Amikor Ronald Koeman gólja megtörte a Barca-átkot – 30 éves az utolsó BEK-döntő

1992. május 19., London. A Barcelona labdarúgói a másnapi, Sampdoria elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája finálét megelőző edzésre készülődnek. Mindenki a történelem utolsó BEK-döntőjére koncentrál, vagyis majdnem mindenki. A kezdőcsapatba meglepetésre bekerülő Julio Salinas és a középpályás Josep Guardiola azon vitatkozik, hány lépcsőfok vezet fel a Wembley híres teraszára, ahol a kupát szokás átadni a győztes csapat tagjainak. Az edzőként majd a cruyffi örökséget továbbvivő és a futballt forradalmian megújító Guardiola harmincegyet mond, de Salinas csak azért is ellenkezik. Végül a csapatkapitány Andoni Zubizarreta rekeszti be a vitát, és – ahogy Guillem Balague megírta a Pep Guardiola – Ahogy nem győzött még senki című könyvében – azt javasolja, nyerjék meg inkább a kupát, „és a meccs után majd magunk számoljuk meg azokat a francos lépcsőfokokat.”

ITT TEKINTHETI MEG AZ 1992-ES BEK-DÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJÁT!

TÖBB IZGALMAT, MÉG TÖBB PÉNZT

A második világháború után kialakult kétpólusú világrend 1992-re végérvényesen felbomlott, Európában új országok jöttek létre. De nemcsak a határok változtak, a kontinens labdarúgásának „megkövült” tektonikus lemezei is mozgásba lendültek. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 1991 őszén úgy döntött, ideje megreformálni és piaci alapokra helyezni az 1955-ben életre hívott, azóta lénye­gében „érintetlenül” hagyott BEK-sorozatot. Ebből lett aztán 1992 őszén a Bajnokok Ligája. Az 1991–1992-es idény viszont afféle hibrid rendszerben zajlott: a régi néven, az egyes UEFA-tagállamok bajnokcsapatainak részvételével, ám az addig megszokott egyenes kieséses rendszer csupán a második fordulóig volt érvényben, utána két négycsapatos csoportban folytatódott a küzdelem. A csoportokból pedig csak az első helyezettek jutottak tovább – egyből a fináléba. „A változást szorgalmazók célja pofonegyszerű volt: a közönség nagy és jól láthatóan növekvő érdeklődésére alapozva létrehozni egy olyan mérkőzéssorozatot, amely egyfelől eltartja önmagát, másfelől a lehető legtöbb pénzt hozza a résztvevők konyhájára”  – írja a BEK-reform fő kiváltó okáról a 2007-ben megjelent Az UEFA Bajnokok Ligája nagykönyve című kötet. Lennart Johansson, az európai szövetség vezetőjének 1990-ben megválasztott svéd sportdiplomata a Nemzeti Sportnak 1992 áprilisában adott nyilatkozatában pedig ezt az „átvezető” évadot is sikertörténetként jellemezte. „A stadionok megtelnek, a küzdelmek érdekesek, nincsenek szalondöntetlenek és a versengés rendkívül nyílt.” Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a lebonyolítási forma megváltozásának fontos feltétele volt a televíziózás „felnőttkorba” lépése – a közvetítések műszaki és szervezeti háttere immár képes volt a futballt a show-biznisz részévé emelni. Aligha véletlen, hogy Angliában is éppen 1992 elején hozták létre az első osztályú bajnokságot gyökerestől átalakító Premier League-et.

AZ UTOLSÓN LESZNEK VÉGÜL AZ ELSŐK

1992. május 20-án viszont a Bajnokok Ligája még csak egy elnevezés volt, ellenben a Barcelona és a Sampdoria a nagyon is jól megfogható serlegért akasztotta össze a bajuszt a Wembley gyepén. Az utolsó lehetőség ráadásul mindkét együttesnek az első trófeaszerzést jelentette volna, ám amíg a Samp­doria addig sohasem jutott az európai futballtrón közelébe, a Barcelona már kétszer is (1961-ben Cziborral, Kocsissal, Kubalával a soraiban Guttmann Béla Benficája, 1986-ban Jenei Imre Steauája ellen) megégette magát. Sőt egy évaddal korábban Johan Cruyff csapata elveszítette az aktuális nemzetközi kupadöntőjét (KEK) Alex Ferguson Manchester Unitedjével szemben. Azért az 1990-ben KEK-et, 1991-ben olasz bajnokságot nyerő Sampdoria is aggódhatott: a genovai együttes 1989-ben éppen a Barcelonától kapott ki a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjében.

S talán éppen ezért a 30 évvel ezelőtt a német Aron Schmidhuber sípszavára a 20 fokos londoni      „     hőségben” elkezdődő, 70 827 néző előtt lejátszott utolsó BEK-döntőnek nem volt egyértelmű favoritja. A második forduló nehézségeit leszámítva mindkét csapat magabiztos teljesítményt nyújtva masírozott el az utolsó akadályig. A nehézséget az olasz bajnok esetében a Honvéd (Budapesten 2–1-es hazai győzelem született, Genovában 3–1-re vezetett a Samp, amikor a hajrában a honvédos Adrian Negrau pontos és erős fejest küldött a jobb felső sarok irányába, amit nagy bravúrral piszkált ki Pagliuca kapus), a katalánoknak a Kaiserslautern (a németországi visszavágó 89. percében még a hazai csapat állt továbbjutásra, aztán jött José Maria Bakero) jelentette, hogy aztán az újításnak számító csoportkörben mindkét együttes jelentős különbséggel szakítsa le magáról ellenlábasait.

A két csapat között ugyanakkor nem akadt semmi hasonlóság. A Sampdoriát 1946-ban alapították, s tényezővé csak 1979 után vált, miután Paolo Mantovani üzletember megkaparintotta magának a klubot. A felemelkedés stációi: 1982-ben feljutott a Serie A-ba, 1985-ben Olasz Kupát nyert, 1986-ban kispadot kapott a szerb Vujadin Boskov, s onnantól jöttek a sikerek, mint a parancsolat. Hazai kupagyőzelmek, KEK-siker, olasz bajnoki cím, üzembiztos 4–4–2-es hadrendben. A pályán pedig sztárparádé, olyan klasszisokkal, mint a már említett Pagliuca, a kőszikla keménységű Pietro Vierchowod, a fáradhatatlan brazil középpályás, Toninho Cerezo, a hajhagymáiért cserébe alighanem beépített motort kapó Attilio Lombardo, valamint a két gólgyáros, az egyaránt olasz válogatott Gianluca Vialli és Roberto Mancini.

A másik oldalon a totális futballt tovább­örökítő, a kispadon lódenkabátban feszítő, a cigarettát az 1991-es szívinfarktusa miatt nyalókára cserélő (még reklámfilmben is szerepelt, amelyben látványos dekázás után rúgja el a fenébe a cigisdobozt) Johan Cruyff keverte a kártyákat. Az Ajaxszal, a Barcelonával és a holland válogatottal is sikeres Rinus Michels szellemi-taktikai örökségét továbbvivő háromszoros aranylabdás legenda szabadon értelmezett 3–4–3-as felállással operált, a védelme tengelyé­ben a honfitárs, és majd szintén az edzői pályát választó Ronald Koeman söprögetett, előtte a vékonydongájú, de éppen ezért gyorsan és pontosan passzoló, fantasztikusan helyezkedő Guardiola kapcsolt védekezésből támadásra. Elöl a bolgár Hriszto Sztoicskov folyamatos mozgásban volt, a dán Michael Laudrup (akiről Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyve írja, hogy Cruyff szerint azért nem lett belőle a futballtörténelem legnagyobb zsenije, mert hiányzott belőle a gettóösztön) pedig hol hamis kilencesként, hol a gyémánt alakzatú középpálya „csúcsaként” keltett zavart.

BOLDOGSÁG NARANCSSÁRGÁBAN

Az utolsó BEK-döntő azonban a kihagyott helyzetek és a két kapus, Zubizarreta és Pagliuca szenzációs védései miatt maradt emlékezetes. Az azon a nyáron a Juventushoz igazoló Vialli két nagy ziccert is kihagyott („A futball akkor törte össze a szívem, amikor a Wembley öltözőjében ültünk a Barcelona ellen elveszített BEK-döntő után 1992-ben” – kesergett később a FourFourTwo-ban), de Lombardónak is volt egy veszélyes lövése. A másik oldalon leginkább Sztoicskov kapufája és Salinas trükkös lövése keltett riadalmat a rendes játékidőben. A mérkőzést aztán a hosszabbítás 112. percében, egy talán túlságosan szigorú játékvezetői ítéletet követő szabadrúgásgól döntötte el: az ágyúlábú Ronald Koeman elemi erővel lőtte ki a jobb alsó sarkot Sztoicskov és Bakero lekészítését követően, majd rohant ki örömében a világból. Mindezt a csapat megszokottól eltérő, narancssárga mezében (a díjátadóra már minden barcelonai a tradicionális gránátvörös-kék szerelésbe öltözött), amely nem tudta nem emlékeztetni a nézőket a katalánokat végül is a csúcsra röptető holland agyak és lábak évtizedes klasszis teljesítményére…

A Sampdoria ezt követően már nem jutott fel ebbe a magasságba, a londoni döntő szereplői közül viszont többen is futballedzőként üldözték tovább a sikereket. A legmesszebbre Roberto Mancini jutott, aki angol és olasz bajnoki címek után 2021-ben hazája válogatottjával nyert Európa-bajnokságot. S hogy még édesebb legyen a győzelme, ezt a Wembeyben érte el, ráadásul tizenegy tagú edzői stábjából öt egykori sampdoriás játékostárssal – a védők után a hasnyálmirigyrákkal is harcba szálló Gianluca Viallival, Attilio Lombardóval, valamint Alberico Evanival, Giulio Nuciarival és Fausto Salsanóval.

Egyébként Guardiola tévedett azon az utolsó edzésen. A díjátadó kellős közepén, amikor a Barcelona játékosai egymás után emelték a magasba a nagy fülű trófeát, Zubizarreta „egyszer csak Guardiola mellé sodródott és azt mondta neki: »Nem volt igazad, haver, harminchárom lépcsőfok van. Magam számoltam meg az előbb.«”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 21-i lapszámában jelent meg.)