Egyszer egy – Berta Mihály publicisztikája

„– Tudod, ki ez?      Nem találod ki, a Balogh II. A Koki. Magyar válogatott focista.
– Csak egyszer, a ruszkik ellen.
– És ha eltalálod a labdát a gólvonalon? Akkor ma te vagy a Bozsik Cucu.
– Na ja, de nem találtam el.
– Az most már mindegy. Te akkor is a Balogh II vagy.”
„– Tudod, ki ez?      Nem találod ki, a Balogh II. A Koki. Magyar válogatott focista.
– Csak egyszer, a ruszkik ellen.
– És ha eltalálod a labdát a gólvonalon? Akkor ma te vagy a Bozsik Cucu.
– Na ja, de nem találtam el.
– Az most már mindegy. Te akkor is a Balogh II vagy.”

A fenti beszélgetés a Sose halunk meg című filmben hangzik el a vállfaárus-életművész Gyuszi bácsit alakító Koltai Róbert, unokaöccse, Imi (Szabados Mihály) és a korábbi válogatott labdarúgó Balogh „Kokit” megformáló Helyey László között – egy vidéki kiskocsma kockás abroszos asztala mellett. A színészek valósággal lubickolnak a jelenetben, ami ugyan a történet cselekményét nem viszi előre, mégis fontos része az alkotásnak, mert – sok más hasonló epizóddal együtt – tűéles társadalmi tablóképet ad.

Balogh II személyes tragédiája (kihagyott helyzet, elszalasztott lehetőség) ugyanis egyáltalán nem sportspecifikus, hanem milliók örök problémája, tértől, időtől és filmvászontól függetlenül. Aligha véletlen, hogy a karakter a korszak melós „egyenruháját” (műszálas atlétatrikó, indigókék munkáskabát, svájcisapka) viselve, egyszeres válogatottként is közülünk egyként pusztítja agysejtjeit, és issza le magát a sárga földig – bizonyára minden este. „Nem rúgtam be” – dörmögi bele a szoba sötétjébe a jelenet végén, miután nagylelkű szállásadóként „hazacipelteti magát” a film főszereplőivel, s a kijelentés, tekintve, hogy valójában megint berúgott, azonmód idézőjelbe is teszi „Koki” drámáját. Talán ezzel is azt üzenve, hogy a megannyi, ilyen-olyan szituációkban elpuskázott „gólhelyzet” miatt kisiklott emberi sorsok alakulásában valójában nemcsak a zord külső körülmények hibáztathatóak, hanem az egyéni felelősségvállalás elmulasztása is.

Hogy a „Nem sikerült!” általános kudarcélményével mit kezdeni nem tudó embertípust speciel éppen egy egyszeres válogatott futballista jeleníti meg a filmben, aligha véletlen. Magyarországon ugyanis egészen különleges kultúrája van a zátonyra futott élet és az egyszeres válogatottság közé kitett egyenlőségjel használatának. Szigorúbban fogalmazva: aki csupán egyszer viselhette labdarúgóként a nemzeti mezt, az annyit is ér. Pedig ez a hozzáállás legalább annyira kártékony, mint annak szajkózása, hogy mi, magyarok adjuk a legtöbb egyszeres válogatott labdarúgót a világon. Utóbbi ráadásul nem is igaz: futballválogatottunk 121 éves történelmében arányait tekintve semmivel sincs több egyszeres válogatott, mint más nemzeteknél.

Hogy nálunk mennyi van pontosan? Az első, 1902-ben lejátszott hivatalos mérkőzésünk óta 1028 labdarúgó viselte a mindenkori válogatott szerelést legalább egyszer – közülük 242-en a „legalább” nélkül…Tehát minden negyedik beválogatott labdarúgónk (23 százalékuk) nem kap még egy esélyt a bizonyításra. Érdekes módon ugyanezt kapjuk kicsiben is, vagyis, ha csak a mostani kapitányunk, Marco Rossi szerepvállalását nézzük. Az olasz mellett immár néhány hete magyar állampolgárságú szakember ötéves munkája és 57 mérkőzése alatt 35 újoncot „öltöztetett” meggypiros vagy fehér felsőbe, közülük nyolc (ez is 23 százalék) csak egyszer jutott szóhoz. Balogh Botond, Géresi Krisztián és Tamás Márk 2021, Baráth Péter, ifjabb Dárdai Pál, Szappanos Péter és Vancsa Zalán tavaly óta, míg a csehek elleni felkészülési mérkőzésen mély vízbe dobott Horváth Krisztofer alig több mint egy hónapja várja a következő lehetőséget.

Ahogy már írtuk, ez a szám nemzetközi összevetésben egyáltalán nem lóg ki a sorból. A sportág „feltalálóinál”, vagyis az angoloknál a labdarúgó-válogatottban 1872-től mostanáig szereplő 1275 játékos közül 360-an nem jutottak – a szó szoros értelmében – egyről a kettőre: a pályára lépő „kiválasztottak” 28 százaléka. Az olasz válogatott dresszét 879 különböző futballista húzhatta fel, de 177-en közülük (20 százalékuk) egynél nem többször. A németeknél (az NSZK-t is ideértve) pedig 951 labdarúgó szerepelt eddig a nemzeti együttesben, 26.8 százalékuk egyetlen alkalommal.

És akadnak más érdekességek is. Lothar Matthäus kapitányságának két esztendejét (2004–2005) például előszeretettel szokták úgy emlegetni, mint az időszakot, amikor a személyi igazolványhoz automatikusan járt a meghívó a válogatottba. A játékosként német válogatottsági rekordot felállító klasszis a magyar nemzeti együttesben valóban szívesen próbált ki új és új játékosokat. Kilenc labdarúgót (Kriston Attilát, Posza Zsoltot, Tóth Mihályt, Bori Gábort, Kapcsos Vincét, Majoros Árpádot, Sitku Illést, Takács Zoltán és Vincze Gábort) csupán egyetlen mérkőzésen. Mégis, a Matthäus-érával „nehezített” kétezres évek egyáltalán nem adtak több egyszeres válogatottat, mint –mondjuk – az azt megelőző évtizedek, vagy az utána következő évek. Sőt, amíg például a XXI. század első két „dekádja” 12-12 egyszeres válogatott labdarúgóval gyarapodott csupán, s a „reményvesztett” kilencvenes években is mindössze tizenhárman mutatkoztak be második lehetőség nélkül a nemzeti együttesben, a két világháború közötti két évtized 38, illetve 22 egyszeres válogatottal „növelte” a statisztikákat. Érdekesség, hogy a legkevesebb egyszer kipróbált harcost a hatvanas évek foglalkoztatott: 1961 és 1970 között csupán kilenc játékos (Bödör László, Fister Ferenc, Kuti István, Bakos Sándor, Bánkuti István, Korsós István, Fatér Károly, Szuromi Antal és Vellai István) kapott egyetlen lehetőséget címeres mezben. A névsort látva egészen megdöbbentő, hogy miért nem többet.

De az is érdekes, hogy az 1902. október 12-én Ausztria válogatottjától Bécsben 5:0-ra kikapó első magyar nemzeti tizenegy tagjai közül (így álltunk fel: Bádonyi Gyula – Berán József, Gabrovitz Emil – Koltai József, Pozsonyi Imre, Bayer Róbert – Buda István, Steiner Bertalan, Pokorny József, Hajós Alfréd, Oláh Károly) öt futballista, Bádonyi, Gabrovitz, Hajós, Pozsonyi és Steiner nem játszott soha többé a csapatban, sőt a maga öt válogatottságával Pokorny jutott közülük a legmesszebbre. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy az élete első válogatott mérkőzésén a Görögország elleni 1938-as vb-selejtezőn mesterhármast jegyző Nemes-Nehadoma Józsefnek miért nem adatott újabb lehetőség? Más szempontból nézve viszont alighanem szívesen cserélt volna Nemes kilencven percével Kvaszta Lajos vagy Zombori Zalán. Előbbi 1986. szeptember 9-én Oslóban, a Norvégia elleni felkészülési (a mexikói csapást követő újratervező…) mérkőzésen szállt be az utolsó két percre. Utóbbi pedig 1995. november 11-én, az Izlanddal szemben megnyert Eb-selejtezőn szagolhatott éppen csak bele a válogatottság „illatába” – csak a 89. percben lépett pályára. De még ez a néhány percmorzsa is többet ért talán, mint Ivanics László 1260 másodperce az 1994-es osztrák–magyaron. A Győr középpályása az 52. percben állt be, hogy a 73.-ban már mehessen is az öltözőbe – második sárga lappal kiállították.

Azonban Ivanics „örök” 21 percét is irigyelhetik valakik. Mindazok a magyar labdarúgók, akik a sors különös szeszélyéből sohasem húzhatták magukra (az olimpiai aranyérmes Szarka Zoltán kapustól a Ferencváros VVK-győztes középpályásán, Orosz Pálon át a Videotonban gólkirályi címig jutó, a Partizannak mesternégyest vágó Szabó Józsefig) a válogatott szerelését, noha képességeik vagy a pillanatnyi formájuk alapján biztosan rászolgáltak volna. Nekik még az a sokat szidott és gúnyolt egyetlen, meg nem ismételt lehetőség is maga lett volna mennyország.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!