Bányaomlások – Ballai Attila publicisztikája

BIRKÓZÓVERSENY A SÓBÁNYÁBAN! Egyszer volt, többet sajnos nem is lesz. Március végén rendezte a magyar szövetség és a Kozma Istvánról elnevezett akadémia, a KIMBA az U15-ös korosztály szabadfogású csapatviadalát a Székelyföld és az erdélyi sóvidék szívében, Parajdon. Aki először járt ott, azzal az elhatározással távozott, mint korábban bárki más: ide még vissza kell térni, és az ismerősöket, barátokat is el kell hozni.

Ez a szándék azonban valószínűleg már nem válhat valóra. A parajdi sóbányát a napokban, e percekben árasztja el a Korond pataka (a helyiek így mondják, nálunk Korond-pataknak írják). Mi, anyaországi Erdély-járók elveszítjük kedves kirándulóhelyünket, látványosságunkat, a Székelyföld egyik fő vonzerejét, a mélyben rejtőző kis kápolnával, múzeummal, a gyerekeknek épített ugrálóvárral, a bejáratnál a Naprendszer legjobb kürtőskalácsosával. Az ottaniak „valamivel” többet. Az éltető elemüket, az életüket. Hiszen a só már az ősember egyik legbecsesebb kincse volt, törzsi háborúk zajlottak érte. Székelyudvarhelyi ismerősöm dédapja annak idején szekéren szállította Parajdról Pestre, és ahol útközben aludni tért, egy edény sóval fizetett a szállásért, a vacsoráért. Örömmel fogadták, futotta belőle. Ennyit ért.

Sajnos azt sem állíthatjuk, hogy nem volt előjele e katasztrófának. Erdélyben ugyanis sokszor a víz az úr, különösen tavaszi, nyári áradásokkor. Húsz éve a Nyikó, ez az ártatlannak tűnő erecske rontott rá Farkaslakára és környékére, több mint tíz halálos áldozatot követelve, hat községet szinte újra kellett alapítani. Kereken másfél száz esztendeje, 1875. május 27-én alakult ki a Parajddal szomszédos Szovátán a Medve-tó, amelyet ugyanúgy özönvízszerű eső hozott létre, mint ahogyan nem egészen nyolcvan kilométerrel odébb és nem sokkal korábban, 1837 nyarán, földcsuszamlással és völgyzárral súlyosbítva összefolyt a Gyilkos-tó. A közelmúltban többen és többször figyelmeztettek arra is, hogy a Korond-patak egyszer csak „benéz” majd a bányába, és onnantól nem lesz menekvés.

Jogos a félelem, hogy nincs is. Mint ahogyan birkózóverseny sem lesz többet.

Ez persze a legkisebb veszteség, a parajdi természeti és humán katasztrófa apropóján, sportlap lévén mégis érdemes eltűnődni azon, akár csak a hazai (futball)életet miként rendezték át a mi szó szerinti és átvitt értelmű bányaomlásaink. Vegyük a Tatabányát, amely éppen most esett ki! Nem is az első, hanem a másodosztályból. Reménytelen és vigasztalan utolsóként, kilenc pont hátránnyal a még éppen megkapaszkodó Békéscsaba mögött. Az a Tatabánya, amelyik 1981 őszén, az UEFA-kupa nyitó fordulójában 2–1-re verte meg a Real Madridot!

Más kérdés, hogy így is a Tatabánya pillanatnyilag az ország legelőrébb rangsorolt bányászegyesülete. A fiatalabbak talán a többi egykori végvár puszta létezéséről sem tudnak, ezért tanulságul álljon itt az NB I 1971–72-es idényének élmezőnye: 1. Újpesti Dózsa, 2. Budapesti Honvéd, 3. Salgótarjáni BTC, 4. Tatabányai Bányász, 5. Ferencváros, 6. Vasas, 7. Videoton, 8. Komlói Bányász. A négy pesti menő, a Vidi és három bányász. A dobogó alsó fokán a „Stécé” vagy „Salbétécé”, a kapuban Magyar Lajos, a mezőnyben Kmetty, Répás, Jeck, Szoó, Gecse, előttük a később a Vasassal bajnok válogatott center, Kovács „Kokó”, de mindenki és mindenek előtt Básti István. Ugyancsak tarjáni „gyerek”, nem mellékesen olimpiai bajnok, főállásban a „szőke Isten”.

Egy Stécé-szurkoló nevezte így, áhítattal, és ez gyerekként örökre belém rögzült, miként a „Jó a csapat Karancsalján, hajrá, hajrá, Salgótarján” rigmus is. Mindkettőt egy Tatabánya–SBTC rangadón hallottam, úgy emlékszem, bányásznapon, bár ez annyiban kérdéses, hogy ilyenkor a bányászcsapatok inkább otthon játszottak, a „sorsolás szeszélye” folytán gyakran valamelyik fővárosi sztárgárdát fogadva. A vendégszurkolók e jeles alkalmakra ugyancsak nagy létszámban tisztelték meg a pályaválasztó stadionját, a Ferencváros hívei még külön dalt is szenteltek az eseménynek, a Mennyből az angyal átiratát, ekképpen: „Pestről a Fradi, eljött hozzátok, bányászok, bányászok, ma a Nyilasi két gólt fog rúgni, lássátok, lássátok.”

Az 1951-től országosan és egységesen szeptember első vasárnapján rendezett bányásznap még az én életemnek is szerves részévé vált. A bányászok ekkor kapták kézhez a hűségpénzüket, aminek jelentős részét el kellett inni, lehetőleg azonnal. Ilyenkor nagyanyám testvérével, a Tatabányán élő Béla bácsival, nagyapámmal és apámmal kocsmáról kocsmára jártunk, ők mindenütt bedobtak egy fröccsöt, eközben belém tuszkolva még egy jaffát – csak az volt –, így leginkább én voltam rosszul, mire kiértünk a fő programra, a délutáni meccsre. Amit azért roppant mód élveztem – a szókincsem is mindig gyarapodott –, hiszen akkoriban európai léptékű csapatot nézhettem. Csapó Károly, „Csárli” rúgta a vezető gólunkat az 1978-as vb-n az argentinok ellen, ugyanő és Weimper István, „Paripa” köszönt be a Real Madridnak. Kiprich József, „Kipu” valamivel később vált az előző fél évszázad egyik legkiemelkedőbb klasszisává. Lakat Károly mester – zöld fű felett, kék ég alatt, legjobb edző doktor Lakat – pedig ama, már fent említett, Real Madrid elleni diadal előtt e (szerencsére az utókornak is rögzített) szavakkal küldte fel a fiúkat a pályára: „Kit akartatok ellenfélnek? A Plovdivot? Vagy a Tiranát? Megveritek, aztán holnapra elfelejtik… Erről a meccsről harminc év múlva is beszélni fognak. Aki ma játszik, az a Real Madrid ellen volt a pályán, és egy életre része lesz a tatabányai futballtörténelemnek. Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk… Úgy állunk fel, ahogy vasárnap Békéscsabán kezdtünk. Lehet kimenni!”

Lakat doktor ennél pontosabban, érzelemgazdagabban nem is foglalhatta volna össze a bányászfutball lényegét. Igaz volt ez a fentebb már méltatott Salgótarjánra, de a Komlóra és a Dorogra is. A Komló első NB I-es idényében legyőzte a Bozsikkal felálló Honvédot és a Szuszát bevető Újpesti Dózsát, megesett, hogy a Ferencváros elleni meccsre 12 ezer ember, a város lakosságának több mint a fele látogatott ki, a KEK-ben, 1971-ben pedig – na jó, a hazai 2–7 után – Belgrádban gyűrték le az otthon öt éve veretlen Crvena zvezdát. Sráckorom egyik hőse Buús György, aki kapus létére rúgta a Komló tizenegyeseit. Dorog az Aranycsapat egyetlen vidéki játékosát adta, Buzánszky Jenőt; bár ez így nem pontos, a helyiek zokon is veszik, hiszen a város szülötte Grosics Gyula, huszonegy éves koráig itt is védett, ráadásul egy másik kapuskiválóság, Ilku István egész pályafutását itt töltötte.

Pereces, e Miskolc melletti bányatelep egylete csupán egyszer váltott átszállójegyet az NB I-re, de 1947. áprilisi mérkőzése a magyar futball-legendárium hősi eposza: a csapat 3:0-ra vezetett a Hennit, Kispétert, Lakatot, Sárosit, Gyetvait felvonultató Ferencváros ellen, ám a harmadik gólnál a mesterhármast jegyző Kertesi Ignác a lendülettől befutott a kapuba, megrántotta a hálót, az magával húzta és kettétörte a lécet, így félbeszakadt a meccs.

Pereces ma már Miskolc része. És a lezárt hazai futballmúlté, az egykor még sokkal nagyobb bányászcsapatokkal együtt. Vagy azokkal a klubokkal, amelyeket a képzeletbeli nehéziparunkra építettek, ám miután, ha ólomléptekkel is, de a piacgazdaság felé haladva kiderült, hogy a profitábilis szénbányászat mellett ez is illúzió, az Ózdi és a Dunaújvárosi Kohászt a foci népnyelv kohász helyett fohásznak becézte, gúnyolta.

Egy fohászt mi is elmormolhatunk. Parajdért és a bányászcsapatainkért, azokért az emberekért, akiktől a sors úgy vett el valamit – akár mindent –, hogy abban a valamiben életük munkája, értelme benne volt. Ne érjük be azonban az újabban a futballpályákon divatossá vált fél térdre ereszkedéssel. A részvét legkönnyebb módja ez; nekünk nulla áldozat, nekik nulla segítség.

Ennél most több kell. Jónak lenni egyébként is jó – és ez nem csak a sportformára értendő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!