Csak idő kérdése – Berta Mihály publicisztikája

Tegye fel a kezét, aki még sohasem szembesült azzal, hogy a sziklaszilárdnak hitt/gondolt/remélt tudása bizony nemhogy ingatag, hanem valójában csak odaképzelt lábakon egyensúlyozva áll meg egy helyben. Akit sosem csapott arcul a gyors­vonatként elrobogó valóság oldalszele, miközben próbálta megemészteni a megemészthetetlent, vagyis hogy a tarhonya szavunkban a h nem elírás, nem a nyomda ördöge, hanem maga a – bizarr – valóság. Még ha mindannyian tudjuk, hogy értelme – szóban és írásban – kizárólag g-vel van. Aki sosem értette igazán, miért készített a leleményes Odüsszeusz egy embereket elevenen elfogyasztó-lenyelő-megsemmisítő, a XXI. századból nézve is ultramodern szerkezetet, ha aztán mégsem küldte rá a trójaikra, hogy szőröstül-bőröstül felfalja az egész kompániát, hanem afféle félnótásként inkább elbújt benne a katonáival, és arra várt, hogy az ellenség egyszer majd bevontassa a várába. Hát normális? Hogy aztán egy álmos vasárnap délután véletlenül döbbenjünk rá: a faló ebben az esetben nem melléknévként, hanem főnévként értendő. Vagy olyan esetleg, aki minden este abban a megnyugtató tudatban hajtotta álomra a fejét, hogy nincs abban semmi különös, ha Koós János táncdalénekes slágerében egy kislány a zongora tetején áll, miközben a kutyája (l. fehér eb) ugyanezt teszi egy orgona tetején?

Ezek a bagatell félreértések vagy félrehallások persze inkább nevetségesek, mint említésre méltóak, viszont jellegükben éppen olyan megdöbbenést képesek kiváltani, mint a jóval fajsúlyosabb változások. Nem, nem azokra a változásokra gondolunk, amelyek alapjaiban rengetnék meg a világunkról alkotott képet. Ha a Nap nem keleten kelne fel, a víz nem 100 Celsius-fokon forrna fel vagy a műkorcsolyaversenyek zenei kínálatában soha többé nem szólalna meg a Hattyúk tava, azt egyszerűen csodának neveznék, és mivel eleve lehetetlenről van szó, hát el sem hinnénk. Vagy a dolog abszurd jellegéből kifolyólag egy laza vállrándítással intéznénk el az egészet.

Mi most azokra a változásokra gondolunk, amelyeknek bekövetkezte nem elkerülhetetlen ugyan, csak éppen racionálisan egy jóval távolabbi időpontban, már bőven a mi életünk után várható. Utazás a Föld középpontja felé, Naprendszer–Androméda-köd válogatott röplabdamérkőzés a Tanganyika-tavon, önmagukat pálinkává főző és üvegbe kimérő gyümölcsök stb, stb. A magunk részéről ebbe a halmazba soroltuk a magyar labdarúgó-válogatott mindenféle számolgatás nélküli kvalifikációját az aktuális selejtezősorozatból. Szó se róla, felemelt fejjel és egyenes gerinccel számolgattunk évtizedeken át, bár nem is igen tehettünk mást. Egyrészt esély sem kínálkozott ennek a megúszhatóságára, másrészt a kvázi pontszámítás („Ha mi kint héttel verjük a görögöket, és a B-csoportban a litvánok ikszelnek a törökökkel, már csak a svéd–olasz 3–3 kell, hogy odaérjünk a pótselejtezőre”) olyan biztos kapaszkodót adott a mindennapokhoz, mint fogvatartottnak a rács. És most, hogy 2023-ban minden jel szerint hosszú-hosszú idő után először juthatunk ki egy labdarúgó-világversenyre a négy alapművelet, a kombinatorika és a valószínűségszámítás együttes használata nélkül, kicsit úgy is érezzük magunkat, mint a reggel hétkor szabadult rab. Oké, hogy erre vártunk, mióta az eszünket tudjuk, és örülünk is, csak éppen azt nem tudjuk, hogyan lesz majd ezután.

Hasonló ez ahhoz, mint amikor a véglegesnek gondolt örökrangsorok élén egyszer csak mégis csere történik. A távolugró Bob Beamon 1968-as 890 centiméteres „repülésével” bizonyára évekig nehéz volt mit kezdeniük a sportszerető millióknak, ám ennél már csak az jelentett nagyobb sokkot, amikor Mike Powell 1991-ben bebizonyította, lám, az egyszeri és megismételhetetlen is felülmúlható. Tudtuk, de nem hittük, hogy megéljük a két órán belüli maratoni futást, még ha a kenyai Eliud Kipchoge „laboratóriumi” körülmények között futva mutatta meg, hogy „hiszi, mert lehetetlen”. Egyszerre vágyjuk és fejcsóválva tagadjuk Florence Griffith-Joyner 100 és 200 méteres világcsúcsának felülmúlását, gondoljuk megdönthetetlennek Babe Ruth hazafutáscsúcsát, Wilt Chamberlain 100 pontját, a Real Madrid egymást követő öt BEK-győzelmét. Pedig egyszer jön valaki, aki ezeket a csúcsokat is múlt időbe teszi, és ha megéljük, épp olyan furán tekergetjük majd a fejünket, mint (az „elmémesült”) John Travolta a Ponyvaregényben.

És szerintünk ebbe a sorba illeszkedik a brazil Neymar trónfosztása is, aki a minap szerzett válogatottbeli duplájával (a selecao Bolíviát intézte el 5–1-re) megelőzte a nemzeti rangsorban az addig – és sokan szentül hitték, az örökkévalóságig – első helyen álló Pelét. Félreértés ne essék, Neymar „lépésváltása” nem váratlan esemény, évek óta tudni lehetett, ha továbbra is ilyen ütemben termel, előbb-utóbb a „Fekete Gyöngyszem” elé kerül, vagyis a csere pusztán idő kérdése volt. Mint ahogy arról sincs szó, hogy a nyáron a francia PSG-től a szaúd-arábiai Al-Hilalba szerződő támadó ezzel a 79 góllal egyszer csak különb futballistává is vált volna, mint a nemzeti szerelésben 77 találatot jegyző, s tavaly december 29-én elhunyt Edson Arantes do Nascimento. („Attól, hogy enyém lett a rekord, még nem vagyok jobb, mint Pelé” – nyilatkozta bölcs szerénységgel maga az érintett.) A váltás, de főként az ezzel járó változás érdekes inkább, illetve a mi viszonyunk hozzá. Hogy honnan nézzük mindezt: a végül mindent felülíró idő, vagy a régit előbb vagy utóbb háttérbe szorító és zárójelbe tevő új nézőpontjából?

Az viszont már inkább csak játék, mintsem releváns információtöbbletet hordozó összehasonlítás, hogy a FIFA tagországai közül melyiknél vezeti ma is aktív labdarúgó a válogatott összesített góllövőlistáját, és melyek azok a válogatottak, amelyeknél egyelőre még a rég(ebb)i állja a sarat az idő támadásaival szemben. Nos, a 211 tagország nagyjából harmadánál ma is aktív labdarúgó áll a nemzeti örökrangsor élén, de a helyzet persze folyamatosan változik, hiszen aki visszavonul és szögre akasztja a góllövő cipőjét, máris a másik tábort erősíti. Hogy a valamennyi nemzetet figyelembe véve is a legtöbbször eredményes Cristiano Ronaldo portugál csúcsa (123-nál jár) jó ideig nem forog veszélyben, az ugyanolyan biztosan megállapítható, mint hogy az öt európai topligás nemzet közül csupán a franciáknál (Olivier Giroud) és az angoloknál (Harry Kane) vezeti a listát ma is futballozó gólvágó.

A leghosszabb ideje (az egyaránt holtversenyben élen álló dán és luxemburgi „delikvenst” itt most nem vettük figyelembe) amúgy a norvég válogatott góllövőlistájának első helyezettjét nem kellett korrigálni, Jörgen Juve 1934 óta áll 33 találattal az első helyen. Mivel azonban Erling Haaland a rá jellemző sebességgel közelít felé, érdemes a sorban második helyezettre is egy pillantást vetni, már csak azért is, mert ott a magyar Puskás Ferencet találjuk. A ballábas támadó 1956. október 14-én szerezte az utolsó (84.) gólját a magyar nemzeti dressz­ben, azóta ő Magyarország legeredményesebb gólszerzője. És képzeljük csak el, hány gólig jutott volna, ha a második világháború nem késlelteti a válogatottbeli bemutatkozását, s a forradalom bukása sem kényszeríti emigrációba, noha tudjuk, a kétéves FIFA-eltiltás után a Real Madridban még csaknem tíz éven keresztül képes volt világklasszis teljesítményre. Csak a viszonyítás végett: a ma is címerest mezt viselő utódok közül a csehek ellen a 11. találatát jegyző Sallai Roland áll hozzá a legközelebb.

Ez alapján egyébként érdemes is lenne felülbírálni azt a mondást, mely szerint két biztos dolog van a világon: a halál és az adó. Puskás Ferenc gólrekordja legalább ennyire időtállónak tetszik.

Még egy ideig...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!