Húszmilliós népmese – Csillag Péter jegyzete

„A Covid-járvány áldozatait mindannyian érezzük, ki jobban, ki kevésbé. Le kell vonnunk a következtetést, olyan kezdeményezést elindítva Európában, amelynek üzenete: ne hajtsd feljebb, inkább csökkentsd az árakat!” – utasította önmérsékletre nemrégiben a futballvilág befolyásos köreit Karl-Heinz Rummenigge, a Bayern Münchent működtető gazdasági társaság vezetője. Néhány nappal később klubja kivásárolta a Leipzigtől Julian Nagelsmann vezetőedzőt – sajtóhírek szerint legalább húszmillió euróért...„A Covid-járvány áldozatait mindannyian érezzük, ki jobban, ki kevésbé. Le kell vonnunk a következtetést, olyan kezdeményezést elindítva Európában, amelynek üzenete: ne hajtsd feljebb, inkább csökkentsd az árakat!” – utasította önmérsékletre nemrégiben a futballvilág befolyásos köreit Karl-Heinz Rummenigge, a Bayern Münchent működtető gazdasági társaság vezetője. Néhány nappal később klubja kivásárolta a Leipzigtől Julian Nagelsmann vezetőedzőt – sajtóhírek szerint legalább húszmillió euróért...

Korábban a földkerekségen sehol, soha edzőért még nem adtak ki ennyi pénzt. Viszonyításul érdemes megemlíteni, hogy a Bundesliga-csúcsot eddig a Mönchengladbach 7.5 millió eurója jelentette, amelyet a megállapodás szerint a klub az Eintracht Frankfurtnak fizet ki Adolf Hütter nyári átengedéséért.

Hüledezhetünk Rummenigge köpönyegfordításán, ámuldozhatunk a szédítő összegről olvasva, hümmöghetünk homlokráncolva, hogy hová tart ez a „szuperligás-katarivébés”, dollárszagú futballvilág, de lássuk be, többségünknek ez nem más távoli, végtelen szappanoperánál. Fordulatai valóságunkat még csak nem is súrolják, a repkedő eurómillióknak a szele sem legyinti meg légkörünket, kicsit úgy vagyunk az ilyen Nagelsmann-féle rekordokkal, mint Jackie Sewell, a londoni 6:3-as mérkőzés angol csatára, akiről világcsúcsot jelentő, 1951-es átigazolása (a Notts Countyból a Sheffield Wednesdaybe) idején így írt az angol sajtó: „Éppen egy csésze teát ivott, amikor kifizettek érte harmincezer fontot...” Isszuk mi is kopott kiskonyhánkban félig kihűlt teánkat, de legalább megkímélt a sors attól, amit Sewellnek saját bőrén kellett tapasztalnia: „Szörnyű a futball legdrágább játékosának lenni.”

Amúgy talán annyira nem is szörnyű, a futball legdrágább edzőjének lenni legalábbis semmiképpen. És most nem is Julian Nagelsmann csillogó képességeire, 33 évesen elért mesés sikereire, a Hoffenheim, majd a Leipzig edzőjeként kivívott elismertségére, a Bayern Münchentől kapott, 2026-ig szóló szerződésre gondolunk – ezek mind az edzőcsillag érdemei –, hanem például arra a könnyedségre, amellyel a hasonlóan kiváltságos helyzetben lévő Guttmann Béla mozoghatott annak idején a világ legnagyobb klubjai között. A Benficával később kétszeres BEK-győztes szakemberre – aki korábban dolgozott már szülőhazáján kívül Ausztriában, Hollandiában, Romániában, Olaszországban, Argentínában és Cipruson is – 1957-ben lecsapott a Sao Paulo FC, a világhírű edző kedvéért a Morumbi Stadion építését is háttérbe helyezte, és nem sajnált költségvetéséből havi 30 ezer cruzeirót fizetni neki, megtoldva a paulista bajnoki címért járó további 200 ezer cruzeiróval.

Igaz, bármily félelmetes összeg volt is akkoriban, azt azért még egy mezei Sao Pauló-i szurkoló is át tudta számítani kókuszdióra vagy caipirinhára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!