Kifürkészhetetlenül – Ballai Attila publicisztikája

Diogo Jota halála nem először mutatta meg, mi is a tragédia. Pedig olykor még mindig hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, és az utolsó pillanatokban elveszített tétmérkőzés, a beszedett potya gól, az ellenfél számunkra balszerencsés, meg nem szolgált fordítása, a kedvenc csapatunk kiesése után leírni, kimondani, hogy ez tragédia. Hát nem az. A tragédia az, ha egy huszonnyolc esztendős, életerős, háromgyerekes édesapa és ifjú férj halálos autóbalesetet szenved. Ha az áldozat egyébként a portugál válogatott és a Liverpool labdarúgója, a hír bejárja a futballvilágot, amely gyászba borul, Cristiano Ronaldóval – aki a maga egyszerűségében tökéletesen fogalmazott: ennek semmi értelme – együtt azon értetlenkedve, miért ő? És miért így? Mit érezhet az orvos, aki azt tanácsolta Jotának, hogy minapi kisebb műtétje miatt ne üljön repülőre, ne kockáztasson, inkább autóval induljon vissza Angliába? És vele együtt miért a testvére is? Aki labdarúgóként „csupán” a portugál másodosztályig vitte, de ilyenkor az ember, a lélek számít. Hiszen csak elkísérte a bátyját, hogy ne utazzon egyedül. Ha létezik ilyen fokozás, ez még értelmetlenebb halál.

Az előző másfél hetet Portugáliában és Spanyolországban töltöttem, így túlságosan is sokat tapasztaltam, éltem meg az utórezgésekből. A döbbenet közvetlen érintettség nélkül is nagyon nehezen múlik. Napok óta Thornton Wilder amerikai író Szent Lajos király hídja című, borzongató regénye jár az eszemben; az 1700-as évek elején, Peruban leszakad egy, az inka időkből fennmaradt függőhíd, és öt utazót nyel el a mélység. Az egyik főszereplő, áttételesen persze a szerző pedig kutatni kezdi, vajon véletlen vagy sorsszerű-e, hogy éppen ők öten haladtak abban az elátkozott pillanatban a hídon. Van-e bármi közös bennük?

Mi is öten voltunk az autóban, amikor alig húszévesen, szüleim Ladáját vezetve felborultunk az NDK-ban, Drezda és Berlin között, de a tetőcsomagtartón felhalmozott táskáknak és bőröndöknek, elsősorban persze a csodának köszönhetően karcolás nélkül úsztuk meg a balesetet. Ha csak egyikünk ott marad, az én életem is összeomlik. Aztán egyikünk, Laci ott maradt. Néhány évvel később, az éjszakában egyedül autózva, az útról lesodródott és fának ütközött. Neki ez volt megírva? Nekünk, négyünknek nem? Minket ezért nem tudott magával vinni? Regénybe illő történet ez is. És sohasem hagy már nyugodni.

Különösen ilyenkor, ha efféle sokkhatás ér. Nem az első, tartok tőle, nem is az utolsó. 2005 januárjának azon a reggelén Sinka László, a kézilabda-szövetség akkori főtitkára hívott, és rá egyáltalán nem jellemző, elfúló hangon annyit szólt a telefonba: nagyon nagy a baj, mindenki sír. Sporttól megfertőzött elmével súlyos sérülésre gondoltam, de Sinka már mondta is, hogy „meghalt Kulcsi”. Micsoda? Kicsoda? Értetlenkedtem, aztán lassan kiderült, hogy Kulcsár Anita, a Dunaferr Európa-bajnok, olimpiai és vb-ezüstérmes, huszonnyolc éves – pont, mint Jota – játékosa, e rendkívül tehetséges, családalapítás előtt álló ifjú hölgy lakhelyéről, Sukoróról edzésre indult Dunaújvárosba, amikor kocsija Velence közelében megcsúszott az úton, fának ütközött és kigyulladt. Ha nincs ott az az egy szem fa, csupán kisodródik. A szurkolók egymás között azt mondogatták, biztos csak rémhír, majd azonosítják a halottat, és kiderül, hogy valaki egészen más, egy ismeretlen.

Mindenkinek ismeretlen halott persze nincs. Bárki, na, jó, elenyésző kivételtől eltekintve bárki elvesztése fáj valakinek. Pusztai Lacié és feleségéé a gyermekeik mellett – ha máshogyan is, de – az egész Fradi-családnak fájt. A Honvédból igazolt egykori jobbszélső, a tragédia időpontjában negyvenegy éves technikai vezető 1987. július 6-án – azaz ma harmincnyolc esztendeje – balatoni nyaralásból indult haza, amikor az M7-esen a szemközti sávban egy autó defektet kapott, és átrepült a túloldalra, éppen Pusztaiék Ladájára. Csak a hátul ülő gyerekek élték túl. Utóbb elterjedt, alig valamivel korábban majdnem megálltak egy fagyira, de aztán úgy döntöttek, inkább sietnek. Ennyin múlott. Matematikai valószínűséggel leírhatatlanul kicsi az esélye annak, hogy ez így eshetett. A másik autóban a vezető mellett három lengyel autóstoppos is szörnyethalt. Az ő hozzátartozóik persze nem a Fradi-futballistát siratták.

Pusztaihoz képest szegény Fodor Imre, „Foci” szinte megkísértette a sorsot. 1999 tavaszán Pestről indult csapata, a Hatvan edzésére, de a kocsijából kifogyott a benzin, ezért elment a közeli kútra, majd a teli kannával felkéredzkedett egy teherautóra, de be sem szállt arra a kis, azaz kicsinek gondolt időre, hanem a lábtartón állva utazott, csakhogy egyensúlyát veszítve a kerekek alá zuhant.

Csupa értelmetlen, érthetetlen halál, és mindegyik kapcsán ugyanazok a kérdések törnek elő: miért? Miért éppen ő? Hogyan történhetett ez meg? Hogyan gázolhatták el 1998-ban Májer Lajost, akinek a Real Madridnak az UEFA-kupa-döntő visszavágóján lőtt gólját a kerek évforduló miatt májusban többször is visszanéztük és ünnepeltük? Hogyan ütközhetett neki 1970-ben a 15-ös busznak minden idők legsikeresebb magyar birkózója, Kozma „Pici”, és ez az őserő, ez az emberhegy hogy nem élte túl a balesetet? Ő 1964-ben és 1968-ban nyert olimpiát, a németből Heine-verseket fordító polihisztor, honvéd ezredes Tersztyánszky Ödön kardcsapatban és egyéniben 1928-ban, Amszterdamban diadalmaskodott – majd nem egészen egy évre rá, motorjával Solymáron fának hajtott, és sérüléseibe néhány napon belül belehalt. Érte is egy ország aggódott, a végzetes nap reggelén a Nemzeti Sport első oldalán végigfutó szalagcímben tudatta, hogy „vérátömlesztést végeztek, állapota válságos”. De már megint, mint Kulcsár Anita esetében: hogyan állhatott pont ott az a fa? Hát se előtte, se utána nem volt semmi!

Ha csak a magyar sport bálványaira, áldozataira emlékeznénk, még hosszasan folytathatnánk e keserves felsorolást. De Diogo Jota miatt ide kívánkozik, hogy ha valakik, hát a Liverpool hívei pontosan tudják, mi a tragédia. Voltak okozói (az 1985-ös, Juventus elleni, brüsszeli BEK-döntőben) és elszenvedői is. 1989. április 15-én, a Nottingham Forest elleni FA-kupa-elődöntőn kilencvenhatan lelték halálukat a sheffieldi Hillsborough Stadion lelátóján (vagy később a kórházban), amikor a tribünre beözönlő tömeg az elöl összepréselődő szurkolókat nekinyomta az akkoriban a pályát övező, majdnem száz embert elevenen felnyársaló vaskerítésnek. Kenny Dalglish menedzser heteken át szinte csak temetésre járt, olykor naponta háromra is, több mint ötven áldozattól vett személyesen végső búcsút. Amikor néhány évvel később remek ajánlatot kapott Sheffieldből, elképedve felelte rá, hogyan is mehetne oda, hiszen a Hillsborough-ban mi másra gondolhatna, mint arra a borzalmas napra? A túlélők között akadt, aki évekig küzdött a démonaival, aztán az öngyilkosságot választotta. Ha választhatott egyáltalán. Négy évvel később, 1993 júliusában jártam a helyszínen. A Leppings Lane-en mécseseket, virágokat, fakuló fényképeket és néma gyászolókat találtam. Döbbenetemre a Sheffield Wednesday–Derby County felkészülési találkozó kellős közepén is. A hármas szektor tértől, időtől és külvilágtól független kegyhellyé vált, olyan áhítat lengte körül, mint egy háborús tömegsírt.

Néhány emlékezővel szóba elegyedtem, természetesen ugyanoda lyukadtunk ki, mint Diogo Jota, Kulcsár Anita, Pusztai László és a többi tragédia nyomán. Hogy ez az egész felfoghatatlan, érthetetlen. Miért pont ők, kilencvenhatan, a Sheffieldbe érkezett több mint húszezer Pool-szurkolóból? Egyszerű földi halandó számára jó vagy megnyugtató válaszok nincsenek. Ezért ilyenkor meginoghat az élet rendjébe, a Gondviselésbe vetett hit.

Szerencsés vagyok, azért is, mert az enyém ama NDK-beli fejre állás után fokozatosan szilárdult meg. Meggyőződésem, hogy ezek a típusú csodák uralják döntően az életünket – csak többnyire észre sem vesszük, vagy természetesnek tekintjük őket. Miközben ugyanolyan kifürkészhetetlenek, mint a tragédiák. És olykor egy leszakadó híd rémképe döbbenthet rá arra, milyen jó, hogy az összes többi áll.  

Ezért is sajnálom, ha e ragyogó nyári napon bárkinek bánatot okoztam, de ezúttal nem adódott választási lehetőségem. Itt és most nem írhattam másról, nem írhattam mást. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!