Családi kör – Ballai Attila publicisztikája

Négy Dárdai, nulla pont. Ez nem irónia, még kevésbé gúny, hanem tény. Az pedig vélemény, hogy a Hertha-szurkolók egy része valószínűleg már most, a „Bundesliga kettő” második fordulója után elcserélné ezt az állapotot nulla Dárdai, négy pontra. Rögvest tisztázzuk, az első osztályból kiesett berlini alakulat nyilván nem – legalábbis semmiképpen sem kizárólag – Dárdai Pál vezetőedző és három fia, egyben játékosa miatt kezdett két vereséggel a másodvonalban. Csakhogy a világ, különösen a futballvilág a közös sikerek és az egyénekre, egyedi jelenségekre lebontható kudarcok, azaz bűnbakok logikája mentén működik, ezért ebben a családi vállalkozásban én különösen nagy kockázatot látok. Nevezetesen azt: a közvélekedés szerint az azonnali visszajutás a Hertha bravúrja és ereje, a Bundesliga kettőben rekedés sokkal inkább Dárdai Pál fiaskója és e jelen felállás gyengesége lenne.

Itthonról nézve persze minden más. A hazai média egy része a múlt hétvégi nyitányon címben áradozott a szenzációról, hiszen még sohasem fordult elő, hogy apa és három fia egyszerre, jelesül egy mérkőzésen egyazon klubot szolgált volna. (Mármint nemzetközi szinten nem, a megye kettőben, egy zsákfalu egyletében nyilván többször is, és nem véletlenül.) E mesebeli szál mellett szinte elsikkadt, hogy a társulat „amúgy” 1–0-ra kikapott Düsseldorfban. Majd a második körben, Berlinben az újonc – nem úgy újonc, mint a Hertha, mert nem felülről, hanem alulról érkezett – Wiesbadentől is, ismét 1–0-ra, ezúttal a hosszabbításban beszedett góllal. Ugyan ismét mindhárom Dárdai fiú pályán volt – Pál és Márton végig, Bence a 69. perctől, csereként –, a szenzáció értéke, ha egy héten belül másodszor köszönt ránk, csökken, a vereség miatti aggodalom, ha az szintén a második, ellenben nő.

Némi kitérőként engedtessék meg, lehet, hogy személyes élményeim alapján én e kérdésben szélsőséges vagyok. Szüleim ugyan szerencsénkre sohasem voltak az edzőim, de jó anyám az általános iskola harmadik és negyedik osztályában tanított, ami mindkettőnknek komoly próbatételt jelentett. Ő ugyanis egyértelműen a túlkompenzálást választotta, ezért az is megesett, hogy miközben a padtársam leste a füzetemből a dolgozatomat, nekem adott fekete pontot, és amikor ezt otthon durcásan anyu szemére hánytam, azt felelte: tudom, láttam, hoztam is neked két új gombfocikaput. Ettől persze innen-onnan még így is megkapta, hogy kivételezik velem. Később, egészen más családi viszonyban megint őrlődtem eleget, amint olykor feleségem mérkőzéseiről voltam kénytelen tudósítani. Azt hiszem, azok a legrosszabb írásaim, sugárzik belőlük a folyamatos mérlegelés. Miként azt az egyetlen szezont is nehezen viseltem, amikor a feleségem, utánpótláskorban, a rotáció miatt iker lányaink edzője lett. Mindvégig azt éreztem, nincs helyes magatartásforma – egyikünk számára sem.

Ezt igazolandó, sokak mellett az Elek Gábor, Szucsánszki Zita pár is megszenvedte ezt, a Fradi kézilabdacsapatának exirányítója egy ízben szemléletesen jelentette ki edző-férjéről: előfordult, hogy időkérésnél akkor is őt dorongolta le, amikor a kispadon ült, igaz, egyetlenegyszer azért azt is elismerte, hogy igaza volt. A ló túloldalának tipikus esete, de még mindig sokkal korrektebb és elviselhetőbb a külső környezet, a társak számára, mint a másik variáció. Ismerek trénert, akinek arra ment rá a szakmai és emberi hitele, hogy saját csemetéjét „túltolta” – ha minden egyéb rendben van, önmagában ez az egyetlen jellemhiba is elegendő lehet az arcvesztéshez. Sőt, tovább rontja, árnyalja a helyzetet, hogy a kivételezésnek nem is kell vitathatatlanul megtörténnie, elegendő, ha zaklatott, sikertelen időszakban – azaz bűnbakgyártás közben – a hangadók, döntéshozók szerint megesett.

Félreértés ne essék, vallom, hogy a szülőnek mindenben, ami épít, legalábbis nem rombol, támogatnia, segítenie kell a porontyokat. Az állandó figyelem, a törődés, a szeretet – amely nemcsak a dicséretekből, hanem a bírálatokból is érezhető –, az ősbizalom (kedvenc állapotleírásom) olyan csodát tehet a gyermekben, a gyermekkel, amely csak apától, anyától várható, a húsz-harminc másik kölyökkel foglalkozó trénertől nem. Tessék csak megnézni Szoboszlai Dominikot, Szalai Attilát, hogy csak a legaktuálisabb példákat említsem. De állítom, „második” Dárdai Pálból sem vált volna a Hertha emblematikus, klubrekorder labdarúgója, ha nincs az édesapja, a labdaművész, az Újpestnek egyszer egymaga négy gólt rúgó „első” Dárdai Pál. Érthető, sőt méltánylandó hát, ha „második” Dárdai a „harmadik” Pált, valamint Mártont és Bencét is gyámolította.

Nyilván így is tett, pici koruktól kezdve, ezért a három srác olyan útravalót kapott édesapjuktól, ami roppant keveseknek adatik meg. Csakhogy ennek felnőttkorban, a Bundesligában szerintem nagyon kockázatos hivatalos, edző-játékos formát öltenie; illetve folyamatos győzelmek, sikerek esetén nem, de máskor mindig igen.

Több okból is. Az edzőnek azért, mert bármely fia várakozás alatti teljesítménye visszahull a fejére, hibája az ő megítélését, szakmai és személyes presztízsét duplán rongálja. Apai minőségében pluszban azért is, mert olyasmire is figyelmet, energiát, koncentrációt kell fordítania, amire normális esetben nem kellene. Különösen azok után, hogy szerződése aláírásakor egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: „Most egész Németország nevetni fog, de otthon nem én hordom a nadrágot. Feleségem, Mónika hozta meg a döntést. Mónika végül úgy döntött, rendben, ha akarod, akkor csináld.” Ez jópofán, közvetlenül és emberien hatott. Mint Dárdai Pál maga. Ám egyszer csak neki szegezhetik majd a kérdést: és a srácok leigazolásáról, a nekik adott játéklehetőségről is az asszony határoz? A fiúknak, ha pontosan átérzik a helyzetüket és benne a felelősségüket, tudniuk kell, hogy az azonos elbírálásért nekik többet kell nyújtaniuk, már csak apa védelmében is. Ráadásul nem lehetnek egyformán jók és tehetségesek – és ha a szülőnek nem is, de az edzőnek különbséget kell tennie közöttük. Más jellegű, de létező gond a csapattársaké: hogyan viszonyuljanak a három Dárdaihoz? Mennyire merjék instruálni őket, ha úgy adódik, leüvölteni a fejüket, ahogyan más ifjonccal tennék? Barátkozzanak-e velük, és az nem tűnik-e dörgölőzésnek, bratyizásnak?

Arról nem szólva, hogy személyükben óhatatlanul is „tégla” került az öltözőbe. Pedig a sportban a gőzkieresztés ősi formája az edző hirtelen felindulásból elkövetett, közös ócsárlása, persze szigorúan a háta mögött, és nincs is ebben semmi rossz, mert hozzá nem jut el a balhé, az indulatok viszont lecsillapodnak. Már egy „hírvivő” is bajossá teszi ezt az amúgy hatásos tüneti kezelést, de három ellehetetleníti. Így a legkiengedettebb helyzetekben, zuhany alatt, gyúrópadon, kocsmában is minden pillanatban ügyelni kell arra, ki mit mond. Megoldás, ha nem hívják a csemetéket sehova, vagy maguktól nem mennek – megoldás, de kompromisszumos, az ideálistól messze van.

Mindezekért és a különféle sportágakban látott tapasztalataim alapján állítom, roppant kényes helyzet ez. Talán egyetlen olyan apa-fiú, edző-játékos viszonyra emlékszem, amelynek kapcsán soha senkitől egyetlen kritikus gesztust, félmondatot nem csíptem el: Kásás Zoltán és Kásás Tamás esetében. Az öreg „Kása” azonban a normálisnál is sokkal korrektebb, a fair playre talán mindig is túlzottan ügyelő ember, a fiatal pedig a világ legjobb pólósa volt. Lássuk be, ez elég ritka csillagállás.

Úgyhogy szurkolok Dárdaiéknak, és eközben féltem őket. Amire ők persze nincsenek rászorulva. Ellentétben egy mihamarabbi győzelemmel, amit legközelebb a harmadik körben, a Hamburg otthonában érhetnek el. A házigazda tehát nem Bundesliga kettes újonc, hanem az egyik legpatinásabb német klub, a negyven évvel ezelőtti BEK-győztes lesz. Mégis el kell indulni felfelé, mert Budapesttel ellentétben Berlinben nem a Hertha Dárdaijait, hanem a pontjait számolgatják.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!