Grúziai szimpátiapassz – Csillag Péter publicisztikája

AMIKOR AZ AUTÓPÁLYA belső sávjában legelésző ló három centi híján benézett autónk szélvédőjén, na, akkor meglegyintett valami Grúzia hamisítatlan, vadregényes romantikájából. Aztán kanyarogtunk még vagy másfél órát a balkáni hangulatú falvak között, közelítve a Fekete-tenger partja felé a kutaiszi repülőtérről Batumiba vezető úton. Mármint a kerülő úton, ugyanis a kószáló tehenekkel, kóbor kutyákkal szegélyezett sztráda egy szakaszon le volt zárva, az aszfalt felett kifeszített spárga és az elágazáshoz odaültetett öregúr jelezte a kötelező továbbhaladási irányt. Batumiba érve viszont mintha egy másik világ fogadott volna, dubai képeslapokat idéző felhőkarcolókkal, ötcsillagos szállodákkal, éttermekkel, bárokkal, kaszinókkal. Kétarcú, mesebeli országba repített minket a nemzetközi sportbarátság, amelynek jegyében a Kote Maharadze (1926–2002) színész-sportkommentátorról elnevezett kispályás médiatornán vettünk részt a napokban alkalmi magyar újságírócsapatunkkal, eleget téve a grúziai szervezők hónapokkal ezelőtti szíves meghívásának.

Grúziai szervezők helyett ildomosabb lenne talán georgiai szervezőket említeni, ahogyan az országot is Grúzia helyett Georgiának nevezni, bár a Nemzeti Sport olvasószerkesztői iránymutatása a Földrajzinév-bizottság racionális döntésével összhangban maradt a hagyományos névhasználatnál, nem igazodott a diplomácia nyelvében mostanság elterjedt formulához. Annak használatára a tbiliszi államvezetőség kérte és kéri 2009 óta a „grúz” alakváltozataival élő országokat, nyilvánvalóan a szó vélt „átszovjetizáltságát” és a 2008-as orosz–grúz háború friss sebeit fájlalva, ugyanakkor némiképp figyelmen kívül hagyva a szikár etimológiai ellenérveket. Nyelvészek felhívták a figyelmet arra, hogy a szlávból német közvetítéssel átvett grúz/Grúzia forma már a 18. és a 19. század fordulóján megjelent a magyar nyelvhasználók körében. Mondani sem kell, kétszáz évvel ezelőtt még híre-hamva sem volt a Szovjetuniónak, a független Grúziát 1922 és 1991 között bekebelező birodalomnak.

Ahogyan az 1878-ban Gori városában született Ioszeb Dzsugasvilinek, a történelemkönyvekből ismert nevén Joszif Visszarionovics Sztálinnak sem. A leghíresebb-leghírhedtebb grúz, a 23 millió ember haláláért felelős szovjet generalisszimusz emléke sajátosan alakult át az évtizedek során. Szülőháza jó ideje kedves házi múzeumként várja a világtörténelem katasztrófaturistáit, akik természetesen Batumi városában sem maradnak hazavihető Sztálin-szuvenír nélkül, meglephetik szeretteiket például a bajuszos diktátor arcképével ékesített színes zoknikkal. Messzire vezetne, ha elmerülnénk a Sztálin-emlékezet változásainak érzékeny témájában, maradjunk annyiban, hiába a személyes kapocs, a Kelet-Európa és Délnyugat-Ázsia határán elterülő kaukázusi államnak ezer történelmi oka van a nyugati orientációra és a posztszovjet hatalmi törekvésekkel szembeni bizalmatlanságra.

Hogy mi köze van mindennek egy kispályás sportújságíró-teremtornához, nem alaptalan kérdés, legalábbis azok szemében, akik a sportot gondosan lefóliázott, a világtól vákuumcsomagolásban elzárt jelenségként nézegetik. Ha viszont elfogadjuk, hogy a valóság sok-sok rezdülése, a társadalom helyzete, a történelem lüktetése kiolvasható a sportélet apró részleteiből, világos, hogy egy efféle amatőr kupa is alátámasztja Pásztor Árpád író 1912-es olimpia után tett megfigyelését: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmeccset, soha sem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda. Hogy változik, gömbbé puffadt belseje mennyi indulatot rejt, hogy lelke van, amelyik éppen úgy él, dolgozik, alkot, győz és elbukik, mint az emberek. Tizenegy nemzet futballját láttam itt Stockholmban s tizenegyfajta lélek nyilatkozott meg előttem.”

Batumiban nyolc nemzet futballja és lelke mutatkozott meg a játék spontán nyelvén: a nagy múltú eseményen a friss győztes Moldova és a házigazda Grúzia mellett Azerbajdzsán, Litvánia, Németország, Románia, Örményország, valamint Magyarország sportújságíró-szövetsége szerepeltette csapatát. A küzdelem hevében feketén-fehéren kiderült, melyik nemzet miként tekint a játékra; ki lenne képes ölni is a győzelemért, ki fogja fel kedvtelésnek a dolgot, ki próbál ügyeskedni, kiskapukat keresni, kinek sérthetetlen a fair play szelleme, ki bírja elviselni a nyomást kiélezett helyzetben, vagy éppen ki az, aki a labdavesztés kockázata mellett is megbocsáthatónak tartja az alkalmi cserejátékosnak osztott „szimpátiapasszokat”. És amikor a hivatalos díjkiosztó ünnepség emelkedett hangulatában, a Best Western Premier szálloda tizenharmadik emeletén, a harmadik félidő csúcspontján egy grúz operaénekes-sportújságíró baritonját megzengetve áriázott nekünk a batumi éjszakában, az örmények egy kupica konyak mellett meghívták újdonsült magyar sportbarátaikat a jövő évi jereváni tornára, a szomszédos asztalnál ülő román kollégák pedig ortodox templomokról szóló fotóalbummal viszonozták delegációnk ajándékát, napnál világosabb volt: az olyannyira fontos informális sportkapcsolatok épülésének lehettünk tanúi és kiváltságos részesei.

A futballbarátság szent asztalánál alkalom nyílt arra is, hogy a hazájából a háborús helyzet miatt egyedül érkező ukrán küldött, a tornán a magyar csapat vendégjátékosaként befogadott Olakszandr Glivinszkij megossza velünk egyszerre megdöbbentő és szívmelengető tapasztalatait. Az Ukrán Sportújságíró-szövetség elnöke és az ukrán futballválogatott sajtófőnöke könnyes szemmel beszélt a kijevi mindennapokról, családja helyzetéről, az éjszakáról éjszakára ismétlődő légiriadókról és bombázásokról, a megszokhatatlan helyzet szükségparancsairól, az ablakokat beszakító légnyomás elől szekrénybe menekített gyerekekről, a futball megváltozott szerepéről, a kiszolgáltatottság nyomasztó állapotáról és a teljes kilátástalanság közepette is őrzött reményről. A szolidaritás gesztusai ilyenkor felértékelődnek, a batumi utcákon itt is, ott is lehetett látni az erkélyeken ukrán zászlót, és az sem véletlen, hogy a grúz csapat vezetője és az esemény főszervezője, Mamuka Preben Kvarachelia a torna során sárga-kék csapatkapitányi karszalagot viselt.

Minden szimbolikus mozzanatnak jelentése van, de hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a nemrégiben lezajlott, heves nemzetközi vitákkal kísért grúziai választások utózöngéinek, a közéleti zavarnak és tiltakozásnak két és fél napos batumi tartózkodásunk alatt nem észleltük jeleit – bennfentesek szerint a politikai küzdelmek terepe elsősorban Tbiliszi városa. Melegszívű, barátságos és vendégszerető ország Grúzia, kitűnő konyhával, eleven hagyományokkal, gazdag kultúrával és népének történelmi megpróbáltatásokban edzett, karakteres jellemével. Az itt élők közelről ismerik a viszontagságos helyzeteket, másfajta közbiztonsági élmények szerint szocializálódtak: nem találják furcsának, ha a tengerparti céllövöldében Kalasnyikov csábítja pufogtatásra a vendégeket, és azon sem lepődnek meg, hogy nem is olyan régen egy bátor sportújságírónak tíz eltöretett ujjába került kritikus hangvételű cikke. Ahogy az ősi grúz mondás tartja: aki nem esett le a lóról, nem tanul meg lovagolni.

A leghíresebb modern kori grúz labdarúgó, az AC Milan korábbi kitűnő hátvédje, a 2017 óta Tbiliszi főpolgármesteri székében ülő Kaha Kaladze is megtapasztalta az árnyoldalt, testvérét elrabolták 2001-ben a fővárosi utcákon, 2006-ban pedig hivatalosan is elhunytnak nyilvánították. Az új idők grúz futballcsillaga, a Napolit erősítő Hvicsa Kvarachelia sem az európai szuperstadionok világába született, a romanticizált életrajz szerint gyerekként még mezítláb rúgta a labdát faluja, a 700 lelkes Nakifu grundjain. Két éve a Dinamo Batumi csapatától igazolta át a Napoli, ennek tükrében pedig különösen tanulságos volt belelátni a grúz élvonalbeli csapat mai életébe a város egyik félreeső, kisebb stadionjában. Társaságunkkal kimentünk a batumi együttes Telavi elleni bajnoki mérkőzésére, amelyet éppen úgy kell elképzelni, mint egy Pénzügyőr–BKV Előre NB III-as rangadót, azzal a különbséggel, hogy itt kevesebb szotyihéjat köpködnek szét és több afrikai légiós szaladgál a pályán. Belépő nincsen, a nyolcszáz férőhelyes lelátó tömve, a nézőtéren gyerekek, asszonyok és vad férfiak üdítő egyvelege – a batumi Pasaréti út könnyen belopja magát az ember szívébe.

„Akkora legyen a híd, amekkora a folyó” – tanítja a régi kaukázusi bölcsesség, és a baráti napok után okkal remélhetjük, hogy sikerült hidat vernünk a mégoly távoli magyar és grúz partok közé. Vagy ha hidat nem is, legalább egy keskeny pallót.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!