A Trabant megelőzte a Mercedest – egymás ellen a két Németország

A Német Szövetségi Köztársaság majdnem három évtizeddel a második világháború dicstelen végét követően merészkedett ki rendezőként a sport nagyszínpadára, 1972-ben a csodálatos létesítmények sorát felhúzó München nyári olimpiát, 1974-ben az NSZK labdarúgó-vb-t rendezett.

A 16-os mezőnybe olyan nagyhatalmak el sem jutottak, mint a lengyelek által megviccelt angolok és természetesen a mieink (igen, az 1972-es Eb negyedik helyével még feltétlenül annak számítottunk), de nem volt ott az akkor egy polccal lejjebb taksált Spanyolország és Franciaország sem, a feltörekvő futballnemzeteket mindenekelőtt a háromszoros BEK-győztes Ajaxra épülő Hollandia és Lengyelország képviselte.

A FIFA élén éppen a világbajnokság alatt került a konzervatív angol Sir Stanley Rous helyére a világ legnépszerűbb sportágát később üzleti alapokra helyező brazil Joao Havelange – innentől a létszámbővítés lett a kulcsszó, a harmadik világ egyre több helyet követelt magának, elsősorban Európa kárára.

De 1974-ben még kilenc európai volt a 16-ban (és közülük hat a nyolcban), ehhez jött a címvédő brazilokkal együtt négy dél-amerikai, nem nehéz kiszámolni, hogy a világ többi részének három hely jutott, Afrikából Zaire (1997-ig így hívták a Kongói Demokratikus Köztársaságot), Észak- és Közép-Amerikából Haiti, Ázsia-Óceániából pedig Ausztrália kvalifikált, hárman együtt mindössze egy szerzett ponttal és –31-es gólkülönbséggel búcsúztak.

A csoportkörben Jugoszlávia 9–0-ra megverte Zairét (ezzel beállítva az 1954-es magyar–dél-koreai rekorderedményt), a lengyelek pedig 7–0-ra Haitit, de ennél is nagyobb szenzáció volt, hogy a Kazimierz Górski vezette olimpiai bajnok lengyelek az olaszoklat is elintézték, amivel az előző vb döntőse hamar kiesett. Nem járt jobban az 1970-es negyedik helyezett Uruguay sem, amely a holland gőzhenger áldozatául esett, az ötven évvel ezelőtti tornán a totális amszterdami futballt válogatott szinten is meghonosító hollandok játékán ámult a világ.

Brazília pedig Pelé nélkül árnyéka volt önmagának. A Népsport azért büszkén kiálthatta világgá, hogy: „Heusenstammban Pelé kötélnek állt és nyilatkozott a Népsport munkatársának” – a király jó jósnak bizonyult, amikor féltette a braziljait, mondván: „Amikor válogatottunk tavaly Európában járt, jó néhány újságíró megírta, hogy baj van. Még azt a figyelmeztetést sem vették komolyan…”

De a világ figyelme mindenek felett a történelmi NSZK–NDK csatára szegeződött. Majdhogynem érthetetlen, hogy Toni Kroos a német labdarúgás 89 világbajnoka közül az egyetlen, aki a Német Demokratikus Köztársaságban (vagy annak területén) született. Rajta kívül sem 1954-ben, sem 1974-ben, sem 1990-ben, sem 2014-ben nem akadt egyetlen olyan játékos sem, akit keleti származású németként hívtak volna be a Nationalelfbe.

A nem sokkal későbbi 1974-es világbajnokok azonban legalább a pályán szembekerülhettek a vasfüggönyön vagy a falon túli honfitársaikkal, és nem volt benne sok köszönet. „Az elmúlt napokban vagy 1700-an jöttek át az NDK-ból, pontosabban Berlinből és Lipcséből a labdarúgó-válogatottjuknak szurkolni. Jókedvűen, nevetgélve szálltak le a vonatról, a nők elegáns nyári kosztümökben, a férfiak fehér ingben, nyakkendővel, kezükben fényképezőgép és fekete-piros-aranyszínű papírzászlócskák az NDK címerével. Nyugodtak, magabiztosak, kedvesek, de ugyanakkor egy kicsit tartózkodóak voltak” – írta a baráti Népsport. De azt már nem, hogy a jókedvű keletnémet tábor több mint harmada, nagyjából 700 ember a Stasi kötelékében állt, azt meg végképp nem, hogy az NDK-ból nyugatra utazni alig volt egyszerűbb, mint az űrbe.

Persze az Európa-bajnok (1972-ben minden idők talán legjobb német válogatottja lehengerlő futballal diadalmaskodott a belgiumi négyes tornán) NSZK-t megverni sem tűnt ujjgyakorlatnak. Aztán Jürgen Sparwasser a 78. percben bevette Sepp Maier kapuját, és hatalmas meglepetésre kikapott a világbajnoki címre is esélyes hazai válogatott. „Egyenesen csodálatos volt a játékosok óriási becsvágya, s az, hogy a nagy igénybevételt jelentő szakadatlan mozgást milyen nagyszerűen bírták gyorsasági állóképességgel” – értékelt a Népsport lelkes hamburgi tudósítása. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az NSZK ekkor már biztos továbbjutó volt a csoportjából, és azt is felmérhette, hogy melyik középdöntős négyesbe jobb kerülnie. Helmut Schön kapitány a munkatársaival jól sakkozott: a lengyel, svéd, jugoszláv trió valóban megoldhatóbb feladat volt, mintha a brazilokkal, a hollandokkal és az akkor még meglehetősen középszerű argentinokkal kellett volna folytatniuk.

A belnémet rangadónak persze megvoltak a maga előzményei és utóhullámai is. Ha válogatott szinten nem is, az európai kupákban azért össze-össze futottak a keletiek és a nyugatiak, az 1974-es vb előtti őszön például a BEK-ben Bayern München–Dynamo Dresden csatára került sor. Münchenben 4–3-ra nyert a későbbi BEK-győztes Bayern, de a szünetben 3–2-re még a drezdaiak vezettek, a visszavágón pedig hiába volt negyedóra után kétgólos a müncheni előny, ha az 58. percig a Dynamo állt továbbjutásra. De a fák nem nőttek az égig.

Az 1974-es vb-meccshez tartozik az is, hogy csak évtizedekkel később derült ki: a keletiek középpályása, Hans-Jürgen Kreische magánemberként találkozott a világbajnokság idején a nyugatnémet Hans Apellel, Helmut Schmidt kormányának pénzügyminiszteréveel, akitől még egy odahaza nyilván hozzáférhetetlen, márkás whiskyt is kapott az NSZK legyőzése után. Több sem kellett a Stasinak: a drezdai játékost az állambiztonság kitette az 1976-os montreali olimpiára utazó csapatból, amely később aranyérmes lett.

Az 1974-es világbajnokságon pedig végül még úgy is az NSZK lett a befutó, hogy Hollandia varázslatos futballal menetelt el a döntőig, eltakarította a brazilokat, a nagy Johan Cruyff szólója után már a döntő első percében büntetőhöz jutott, a másik Johan, Neeskens góljával vezetett is, aztán úgy járt, mint 1954-ben Puskásék Bernben. A vb legjobbjának is Cruyffot választották, és az év végén ő kapta meg a France Football Aranylabdáját is. De ez aligha vigasztalta.

A (nyugat)németországi vb rendezésében, körítésében talán az első igazán modern torna volt, a remek hollandok és a bronzérmes lengyelek (ők adták a gólkirályt, a hétgólos Grzegorgz Latót) mindenkit elkápráztattak. Havelange elnök pedig dörzsölhette a kezét: azt addig is tudta, hogy kincsre lelt, de az NSZK-ban rendezett torna után abban is biztos lehetett, hogy ez még csak a kezdet.