Az éles szemű Don José – Csinta Samu publicisztikája

Több mint húsz színhelyen kínált megszámlálhatatlan kibeszélnivalót a múlt héten rendezett 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, közismert nevén Tusványos. A Kárpát-medence legnagyobb összmagyar közéleti-kulturális összejövetele idén is szerteágazó érdeklődést tanúsított mindazon témák iránt, amelyek polarizálják a közérdeklődést, a „rövidnadrágos politizálás” jó ideje klasszikussá vált fóruma ugyanakkor számos tekintetben igyekezett jövőt, perspektívát felvázolni. A rangos előadókat felvonultató helyszínek között a Szerencsejáték Zrt. és a Nemzeti Sport által működtetett Buzánszky Jenő Sportterasz bizonyult az egyik legnépszerűbbnek, ám ezen már senki sem lepődik meg, hiszen a sport kínálta témák a többség számára az otthonosság, a beavatottság érzetét keltik.

Miközben a táborozás idején már zajló olimpiai játékok konjunkturálisan, a külhoni sport­élet sikerei és megpróbáltatásai pedig hagyományosan kínálták magukat alapos körüljárásra, a Tusványos a múltidézés hatékony terepének is bizonyult. Ebben a kategóriában fedezhették fel maguknak sokan Tóth-Zele Józsefet, aki ötvenhatos menekültként nem futott be ugyan Puskás Ferencéhez, Kubala Lászlóéhoz, Kocsis Sándoréhoz vagy Czibor Zoltánéhoz mérhető futballistakarriert, utánpótlásedzőként viszont ma is a Real Madrid-család elismert tagjának számít. A 89. életévét taposó Józsi bácsi – a jó szemű José – a közelmúlt és jelen több spanyol sztárjának felfedezője, akiről hajdani játékosai hálával, elismeréssel beszélnek. Ő pedig az Olt völgyében népes hallgatóság előtt irigylésre méltó szellemi frissességgel idézte fel életének a magyar történelem meghatározó pillanataiba ágyazódó kalandos történetét.

Lenyűgöző volt hallgatni, amint nem szorítkozva a sokat és nagyokat látott idős emberek nosztalgiázására, derűs önkritikával elemezgette saját fiatalkori tévelygéseit, amelyekből aztán a forradalom „mentette ki”. A háború utáni „fényes szelek” által járási potentáttá emelt fiatalember karrierje nekem nem hangzott ismeretlenül. Annak idején sokat és elnézően mosolyogtam a családi történeten, amelynek főszereplője hajdani futballista édesapám volt, akit minden szakirányú képzettség nélkül, mindössze az ellenfél kapuja előtt szerzett csatárérdemeire tekintettel neveztek ki rövid időre a háromszéki tanfelügyelőség testnevelési szakfelügyelőjévé. Az ötvenes évek első fele sajátos meritokráciájának jegyében fordultak elő hasonló esetek, így került a fiatal Tóth Józsi is ama örvénybe, amely észrevétlenül húzta le az éretlen fiatalt a „mert megérdemlem” roppant veszélyes állapotába. Mint mondta, csak a forradalom eseményeivel való szembesülést, a teherautó-sofőrként a forradalmárok közé keveredést követően mesélték el neki a hajdani társak, hogy jelenlétében az öltözőben is mindenki némán fűzögette a cipőjét, hiszen ki tudja, mi járhat a fejében, nehogy okot adjanak bármiféle jelentgetésre. Csak a forradalmi események során tudatosult benne, milyen világ szippantotta be korábban, és hozta meg a döntést: minél távolabb kerülni attól a fertőtől.

Menekülési útvonalként a nyugatra távozást és a futballt választotta. A Grenoble-t, a párizsi Red Start is érintő útvonalon érkezett meg Madridba, ahol az Atléticónál eltöltött rövid idő után egy korábbi bokasérülés miatt kénytelen volt lemondani játékosálmairól. A labdarúgásról azonban nem, kivételes intelligenciával, remek helyzetfelismeréssel és némi szerencsével azonnal elkezdte az edzői tanulmányait, amelyek részeként hamarosan egy harmadosztályú csapat trénereként végezhetett „terepgyakorlatot”. A környezetében lévő, akkorra már újra a csúcsra kerülő magyar futballisták – mindenekelőtt Puskás és Kubala – közötti szolidaritás és barátság sokat segített rajta, bizonyára abban is, hogy a Real Madrid hajdani középhátvédje, az időközben a királyi klub utánpótlás-vezetőjévé avan­zsáló José Santamaría maguk közé hívja Tóth-Zele Józsefet. A füzesabonyi magyar pedig élt a kínálkozó lehetőséggel, és ma már olyan klasszis futballisták tartják pályájuk első meghatározó edzőjének, mint Butragueno vagy Míchel, a maiak közül pedig Morata vagy Carvajal.

Miközben Kubala vagy az Aranycsapat ’56-ot követően Spanyolországban feltündöklő csillagait lassan megérdemelt helyükre emelte a magyar emlékezet. Kovács Barnabás, Magyarország korábbi barcelonai főkonzuljának – A jó szemű José című film producere – személyes jelenléte is kellett ahhoz, hogy szembesülhessünk Tóth-Zele hihetetlen madridi megbecsülésével, az őt körülvevő szeretettel, ami a kortársai és a jóval fiatalabbak részéről sugárzik. A restanciát jócskán táplálhatja az az eléggé el nem ítélhető szemléletünk is, amely szinte automatikusan minimum a második vonalba sorolja az utánpótlás-nevelés szintjén „megrekedő” szakembereket, miközben nélkülük a ma sztárjai sem léteznének.

Holott Józsi bácsi képzési módszereivel esetenként a korát is bőven megelőzte, vallották róla a már említett, tavaly bemutatott portréfilmben szereplő korábbi játékosai. Don José rangját és megbecsültségét azonban leginkább a megközelíthetetlen hírében álló, interjút csak nagyon ritkán adó Real-klubigazgató, Emilio Butragueno hozzáállása igazolta, aki készségesen vállalta a szereplést, és részletekbe menően ecsetelte felfedező edzője tudását, elkötelezettségét. Erről az örök háláról tanúskodó kapcsolatról árulkodik az is, hogy gyakorlatilag Tóth-Zele József közbenjárására váltak a Real Madrid utánpótláscsapatai a felcsúti Puskás–Suzuki-kupa állandó, a nemzetközi ifjúsági tornák szervezőinek körében igencsak irigyelt résztvevőivé. A tusványosi beszélgetés során sokak számára egyértelművé vált, hogy Tóth-Zele József hazatalált. Madridban és immár Magyarországon is. Jó volt őt hallgatni, rácsodálkozni hihetetlen nyitottságára, korokon átívelő futballszakértelmére, amely nem vonja kizárólagos aranyfénybe a múlt labdarúgóit, miközben képes érzékletesen megfogalmazni a múlt és a jelen játékosait érő kihívások közötti jelentős különbségeket. Akár egy kortalan bölcs, akiben békében él a töretlen élénkséggel zakatoló múlt és a folyamatosan, villanássszerűen alakuló jelen.

Hogy melyik korhoz tartozónak vallja mégis magát, arról leginkább egy míves, kézzel varrt olasz cipő árulkodik. A lábbelit anno Puskás Öcsitől kapta ajándékba, és azt mondja, nincs az a pénz, amiért megválna tőle. Valószínűleg így lennénk vele mindannyian, hiszen a hasonló relikviák egy idő után légiessé válnak, olyan dimenziókba emelkednek, amelyekhez nem érhet fel az anyagi világ. Emlékek, események szimbólumai, korok lenyomatai, amelyek nemcsak futballmeccseket idéznek, hanem száműzetésbe kényszerülő emberek önmegvalósítási, önértékelési próbálkozásainak bizonyítékai is. Mindennapi használati tárgyak, amelyeket az eszmeiség szintjéig képes felértékelni a múló idő.

Don José szerencsés ember, bár erről talán érdemes lenne őt is megkérdezni. Hosszú időre elveszítette a hazáját, ugyanakkor egészséges elszántsággal igyekezett újat keresni magának. Kívülálló számára úgy tetszik, eredményesen, hiszen útját emberi és szakmai sikerek egyaránt övezik. Azzal, hogy mi is felfedezzük magunknak és értékének megfelelően kezeljük, talán a hiányzó darabot is a helyére illesztjük az életnek nevezett hatalmas kirakós játékban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!