Túl fogjuk élni – talán már túl is éltük – az olaszoktól elszenvedett hazai vereséget, illetve a szép álom szertefoszlását, hogy fél évszázad múltán újra egy labdarúgó-világverseny négyes döntőjébe jut a magyar válogatott. Marco Rossi csapata annyira mélyről küzdötte fel magát a nem várt lehetőség kapujáig, hogy a hosszabban tartó csalódás is teljesen elfogadható reakció lenne. A lelátó, a közvélemény azonban olyan realitásérzékről tett tanúságot, hogy abból bőven lehet folytatni az építkezést, hiszen egyelőre nem nehezedik elviselhetetlen súly a válogatottakra, legfeljebb annyi, amennyit maguk raknak a hátizsákokba. A szurkolók egyelőre alig várnak el többet tőlük, mint hogy büszkék lehessenek egy minden áldozatot meg­érő „tökös” csapatra. A teljesítménysportban persze előbb-utóbb az eredmény kerül előtérbe, de ez így is van jól, mint ahogy az is, hogy egyelőre jár a már-már életszerűtlenül józan szurkolói türelem egy valóban sokra érdemes csapatnak.

A folyamatos sikerközeliséghez szokott nagy futballhatalmak esetében persze korántsem ennyire megengedő a közeg. Sőt, esetükben a siker fogalma is viszonylagos, hiszen míg mi fanfárokkal ünnepeltük volna a Nemzetek Ligája döntő tornájára kijutást, a bennünket megelőző olaszok igazából nem nagyon tudnak mit kezdeni a számukra keserédes állapottal. Mert ugyebár ezzel együtt november 20-án Olaszország nélkül kezdődik Katarban a futball-vb, és ez a blama egymás után másodszor történik meg a négyszeres világbajnok, kétszeres döntős, egyszeres bronzérmes azzurrikkal. Az első hiányzás az idők ködébe vész, a kvalifikáció nélküli, meghívásos 1930-as uruguayi vb után 1958-ban rendeztek nélkülük vb-t, a következő viszont már nagyon fájt, a svédekkel szemben elbukott pótselejtező mégsem járt földrengésszerű változásokkal. Túlélve a túlélhetetlent – két hónappal korábban Carlo Tavecchio, az olasz szövetség elnöke még úgy fogalmazott, hogy a 2018-as világbajnokságról való távolmaradás egyenlő lenne az apokalipszissel –, tudomásul véve Gian Piero Ventura szövetségi kapitány azonnali lemondását, az olaszok inkább Gianluigi Buffon nézetét tették magukévá. A 39 éves kapus nem saját hatodik vb-szereplését siratta, hanem az olasz futballba vetett hitét hirdette: „Az olasz futballnak lesz jövője, megvan a büszkeségünk, a hozzáértésünk és elkötelezettségünk, hogy ilyen nehéz helyzetben is megtaláljuk a visszautat.”

A legutóbbi, budapesti siker után Giacomo Raspadori, az olaszok első gólját szerző csatár szerint, ha bárki Olaszországban megkérdezi, miért bízzon mostani csapatukban, azt válaszolja: „Azért, mert amit csinálunk, szenvedélyből tesszük. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a munkánk örömet szerez, és hajt minket a lelkesedés, hogy napról napra javuljunk. Az olasz válogatott múltja kötelez bennünket, igyekszünk méltó teljesítménnyel, eredménnyel folytatni a történetét. Az Eb-n elért siker után óriási csalódást keltett, hogy nem jutottunk ki a világbajnokságra, annak fájdalmát, bosszúságát a mai napig érezzük. A legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetünk, hogy a bennünk felgyülemlett dühöt formáljuk építő energiává.”

Az igazi gondot a nagy klubok és a nemzeti együttes érdekei közötti, amúgy régi keletű ellentét okozza, amelyet Gabriele Gravina szövetségi elnök így fogalmazott meg: „A klubok részéről megnyilvánuló nagy ellenállás megnehezíti a mindenkori szövetségi kapitány dolgát. A válogatott igényeinek érvényesítését zaklatásnak tekintik a klubok, holott egy egész országot egységbe forrasztó ügyről van szó. Az Észak-Macedónia elleni dráma (emiatt nem vehet részt az olasz csapat a katari vb-n – a szerző) mindenesetre azt is újra a felszínre hozta, hogy az olasz tehetségeknek csak töredéke jut lehetőséghez a hazai bajnokságban, és a válogatottban ez okból keletkező lyukakat egyre nehezebb betömni.”

Igaz, más idők jártak akkor, de az 1950-es brazil futballtragédia mélységét aligha lehet bármikor is alulmúlni. A nemzethalálként megélt futballvereséget, amelyet a brazilok az Uruguay elleni vb-döntőben szenvedtek el, és amely örökkévalónak tetsző hatásai érzékeltetésére elég felidézni azt az esetet, amely állítólag a múlt század hetvenes éveiben – azaz negyedszázaddal az ominózus meccs után – történt meg a válogatott akkori kapusával, Moacir Barbosával. Egy hölgy hívta fel rá ily módon a fia figyelmét egy üzletben: „Nézd, az az ember, aki miatt egész Brazília sírt.”

Antropológusok, szociológusok szerint a kudarc azért tekinthető a jelenkori brazil történelem legnagyobb tragédiájának, mert azt a közösségi félelmet vetítette előre, hogy Brazília történelmi lehetőséget mulasztott el. Azokban az években kezdett izmosodni a hatalmas jövő előtt álló nemzet ideája, a vereséget követő önmarcangolás, fárasztó és szánalmas magyarázkodások végeláthatatlan sora jelentősen visszavetette ezt a folyamatot. Abban a tekintetben is, hogy a maga soknemzetiségét és bőrszínűségét akkortájt kezdte értékként kezelni minden idők legnagyobb rabszolgaimportőr országa, nem utolsósorban azért, mert a feketékről kiderült: átlagban jóval nagyobb számban kergetik bámulatos ügyességgel a labdát, mint a fehér elit tagjai.

A sokk hosszan tartó feldolgozása után viszont hatalmas lendületet kapott a „vesztes nemzet” imázsának átalakítását célzó késztetés, a világ legjobbjává válásra való törekvés. Az akkor 9 éves Pelé mindig saját indulása napjaként emlegette a vesztes döntőt: akkor látta először sírni az apját. Nyolc esztendővel később pedig a 17 éves zsenivel Brazília megnyerte első világbajnoki címét, és azóta is a sportág szuperhatalmának számít. Mindennek alapjai az 1950-es traumán nyugszanak. A legutóbbi „tragédia”, a 2014-es brazíliai vb-elődöntőben Németországtól elszenvedett 7–1-es vereség feldolgozása már jóval gyorsabban ment, ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy napjaink futballjában olyan gyorsasággal követik egymást a kihívások, hogy nincs idő belesüppedni a fájdalomba.

Hullámok és völgyek, kisebbek és nagyobbak természetesen valamennyi ország futballjában tetten érhetők, így a magyarban is. Az 1954-es berni dráma következményeit egy nem sokkal később bekövetkező, immár tényleges társadalmi tragédia is súlyosbította, hiszen az 1956-os forradalom idején többválogatottnyi nagyszerű futballistát veszített el az ország. A talpra állást az is nehezítette, hogy minden próbálkozást az Aranycsapat sikereihez mértek, márpedig az olyan magasra helyezett mércét jelentett, amely egy világválogatott számára is fogós feladatnak számított volna. Így aztán a Puskásék generációját követő nemzedékek többnyire olyan eredmények birtokában maradtak „torzóban”, amelyekre ma méltán lennénk büszkék, megismétlésüket egyértelműen a bravúr kategóriájába sorolnánk.

A magyar labdarúgásnak Marseille jelentette a legújabb kori Mohácsot, aminek következtében tizenhat éves „örökbérlet” után szorultunk ki az 1970-es mexikói világbajnokság akkor még tizenhat csapatot felvonultató döntő tornájáról. A jelen, de még inkább a közeljövő azonban azt ígéri, hogy túlléphetünk a csodavárás kategóriáján, és reális célként fogalmazhatjuk meg a kijutást egy világversenyre.

A brazil feltámadás mércéjével azért még nem mérném magunkat. Az 1950-es Maracana-trauma egyik ma is élő szemtanúja szerint ugyanis önmagában azóta sem elég Brazília világbajnoki győzelme, a szégyenbélyeget csak az mosná le, ha a döntőben Uruguayt vernék meg. Nos, ehhez több feltételnek is teljesülnie kellene, a csillagok állása momentán nem ígéri az uruk bombabiztos döntőbe jutását Katarban. Persze a brazilokét sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!