Sir Alf: így múlik el a világ dicsősége

1974. május 1. Sir Alf Ramsey, az angol labdarúgó-válogatott tizenegy éve hivatalában lévő, 1966-os világbajnok szövetségi kapitánya lemondásra kényszerült. Amint a hírügynökségi jelentésekből kiderült, a szurkolók és a sajtó követelésére még februárban létrehoztak egy bizottságot a válogatott sikertelenségének kivizsgálására. (Az előző két vb-n győztes, illetve negyeddöntős, közben Eb-bronzérmes Anglia csak második helyen végzett az 1974-es világbajnokság selejtezőcsoportjában a későbbi világszenzációt okozva vb-bronzérmes lengyelek mögött.) Akkor Joe Mercert, a Coventry City menedzserét javasolták kapitánynak – de csak ideiglenes megoldásként. A végleges jelöltek között Jackie Charlton neve is felvetődött, hiszen a „Zsiráf” becenévre hallgató középhátvéd, a Leeds volt játékosa menedzserként is nagy sikerrel dolgozott, irányításával bajnokságot nyert a Middlesbrough a második ligában.

Egy biztos, Sir Alf bukásával lezárult az angol labdarúgás egy nagy időszaka. Ramsey jobbhátvédként 1949 és 1954 között 32-szer jutott szóhoz a válogatottban, az 1974-es Népsport szerint „az 1954-es, budapesti 7:1-es magyar–angol mérkőzésen is játszott”, valójában akkor már nem volt kerettag, utoljára éppen ellenünk, az 1953. november 25-i angol–magyaron, a „hathármon” lépett jobbhátvédként pályára (az 57. percben tizenegyesből gólt is lőtt, ő állította be a legendás végeredményt), utána őt is elsöpörte a megújulás kényszere.

Kapitányi kinevezésekor, miután az Ipswich élén menedzserként is angol bajnok lett, azzal az egyszerű mondattal nyugtatta meg az angol közvéleményt, hogy „Meg fogjuk nyerni a világbajnokságot!” Bemutatkozása – 1963. február 27-én a franciák elleni 2:5 – még balul sült el, az 1964-es Nemzetek Európa-kupájában (az Eb elődje) sem sikerült csapatával eljutnia a négyes döntőig, aztán viszont… A vezetésével vb-t nyert, és évekre a világelitbe emelkedett a Bobby Charlton, Geoff Hurst, Gordon Banks, Nobby Stiles és Bobby Moore által fémjelzett angol válogatott, amely 1968-ban Eb-3. lett, két évvel később pedig Mexikóban vb-negyeddöntős. (A legenda szerint a nyugatnémetek elleni 1966-os döntő hosszabbítása előtt csak ennyit mondott Hurstéknek: „Egyszer már megnyertétek. Most menjetek, és nyerjétek meg megint…” Megnyerték.)

Ramsey búcsúja (ezzel azért nincs egyedül a világ nagy szövetségi kapitányainak sorában…) dicstelenre sikeredett, miután Jan Tomaszewski kivédte a háromoroszlánosok szemét a sorsdöntő 1973. októberi angol–lengyel selejtezőn (1–1), és Anglia nem tudta kiharcolni a ’74-es 16-os világbajnoki döntőben való szereplés jogát. Az angol sajtó szerint az 1967 januárjában lovaggá ütött Sir Alf „szinte görcsösen ragaszkodott maradi elképzeléseihez, és – talán kissé érthetően – egyes játékosaihoz”. (Ha már Angliában neki tulajdonítják a mindenütt sűrűn citált közhelyet: „Győztes csapaton ne változtass!”) Az akkori Division One-ban szereplő kétségtelenül sok kiváló képességű labdarúgóból a hetvenes évek elején már képtelen volt ütőképes válogatottat összeállítani. Végül a sikertelenség buktatta meg, az általános vélekedés szerint jobban tette volna, ha a csúcson önként búcsúzik. Bár ezt előtte és utána mások sem sűrűn tették meg.

Valójában Ramsey-nek négy héttel a lemondása előtt megmondták, hogy szerződését 1974 júliusában (azaz a világbajnokság után, amelyre ki sem jutott válogatottjával) nem meglepő módon nem újítják meg, de kérték, hogy az addig esedékes hét válogatott mérkőzésen még vezesse a gárdát. Ezt visszautasította, mondván, nem lenne tekintélye a játékosok előtt. Ezzel fogta a kalapját és azonnal távozott.

Néhány nap sem telt el, és már arról szóltak a hírek, hogy a menesztett szövetségi kapitány több ajánlatot kapott. Ezek közül az egyik az volt, hogy egy nyugatnémet lapba írjon szakértői kommentárokat a labdarúgó-vb mérkőzéseiről. Edzői, pontosabban menedzseri munkát azonban még évekig nem vállalt, csak 1977-ben mondott igent a Birmingham City hívásának.

A nagy kérdés 1974 májusában természetesen az volt, hogy ki lesz Ramsey utódja. Az FA a nagy kapitánykeresésben formabontó módon még apróhirdetést is feladott a Timesban. „Úgy látszik azonban, sem Schön, sem Zagalo nem olvassa ezt a patinás lapot” – jegyezte meg nem kis malíciával a Népsport. Csupán egy 16 éves diák jelentkezett, mondván, hogy szívesen abbahagyja tanulmányait egy-két évre, míg Anglia válogatottjának szekerét egyenesbe hozza… A legnagyobb esélyesnek Gordon Jagót tartották, aki ekkor hagyta ott a Queens Park Rangerst, végül azonban a harmadik ligás Millwallnál kötött ki. A helyzetet a Daily Mail karikatúrája fejezte ki a legtalálóbban. Ezen egy toprongyos ember áll a munkaközvetítő hivatal ablakánál. A tisztviselő, aki sejti, hogy az illető nem igazán akar dolgozni, ezt mondja neki: „Csak a szokásos üresedések vannak: szemetes, utcaseprő, kalauz, szövetségi kapitány…”

Amint azt már hetekkel korábban megszellőztették, ideiglenesen az 1970-ben a Manchester City-vel KEK-győztes, angol bajnok és FA-kupa-győztes Joe Mercer került Ramsey helyére, ő rendben letudta a Ramsey távozásakor már lekötött hét meccset (3 győzelem, 3 döntetlen, 1 vereség volt a mérlege, no meg egy második hely a patinás British Home Championship négyes tornán Skócia mögött), majd átadta helyét Don Revie-nek. Akivel aztán 1977-ben a következő, argentínai világbajnokságról is lemaradt Anglia, miután a selejtezőben rosszabb gólkülönbségével a később vb-elődöntős olaszok mögött végzett.

Hiába telt el 1974 óta ötven, 1966 óta már majdnem hatvan év, mindmáig az 1999 tavaszán 79 évesen elhunyt Alf Ramsey az egyetlen világbajnok angol szövetségi kapitány. Így aztán érthető, hogy az emléke mindörökké a legmagasabb polcon marad a hagyományaira és tanítómesteri mivoltára oly büszke szigetországban. Olyannyira, hogy a 2010-es vb előtt Fabio Capello akkori kapitánynak babonából épp olyan, igaz, modernizált melegítőt készítettek, mint amilyet Ramsey viselt 1966-ban.

Nem jött be, az angolok a nyolc közé sem jutottak be, rajtuk még Ramsey emléke sem segített.