Egy darabot a szívemből – Berta Mihály publicisztikája

Ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik volt életem legfontosabb, vagy mondjuk úgy, leginkább meghatározó futballgólja, alighanem csípőből vágnám rá „Polgár Jenő” mára klasszikussá nemesedő tételmondatát, vagyis hogy „kizárt dolog, mert nem tudom”. Végtére is a Balatont sem lehet egykönnyen átkanalazni egy teáscsészébe… Esetleg, zavaromat leplezendő, elkezdek magamban különféle toplistákat gyártani, mint Nick Hornby összetört szívű lemezbolt-tulajdonos regényhőse a Pop, csajok, satöbbi című könyvben. Gólok elalváshoz, gólok teázáshoz, gólok esős hétfő reggelekre, gólok szerelmi vallomáshoz, netán a váratlanul és sunyin támadó életközépi válság ellensúlyozásaként – és a sor nyilván reggelig folytatható.

Aztán február 20-án reggel jött a hír, hogy hatvanhárom esztendős korában szívinfarktust kapott és elhunyt Andreas Brehme, a (nyugat-)német labdarúgó-válogatott egykori balhátvédje, az 1990-es olaszországi vb-döntő hőse, és hirtelen megvilágosodásom támadt, mint a konyhafalhoz tántorodó Vizi Miklósnak Cseh Tamás dalában. Épp csak én nem ittam meg előtte két liter kávélikőrt – se rá bizonyos konyakokat.

Kétségtelen, a belső merevlemez-meghajtónk csordultig tele van a csodálatosnál csodálatosabb gólok emlékével, kezdve Puskás Ferenc londoni hátrahúzós cselét követő rövid sarkos dugójától Diego Maradona egyszerre gyermekien könnyed és ijesztően emberfeletti szólógólján át (szintén az angolok bánták, az 1986-os mexikói Mundial negyeddöntőjében) Szoboszlai Dominik Izlandnak vágott, az össznemzeti önértékelést helyrebillentő (és Eb-kvalifikációt érő) védhetetlen lövéséig. Hogy a Campus-kupán a Lefékezett tehervonat mezében (oké, pólójában) a Parmalata (vagy a Mayer Bünchen?) kapujába gurított – khm… – gólocskáról (persze így is csúfos vereség lett a vége) már szó se essék. Ám talán egyikhez sem tapad annyi emocionális többlet, mint Andreas Brehme argentinoknak lőtt tizenegyesgóljához. Azt mondják, az az NSZK–Argentína parti volt volt minden idők legunalmasabb világbajnoki fináléja. És alighanem a legdurvább is. Egyetlen gól döntött csupán. Egy büntető. Mégis, nekem ez volt életem első olyan világbajnoksága, amelyet már elejétől a végéig követtem, amelynek a rajtját vártam, amelynek a teljes mezőnyét ismertem, lebonyolítási rendjét értettem. S az egész torna úgy járt át és töltött meg élettel, mint tüdőt a levegő. A döntő kulcspillanatában azt láttam, hogy a „nagy” Matthäus helyett (mint később kiderült, a kitört stoplija miatt) némiképp váratlanul főszereplővé előlépő Andreas Brehme higgadtan berúgta a jobb alsó sarokba a labdát. Ráadásul jobb lábbal. Ráadásul a büntetőspecialista argentin Sergio Goycochea ellenében. Eldöntve a vb-cím sorsát. Mindez az akkori tizenegy esztendős önmagamnak maga volt a csoda. És a szívem örökre és kitörölhetetlenül magába zárta a hős hátvédet.

Pedig…

Azt hiszem, sem előtte, sem később nem szurkoltam a német válogatottnak soha, sőt, hogy egészen őszinte legyek, mindig is zavarba ejtően sterilnek, éppen ezért kissé ijesztőnek találtam a Nationalelf túltolt perfekcionizmusát, soha nem lankadó figyelmét, az utolsó utáni másodpercet követő szívdobbanásnyi szünetet sem ellazsáló lendületét. Talán mert egyik jellemző tulajdonságában sem ismertem magamra, miközben persze…

Azon az olaszországi tornán például az Eb-győztes hollandokért dobogott a szívem, de az írek, az olaszok vagy éppen a jugoszlávok (érdekes, a brazilokért akkor még nem rajongtam) végső sikerére is inkább bólintottam volna rá, mint Franz Beckenbauer tizenegyének végső diadalára. Pedig nem tagadom, kifejezetten imponált a Császár (bár a játékos-pályafutásáról alig tudtam még akkor valamit) rezzenéstelen arca és lehengerlő eleganciája, ahogy A klinikából megismert Vollmers doktor kiköpött másaként állt és irányított az oldalvonal mellől. A fekete-fehér televíziónkon keresztül is sugárzott belőle a magabiztosság és a nyugalom. És ugyan a válogatottjáért nem lelkesedtem, paradox módon a játékosokat egyénileg kifejezetten kedveltem. Klaus Augenthaler kősziklaarcát, Pierre Littbarski dallamos nevét, Lothar Matthäus határozottságát, Rudi Völler kurta bajszát, Jürgen Klinsmann sugárzó szőkeségét, Olaf Thon pompás rúgótechnikáját. De leginkább Andi Brehme… Mijét is?

Alighanem a megbízhatósága tette a saját mértékrendszeremben az egyediek között is különlegessé, bár ma már talán azt mondanám, kovászszerepét és a mindig és mindenkor tetten érhető „talpig nehéz hűségét” értékeltem igazán. Mindenesetre a torna szereplőivel, jeleneteivel, mozzanataival és pillanataival együtt Brehme is keresztülfolyt létezésem szűrőjén, aztán fennakadt, és beépült, talán egy életre.

Mire gondolok? Egészen lényegtelennek tetsző apróságokra. Reggelente szerettem volna, ha a szanaszét álló tincseim úgy rendeződnek egységgé, ahogy Andreas Brehme kobakján álltak össze a szálak. A szobám parkettáján olykor saját magam ellen vívott gombfocimeccseken Brehme rendszerint tekert egy gólt a hosszú sarokba, ahogy a hollandoknak is, miközben a meccset közvetítő kommentátor (jellemzően én) Knézy Jenő tónusában üvöltötte bele az alföldi kisváros unalmasan csordogáló nyári délutánjába, hogy „Hohóóó, Brehme! Ravasz, mert nem erővel rúgta, hanem ésszel.” Hogy aztán a „túloldalon” Ronald Koeman, Ronnie Whelan vagy éppen Détári Lajos tegyen arról, hogy az egyszemélyes kedvenc helyett a „lieblingválogatott” felé billenjen a – deus ex machina? – saját használatú mérlegem nyelve.

És persze akkor is Andreas Brehme voltam a legszívesebben, ha az emeletes házak ölelésében megbúvó maroknyi futballpályán játékost választottunk magunknak. Brehme, a megbízható. Brehme, a fáradhatatlan. Brehme, a kétlábas. Brehme, a technikás. Brehme, az utolsó reménysugár. Brehme, a legszürkébb színes folt a világ futball-labdát formázó lakatlan szigetén. Valahol ott legbelül akkor örökre bennem maradt egy darabka Andreas Brehméből, mint Harry Potterben Voldemort lehasadt lélekrésze azon a baljós és a regényfolyam szempontjából kulcsfontosságú éjszakán. Én sem tudtam róla, a szőke balhátvéd sem tudott róla. Hordoztam magamban észrevétlenül. Anélkül, hogy ettől bármelyikünk élete is megváltozott volna. És anélkül, hogy aztán évekig, sőt évtizedekig gondoltam volna rá.

Illetve, mégsem.

Mert közben kitörölhetetlen magabiztosságot adott a tudat, hogy van valami, pontosabban valaki, akiből ott van, örökre ott maradt egy apró kis darabka a szívem mélyén. Ottlik Géza írja le ennek az örök „védelmet” nyújtó emléknek a jelentőségét oly megragadóan az Iskola a határon című regényében egy dallam megidézésével. „»Itt van az új medvetánc« – fütyörésztem évtizedeken át szórakozottan, meghatottság és emlékezés nélkül, fürdőszobákban, vagy dúdoltam befelé, magamban, idegen városok utcáin, titkos nyugalommal, tudván azt az egy-két biztos dolgot. Mert ezek nem légvárak voltak, hanem bevehetetlen, szilárd erődítmények. Csak nem mindig tudja az ember: jönnek rövidebb-hosszabb rossz időközök: nem lehet mindig tudni; de aztán visszatalál az ember: mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”

Vagy a szívünkbe rejtett emlékeink közé. Végül is egyre megy.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!