Borzalmak éjszakája – Őri B. Péter publicisztikája

Amikor manapság rendre azt tapasztaljuk, hogy egy-egy labdarúgó-mérkőzés után a sajtómunkásoknak szinte nehezebb a játékosok közelébe ­férkőzniük, mint mondjuk az angol királyhoz bejutniuk; amikor egy-egy jelentős ­futballmeccsre nehezebb akkreditációt szerezni, mint mondjuk egy űrkilövés tudósításához a NASA-engedélyt megszerezni; amikor a biztonsági szakemberek a legapróbb részletre is nagyon ügyelnek, szóval, akkor nem könnyű elhinni, hogy anno egy késő esti BEK-döntőre úgy jutottam be, hogy délutánig nem tudtam, ott leszek-e a sajtótribünön. Pedig így volt – de bár ne lett volna így! Rettenetes, szörnyű, tragikus, hátborzongató élménnyel lettem volna szegényebb. Ez napra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1985. május 29-én, egy szerdai napon történt Brüsszelben, az azóta már lebontott Heysel Stadionban.

Négy évtizede a Képes Sportnál dolgoztam, a hetilap munkatársaként ott lehettem május 22-én a Real Madrid–Videoton UEFA-kupa-finálé visszavágóján, amelyet a székesfehérvári csapat az azóta elhunyt Májer Lajos góljával 1–0 ra megnyert. A spanyol fővárosból nem hazautaztam, hanem Belgiumba, egy nemzetközi minifocitornára. Onnan pedig Franciaországba mentem volna egy hasonló rendezvényre, de az kútba esett, mivel a vízumom nem lett kész idejében. Még Madridban megbeszéltem Gulyás Lászlóval, a Magyar Televízió riporterével, hogy ha tudok, Genkből Brüsszelbe vonatozom, mert Laci azt mondta, annak ellenére, hogy az akkreditációs határidő április 30-án lejárt, lehet, hogy tud segíteni, s ott lehetek a Juventus–Liverpool BEK-döntőn. Amikor a májusi programot még itthon szerveztem, e lehetőség fel sem vetődött, hiszen nekem más dolgom volt Belgiumban. De szerencsére – akkor még úgy gondoltam, szerencsére –, tudtam időt szakítani a nagy mérkőzésre. Gulyás Lacival – s idézem magamat a KS-ből – „szerdán délután találkoztunk a Loterie Nationaléban. A lottóigazgatóság második emeletén négy órakor kezdődött az előzetes televíziós megbeszélés. Laci nagyon szépen mosolygott a belépőket osztó hölgyre, s máris nyakamban lógott az asszisztensi kártya.”

Örültem, akkor még nagyon örültem, mert nem tudhattam, milyen borzalmas éjszaka vár ránk. Tehát mint tv-asszisztens ott leszek a BEK-döntőn. Amint fentebb írtam, ez ma már elképzelhetetlen. A kis kartonlapra se nevet, se mást nem kellett felírni, „segítségével” és a később hozzá járó belépővel, könnyedén mozoghattam a stadionban. Talán megelőzhető lett volna a súlyos katasztrófa, ha nagyobb a szigorúság, bár a rendezőknek nem az újságíróktól kellett volna félniük, hanem elsősorban saját maguktól: a felkészületlenségüktől, a hozzá nem értésüktől, ami nagyban hozzájárult az iszonyatos tragédiához, 39 ember halálához, a rengeteg súlyos sérüléshez. A kezdés előtt a televíziós állásból oly szépnek tűnt minden, bár amint a sajtóbusszal mentem a stadionba, nem sok jót láttam: „Betört kirakatok, utcán, járdán, piros-fehér zászlókba bugyolált angolok hevertek; a dugig teli villamosok ablakain is ők lógtak ki, kezükben whiskys üvegek, sörös dobozok. Artikulálatlanul énekeltek, bizonyos, azt sem tudták, hol vannak, hova mennek. Az olaszok hozzájuk képest! Mintha több walesi herceg sétált volna; egyikük talpig fekete-fehér csíkos öltönyben, kezében kupa. Vijjogott a mentő. Kaptuk a hírt: nem messze verekedés tört ki. A sajtóbusz csak keringett. Már másodszor jártunk a Planetáriumnál, a Heysel kocsibejárója viszont még nem volt meg. Szervezők, ó! Az ötödik próbálkozás sikeres. Körülöttünk olyan kifejezéstelen arcú angolok, hogy az szinte nem is igaz. Jó lesz gyorsan bemenni. Közel a sajtóbejárat. Előtte akkora a tumultus, hogy talán kezdésre sem érünk be. – Mindenkit megmotoznak? – kérdeztük egymástól. Felfedeztünk egy kiskaput. Állítólag ott juthatnak be a tévések. – Itt motozás? Ha akarnánk, üvegeket, késeket, petárdákat, bármit bevihetnénk. A barátságos jegyszedő elvette a belépőmet. Agyő, BEK-döntő! Hogy a fene! De ismét szerencsém volt. Csak kezelte. Pillanatok alatt a helyünkre értünk. Iszonyatos hangzavar fogadott. Az angolok az egyik, a Juventus-hívek a másik kapu mögött álltak. Két órával a kezdés előtt olyan minden, mintha farsangi mulatságra készülődnének. A pályán gyerekek kergették a labdát. Amikor a pirosak lőttek gólt, felzúgott a »Liverpool, Liverpool!«, amikor a fehérek játszottak ügyesebben, a Juventus-kórus zendített rá.”

Az olaszok a szektoruk előtti kerítésre molinót feszítettek ki, amelyen angolul persze, vörös állatoknak titulálták a liverpooliakat. A futballhuliganizmust kiváltó társadalmi okokra nem térnék ki, miként a két szurkolósereg közötti régebbi ellentétre sem, utóbbival kapcsolatban megtette ezt L. Pap István barátom, kollégám lapunk május 26-i Népsport mellékletében (csak zárójelben: mivel mint az eddigiekből kiderült, Gulyás mellett ültem, az elterjedt hírekkel ellentétben úgy emlékszem, hogy a tv-ben nem az ő kérésére vette vissza a szót a pesti stúdió, s kevert aláfestésként zenét a borzalmas képekhez). Az üzengetés sajnos később verekedésbe torkollott, az angolok kövekkel, vasrácsokkal is felszerelkeztek, a Z-szektor támfala leomlott, a szurkolók a mélybe zuhantak. Kiderült, a stadion biztonsági terve itthon egy NB III-as mérkőzésbejáráson megbukott volna, kritikán aluli volt a műszaki állapota. Később jöttek rá az okosok, hogy az európai szövetség óriásit hibázott, hogy a Heyselben rendezte meg a mérkőzést. Nem véletlen, hogy a tragédia után a helyi felelősök közül többen súlyos büntetéseket kaptak, ám mindez nem adja vissza az áldozatok életét. Egymást verték, taposták emberek, a rendőrök sem álltak a helyzet magaslatán, volt, amikor az olaszok őket dobálták. Mi a távolabb lévő sajtóhelyen nem sokat láttunk a történésekből, ellentétes híreket kaptunk: lejátsszák-e majd egyáltalán a meccset. Az igen és a nem rövid idő alatt változott, végül a szervezők úgy döntöttek, hogy a még nagyobb botrány elkerülése érdekében megtartják. Ma sem tudom eldönteni, helyesen tették-e. Csaknem százhúsz perccel az eredeti kezdési időpont után végül elkezdődött a BEK-döntő. Képzeljük el a két csapat játékosait, a sok helyen háborús állapotokat idéző stadionban, tudván, hogy milyen szörnyűségek történtek a találkozó előtt, szóval gondoljunk bele, milyen lelkiállapotban kellett futballozniuk a finálé résztvevőinek. A Juventus Platini tizenegyesével 1–0-ra nyert, de hogy tudtak volna örülni az olaszok. A legtragikusabb BEK-finálé után az angol csapatokat öt esztendőre kizárták az európai kupaküzdelmekből, a hírhedt Heyselt lebontották, a tragédiát, e borzalmas éjszakát azonban nem lehet elfelejteni. 

Mivel a meccs elhúzódott, az utolsó vonat is elment Genkbe, a következő reggel ötkor indult csak, nem volt mit tennem, Brüsszelben kellett maradnom. Ám abban az időben nem lehetett annyi pénze egy Közép-Európából érkező újságírónak, hogy a tervezettől eltérően szállodában töltsön egy éjszakát (mondjuk szinte az összes brüsszeli hotelben telt ház volt). Ennek ellenére bementem az egyikbe.

„Mennyi egy szoba? – kérdeztem a portást, mintha ki tudtam volna fizetni. – Semennyi, mert mindegyik foglalt. Elmondtam, honnan jöttem, nincs vonatom, reggelig hadd üljek a hallban. Szerencsém volt. Megengedte. Gémberedetten ébredtem a fotelban. Aludtam mintegy négy órát. A recepcióstól tudtam meg, miközben további jó utat kívánt, hogy sok olasz él Belgiumban, akik honfitársaiknak eladták a jegyeket, így a rendezők nem tudták megakadályozni, hogy az angolok mellé kerüljenek.”

Amikor manapság sokszor túlzónak találjuk a biztonsági előírásokat, gondoljunk arra, ha 1985-ben is hasonlóak lettek volna a követelmények, nem halt volna meg 39 szurkoló. S ami persze kevésbé lényeges, én sem lehettem volna ott a Heysel poklában.

A végére egy adalék: miután a tervezettnél később jöttem haza, igazoló jelentést kellett írnom a Tájékoztatási Hivatalnak, hogy vajon miből, hol, hogyan töltöttem több időt Belgiumban. Jó válaszokat adhattam, mert utána már nem kerestek…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!