Kiscsapatok nagy dobásai – Patai Gergely publicisztikája

VANNAK OLYAN ÉRZELMEK, amelyeket csak a labdarúgás képes előhozni az emberből. Még friss az emlék: néhány hete a barátaimmal betévedtünk egy vendéglátóipari egységbe, ahol nyolc-tíz kivetítőn adták a Barcelona–Inter Bajnokok Ligája-elődöntőt. Az interesek az asztalt csapkodták örömükben, amikor Marcus Thuram az első támadásból megszerezte a vezetést, barcás haverjaim ugrálva ünnepeltek, miután kedvenceik negyedóra alatt ledolgozták kétgólos hátrányukat.

Én meg csak csodáltam a játékot, visszafogottan örültem a hat gólnak – és közben azon töprengtem, hogy miért nincs szurkolói énem, miért nem választottam magamnak kedvenc klubot a nemzetközi porondról. Persze a szakmámban még jól is jön, ha nem vádolhatnak elfogultsággal, olykor mégis elképedve nézem a cimboráimat: felemelő érzés látni, hogy élnek-halnak az egyesületért, amelyet gyerekként megszerettek. A szurkoló egy életre választ klubot, és akkor is kitart mellette, ha nem fut a szekér, a néző viszont egy-egy csapattal szimpatizál, amely valamilyen szempontból kimagaslót nyújt – ezt a két érzést össze sem lehet hasonlítani.

Ahhoz, hogy elköteleződjek, ismernem kellene az adott klub identitását, értékeit és közösségét, vagyis mindazt, ami a közösségi médián és a televízió képernyőjén keresztül nem jön át. Így hát maradnak az időleges fellángolások, idényről idényre keresem az európai labdarúgás tündérmeséit, a magával ragadó történeteket. Más kérdés, hogy a sport és az üzlet összefonódásával már nem is nagyító, inkább mikroszkóp kell hozzá…

A Bajnokok Ligája a nagyok játszótere, amit jól mutat, hogy az Inter 2010-es sikere óta, vagyis az elmúlt tizenöt évben összesen három ország hat klubjának játékosai emelhették magasba a trófeát. A német bajnokságban a Bayern München, a franciában a PSG volt egyeduralkodó az elmúlt évtizedben, a spanyoloknál több mint húsz éve nyert legutóbb más csapat, mint a Barcelona, a Real Madrid vagy az Atlético Madrid. Így aztán többnyire a „második vonalban” kell kutakodni, ha a kiscsapatok nagy dobásaira kíváncsi az ember, az európai kupaindulásért zajló versenyfutásban nem ritkák a meglepetések.

Az öt topliga közül a német fejeződött be elsőként (az osztályozó természetesen még hátravan), szerencsére az utolsó fordulóra is maradtak izgalmak. A Freiburg és a Mainz a 2008–2009-es idényben együtt jutott fel a Bundesligába, most pedig kéz a kézben lépnek ki a nemzetközi porondra, ahová a mainziak csaknem egy évtized után térnek vissza, azóta a közelében sem jártak. Mi ez, ha nem tündérmese? Más kérdés, hogy szomorú olvasata is van, elvégre a Leipziget ütötték el a Konferencialiga-indulástól, amelyet március vége óta Lőw Zsolt irányított. Amennyire örültem, amikor kinevezték, annyira csalódott vagyok most: az utolsó öt fordulóban nem tudtak nyerni a lipcseiek, így csak a hetedik helyen végeztek, történetük legrosszabb idényét futották. Nem ehhez szoktak hozzá Lipcsében, így aztán az RB Leipzig közösségi oldalán sem kímélték a csapatot a kommentelők, de egy-két bizakodó hozzászólás is akadt, miszerint a nemzetközi kupaszerepléssel járó nyomás nélkül a következő évadot az építkezésnek szentelhetik. Marcel Schäfer sportigazgató új szellemiséget és változásokat ígért, kérdés, hogyan alakul a két magyar játékos, Gulácsi Péter és Willi Orbán jövője – nem lepődnék meg, ha mindketten távoznának. Ha így lesz, aligha marad sok szimpatizánsa hazánkban a Leipzignek, amely Németországban egyenesen közutálatnak örvend (az identitás hiánya, ugyebár…).
A Borussia Dortmundot ugyanakkor a sikerei mellett éppen a szurkolói tették világhírűvé, a Südtribüne és a sárga falat alkotó fanatikus tábor felbecsülhetetlen erőt ad a csapatnak. A Ruhr-vidékiek BL-indulása önmagában nem meglepetés, de ha megnézzük, hogy két hónapja hogyan álltak a német bajnokságban, óriási bravúr a negyedik hely. Rögzítsük a tényt: a dortmundiak március közepén éppen a Leipzigtől kaptak ki, pedig nem játszottak rosszul, csak éppen Gulácsi eszén nem tudtak túljárni. Nyolc forduló volt hátra, a 11. helyről várták a bajnoki hajrát. S hogy mi történt azóta? Niko Kovac összerántotta a brigádot. A horvát válogatott korábbi szövetségi kapitányát sokan szkeptikusan fogadták, de rácáfolt a kétkedőkre, mert irányításával a kezdeti botladozás után az idény legfontosabb szakaszában szárnyra kapott a BVB. A Bajnokok Ligájából ugyan a negyeddöntőben kiesett a Dortmund, ám a Barcelona elleni visszavágó érezhetően önbizalmat adott a csapatnak, amely a hátralévő öt bajnokija mindegyikén legalább három gólt szerzett. Jót tenne a német bajnokságnak, ha egyszerre lenne igazán erős és kiegyensúlyozott a Bayern, a Leverkusen és a Dortmund – a jelenlegi idényben a bajorok domináltak.

A Német Kupát ugyanakkor 2020 óta nem tudják megnyerni, ezúttal a címvédő Leverkusen tréfálta meg őket, amely aztán az elődöntőben búcsúzott. Az Arminia Bielefeld ellen! Figyelem, újabb sikersztori: a harmadosztályú (!) kiscsapat a bajnokságban kivívta a feljutást, a kupában pedig a klub 120 éves története során először bejutott a döntőbe – pedig egyszer sem lépett pályára esélyesként. A második ligás Hannover kiejtése után bravúrok sorozata következett, a Leverkusen előtt az Union Berlinen, a Freiburgon és a Werder Bremenen is átlépett a Bielefeld, így az első csapat lehet, amely a harmadik vonalban szerepelve megnyeri a Német Kupát. Kíváncsi lennék, mire képes az Arminia az Európa-liga főtábláján – ehhez már „csak” a Stuttgartot kell felülmúlnia… 
Ha nem is akkora csoda, mint az óriásölő bielefeldiek menetelése, mindenképp üde színfoltja az évadnak a Crystal Palace FA-kupa-győzelme. A Manchester City elleni szombati döntő előtt még Newcastle-szurkolótól is olvastam olyan hozzászólást, hogy a Palace igazán megtörhetné a „nagyok” egyeduralmát – lám, nem vagyok egyedül a tündérmesék iránti rajongásommal. A City nyolcadszor nyerte volna meg a sorozatot, a Palace ezzel szemben első ízben ért fel a csúcsra – az utóbbi az én szememben mindig értékesebb.

A Bologna az 1970-es évek elején kétszer már megnyerte az Olasz Kupát, de gyanítom, erre már csak a régi motorosok emlékeznek. Azóta megjárta a „poklok poklát” a klub, és bár az elmúlt évtizedben megszilárdította helyét az élvonalban, azért felhúztam a szemöldököm, amikor a Bajnokok Ligája főtáblás csapatai között olvastam a nevét. A bolognaiak példája is mutatja, hogy a fokozott terhelés ellenére erőt lehet meríteni a nemzetközi szereplésből: a Milan legyőzésével szerdán kupagyőzelmet ünnepelhettek, és a bajnokságban sem állnak rosszul.

Szándékosan a végére hagytam a személyes kedvencemet, a norvég Bodö/Glimtet, amely bizonyította, hogy az Európa-ligában is meg lehet keverni a lapokat. Ahhoz képest, hogy a klub nyolc-kilenc éve majdnem csődbe ment, az akadémiai képzéssel, saját nevelésű játékosai visszavásárlásával és a kimagasló játékosmegfigyelő rendszerével követendő modellt épített fel. Különleges hazai pályáján, rendszerint szakadó hóesésben számos élcsapat megfázott már, ebben az évadban többek között a Portót, a Besiktast és a Laziót is meglepte – a végállomást a Tottenham jelentette az elődöntőben.
Hosszan lehetne még folytatni a felsorolást, elvégre egyre több a mérkőzés és a versenysorozat, no meg májusban egyébként is nagyüzem van az európai klubfutballban, jószerével minden játéknapra jut rangadó. Biztosra veszem, hogy hatalmas élményt jelent egy el Clásico a Bernabéuban vagy egy városi derbi a San Siróban – én mégis inkább Bodőbe vágyom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!