúságát oktatnák, nevelnék, ugyanezt az idegen futballistákkal teszik. Mert itthon a száraz kenyérre valót sem keresnék meg. A mi futballistáink füvetlen, kemény, poros pályákon nyűvik el térdüket és bokájukat. És ha gyepes pályára kerülnek, félórát megtart, amíg megszokják. Csapatainknak folytonos túrázással kell megkeresni a mindennapi kenyeret, ráadásul nem tudunk minden diáknak stoplis cipőt, gyeppályát, edzőt adni. Ezek után meg kell elégednünk azzal, hogy sok fiatal játékossal felvonult csapatunk megcsillogtatta Olaszországban a tehetség fényét. Végeredményben csak a balsors gyűrte maga alá ezt az együttest.”

Nézőpont kérdése, hiszen csak kikaptunk a legfontosabb meccsünkön, de tiszteljük a nagy előd véleményét.

EMLÉKEZTETŐ
Olaszország–Csehszlovákia 2:1 (0:0, 1:1, 2:1)*
1934. június 10. Róma, vb-döntő
Nazionale PNF-stadion, 45 ezer néző, vezette: Eklind (svéd)
Olaszország: Combi – Monzeglio, Allemandi – Ferraris, Monti, Bertolini – Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi. Szövetségi kapitány: Vittorio Pozzo
Csehszlovákia: Plánicka – Ctyroky, Zenísek – Kostálek, Cambal, Krcil – Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedlý, Puc. Szövetségi kapitány: Karel Petrú 
Gólok: Orsi (81), Schiavio (94.), illetve Puc (74.)
*Hosszabbítás után