A pénz és a 12-es csapdájában – Moncz Attila publicisztikája

HALVÁNYAN DERENGŐ EMLÉKEIM SZERINT a tervgazdálkodási rendszerben olyan nemigen fordulhatott elő, hogy valaki az előírt penzum minimumát sem teljesítette. Na most, az effajta rendszert több téren is konzerváló Kína 2015-ben közzétette 50 pontos programját, konkrét célokkal, amelyek az ország labdarúgását voltak hivatva felemelni. Hszi Csin-ping, Kína elnöke, a Kínai Kommunista Párt főtitkára, az ország de facto első embere többször, több helyen is fotózkodott futballkörnyezetben, sőt (öltönyben) játék közben is, valamint megfogalmazta a nagy álmát: „A kínai labdarúgással kapcsolatban leginkább azt remélem, hogy csapatunk bekerül a világ legjobbjai közé.” A programnak 2050-ig adtak kifutási időt, ebben az intervallumban kellene a válogatottnak bekerülnie a sportág nagyhatalmai közé, a klubcsapatoknak világszinten is meghatározó tényezővé válniuk, az országnak pedig világbajnokságot rendeznie.

Bár az említett évig még két és fél évtized van hátra, a vb-rendezésnek gyakorlatilag búcsút lehet inteni (2034-ben egy másik ázsiai ország, Szaúd-Arábia lesz a házigazda, utána minden bizonnyal Európa, Ausztrália, Afrika és Dél-Amerika is elvisz legalább egy-egy tornát), a másik két fő cél pedig pillanatnyilag közröhej tárgyát képezi. A kínai válogatott jelenleg az utolsó helyen áll világbajnoki selejtezőcsoportjában, a klubcsapatok pedig már messze nem akkora tényezők, mint egy évtizeddel ezelőtt voltak, amikor például a Kuangcsou Ever­grande kétszer (2013, 2015) is a kontinentális Bajnokok Ligája legjobbja lett.

Tulajdonképpen az immár Evergrande nélküli Kuangcsou példája mutatja, mennyire messze jár a felszálló ágtól a kínai labdarúgás. A nyolcszoros bajnok együttestől ugyanis a Kínai Labdarúgó-szövetség még a másodosztályú indulási jogot is megvonta a minap, mert nem a megfelelő ütemben és mértékben törlesztette az adósságait. Pedig a Kuangcsoura egy évtizedig amolyan mintaklubként tekintettek arrafelé. A China Evergrande nevű ingatlanfejlesztő cég 2010-ben, még másodosztályúként vásárolta fel az egyletet, többek között szövetségi kapitányként világbajnoki címig jutó két szakember, Marcello Lippi (3 bajnoki cím, 1-1 kupa- és ázsiai BL-győzelem), valamint Luiz Felipe Scolari (két és fél év alatt hét trófea) is dirigálta az együttest. A vezetők a Real Madriddal egyeztek meg akadémiai szintű együttműködésről, emellett százezres stadiont szerettek volna építeni – ehhez képest néhány hét múlva jöhet a harmadosztály. A kiváló edzők már sehol, a nagy pénzért vett, illetve nagy pénzű futballisták (így Paulinho, Robinho, Jackson Martínez vagy Alberto Gilardino) legfeljebb csak szép emlékek arrafelé.

Persze az egykoron a Premier League-gel, a La Ligával, a Serie A-val és a Bundesligával való versengést a zászlajára tűző liga fénye (már ha volt egyáltalán) megfakult, a Kuangcsou nem az első a gyakorlatilag bedőlő klubok listáján. Ebben a Csiangszu Szuningé az elsőbbség, amely 2019-ben még egymillió fontos heti (!) fizetésért akarta magához édesgetni Gareth Bale-t, aztán két évvel később, néhány hónappal a bajnoki cím megszerzése után feloszlott. Addigra már kiderült, hogy az olyan nagy edzőfejedelmek, mint Antonio Conte („A kínai csapatok által költött pénz az egész világra veszélyt jelent”) és Arsene Wenger („Úgy tűnik, Kínának megvan a gazdasági ereje ahhoz, hogy európai ligát hozzon össze az országban”) jóslatai miatt nem kell aggódni. A koronavírus-járvány, a kínai szövetség és a futballkultúra hiánya közösen elintézte, hogy a központi akaratból semmi se legyen.

A Covid több céget is romba döntött (az Ever­grande például felállította az éven belüli értékvesztés rekordját), de a szövetség is igyekezett gátat szabni az esztelennek tűnő költekezésnek. Bevezette a nagy transzferekre a luxusadót, „megérkezett” a fizetési plafon, valamint megtiltotta a csapatoknak a szponzori nevek viselését. Eközben „a vezetők” arra próbálták meg ösztönözni az érintetteket, hogy igyekezzenek minél nagyobb figyelmet fordítani az utánpótlás-nevelésre. „A klubok csak akkor építhetnek erős jövőt, ha hosszú távra terveznek, ha a pénzügyi működést egészséges állapotban tartják, és türelemmel fektetnek be a fiatalokba” – állt a szövetség közleményében.

Csak azzal nem számoltak (legalábbis nem vettek róla tudomást), hogy más sportágakhoz hasonlóan a labdarúgásban is megjelenik a 12-es csapdája. Kínában 12 éves kort követően válik el egyre erősebben egymástól a sport és az oktatás (ami aztán egyetemi szinten még nagyobb mértéket ölt), márpedig a futball arrafelé nem kínál hosszú távon is fényes jövőképet. Nincs meg a kulturális és gazdasági beágyazottsága, a profi labdarúgásból (de jöhetnék az ugyanerre panaszkodó kosárlabdával is) hiányzik az a fajta karrierív lehetősége, hogy ebből igenis meg lehet élni. Ilyenkor pedig a szülők azt mondják, a tanulásból sokkal több hasznot lehet húzni, és afelé terelgetik csemetéjüket. Az alaplehetőséget a szövetség megteremtette, hiszen amíg 2019-ben még csak 27 ezer alapszintű iskolában volt lehetőség speciális sportági képzésre, 2024-ben már 50 ezerben. Szerettek is órára járni a kicsik, tízmilliók tréningeztek, a versenyrendszerben viszont látható volt, mit is jelent a 12-es csapdája. Akadt olyan pekingi utánpótlástorna, amelyen 229 U8-as és U9-es együttes indult, az U13-as és az U15-ös korosztályban viszont összesen hetven gárdát regisztráltak. Csaknem 70 százalékos visszaesés. Ennyit tesz, amikor választani kell a sportolás és a tanulás között, mekkora az eltérés az elfogadható jövőképek között…

Tavaly év elején hét miniszter tett közzé egy ezzel kapcsolatos fejlesztési programot, de ennek hatását egy év alatt képtelenség lemérni. Nem csupán az idő rövidsége, de például a kulturális kötöttségek miatt is. Amíg egy asztaliteniszezővel kapcsolatban mindent el lehet hinni, a labdarúgók előtt még csak olyan példa sincs, mint hajdan a kosarasok előtt Jao Ming volt; a Houston Rocketsben csaknem egy évtizedig játszó center jelezte, el lehet jutni Kínából az NBA-ig is. Szinte iparág épült rá, miközben az ország által kitermelt labdarúgóklasszisok száma nem konvergál a nullához, hanem magabiztosan tartja azt a számot. És szerintem legalább egy generációnak ki kell kopnia ahhoz, hogy ez megváltozzon, de ennek alighanem együtt kell járnia egy erőteljesebb nyitási politikával is. Az meg körülbelül a lehetetlent súrolja.

Nagyon nagy volt a várakozás a labdarúgás felemelkedésével kapcsolatban, emiatt aztán nagyon nagy a csalódottság is, hogy nem teljesültek, teljesülnek a tervek. Ráadásul ezt nem csupán az országon belül, de kívül is megérzik. Az szinte biztosra vehető, hogy az alászállásban a Szuningnak és a Kuangcsounak lesznek további társai, arra is láttunk már példát, hogy egykoron dúsgazdag kínai üzletembereknek meg kellett válniuk külföldi klubban szerzett tulajdonrészüktől (például a Milannál zajlott le hasonló folyamat), ahogyan a közvetítési jogok piacán is jelentős átalakulás zajlik. Az angol Premier League például 2016-ban még az egyik legjavadalmazóbb külföldi szerződését kötötte meg az egyik helyi streamingszolgáltatóval három évre 700 millió dollár összértékben. Mára jelentősen csökkent a nagyságrend. Bár az is igaz, a kínai labdarúgás ennél sokkal jobban amortizálta saját magát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!