Neymar kontra Kalmár – Deák Zsigmond publicisztikája

Egyik kedvenc viccem a paraszt bácsi és a permetező repülőgép esete, amelyben a pilóta elviszi az öreget egy amolyan bakancslistás körre. A bácsi a különböző kunsztokat követően kétszer is megjegyzi, hogy „erre számítottam”, a fejjel lefelé bemutatott dugóhúzót követően aztán úgy szól, „no, erre már nem számítottam”. Amikor a pilóta a landolás után érdeklődik, ugyan, mire mondta, amit mondott, ezt feleli: „Arra számítottam, hogy ijedtemben bepisilek, arra is, hogy bekakálok, de arra nem, hogy mindez a nyakamba ömlik...” Valahogy így vagyok én is a szaúdi klubfutball hirtelen nagybevásárlásával; van, amire számítottam, van, amire nem, s hol van még a vége? Azért reménykedem, nem zúdul nekünk is minden a nyakunkba.

Arra például számítottam, hogy Neymar is Szaúd-Arábiába igazol, valahogy adódott a személyiségéből, a jelenlegi helyzetéből. Eleve túl van a zenitjén és a harmincegyedik születésnapján, a projekt, amire nagy csinnadrattával Párizsba szerződtették, gyakorlatilag szétesett, a PSG új csapatot épít, szóval teljesen logikus volt Cristiano Ronaldóékat követnie a sivatagba. Mondjuk, az kissé szíven ütött, amikor kollégáim a Nemzeti Sport közösségi oldalára készített vizuálon kiszámolták, mennyit keres majd az Al-Hilalnál: két évre 116, évente tehát 58 milliárd forintot, még kisebb időegységekre bontva havonta 4.8, hetente 1.1 milliárdot, naponta 158, óránként 6.6 milliót, ami percenként 110 ezret, másodpercenként 1833 forintot tesz ki. S a szerződése szerint ehhez jön még bónuszként magánrepülő, 25 szobás ház, minden nyertes meccs után 30 millió, minden Szaúd-Arábiát reklámozó közösségi médiás poszt után 200 millió forint, meg amit elfelejtettem felsorolni...

Maradjunk annyiban, hogy ez nem normális, ilyen sokat keresni focival, sőt, tágítva a kört, bármilyen más emberi tevékenységgel. A félreértések elkerülése végett egyáltalán nem az irigység beszél belőlem, már csak azért sem, mert számomra – s nyilván a föld népessége túlnyomó részének szintén – felfoghatatlan ekkora összeg, ennyi pénz. A brazil játékos imázsára, eladhatóságára jellemző, hogy (újra) ő lett minden idők legdrágább labdarúgója, már abból a szempontból, hogy pályafutása során érte fizették összesen a legmagasabb transzferdíjat, 390 millió eurót. Hogy ezt milyen módszerrel érte el ő és a menedzsmentje, arra az angolszáz szaksajtó már ki is talált egy találó kifejezést: neymarketing. Mondjuk a jelek szerint a szaúdiakat nem kell annyira kapacitálni, minden hájpolás nélkül viszik a futballistákat – s most már a világ legjobb edzőit, videóelemzőit, gyepkarbantartóit, szertárosait is –, mint a cukrot, pénz nem számít.

Sokan úgy vélik, ezzel eljött a vég, a (futball)világ megérett a pusztulásra. Jómagam – bár egyáltalán nem hiszek a piac mindenhatóságában és abban a liberális üzleti dogmában, hogy amíg valaki valamiért kiad ennyit, addig úgy jó, ahogy van – inkább kíváncsian figyelem a fejleményeket. Vajon mire megy ki a játék? A hivatalos megfogalmazás szerint (legutóbb maga Neymar mondta ezt) sporttörténelmet írva (és globális játékossá válva, akármit is jelent ez) felvirágoztatni a helyi bajnokságot, hogy az európai elitligák szintjére lépjen. Hasonló szándékra azért láttunk már korábbi példát az Egyesült Államoktól Japánon át Kínáig, egyelőre átütő siker nélkül, bár az is igaz, a szaúdi nagyságrend és gyorsaság párját ritkító. Ám mivel egyelőre csak a négy legnagyobb klubot stafírozzák ki ilyen magas szinten, az általános fejlődés megkérdőjelezhető, logikusabb az a már nyilvánosságot kapó felvetés (a Corrierre dello Sport írt róla), amely szerint az arabok a 2024–2025-ös, már 36 csapatos Bajnokok Ligája-idény során szabadkártyát szeretnének kapni leendő győztesük számára. A BL-be visszacsatlakozva a szakmai és az üzleti siker egyszerre válna elérhetővé.

Érthető még az a szándék is, hogy az olajból meggazdagodott monarchia a 2030-as világbajnokság rendezési jogát kaparintaná meg ezzel az unortodox módszerrel, emellett szól, hogy a projekt egyelőre 2025-ig, épp a nemzetközi szövetség (FIFA) vb-helyszínt kijelölő döntéséig van biztosítva. Még arról is hallottam-olvastam, hogy a szaúdi fiatalok hosszú távon boldogabbá, életük teljesebbé tételét célozza ez az egész „sportosdi”, de köztünk szólva, akinek már most megvan mindene, enyhén szólva nehéz motiválni arra, hogy vért, verítéket nem kímélve hajtson valamiért, aminek a kifutása enyhén szólva bizonytalan. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy sok mindent el lehet érni gyorsan (például eddig a kutyát sem érdekelte a szaúdi liga közvetítési joga, most már eladható), de szurkolókat, továbbmenve szurkolói kultúrát, hagyományokat, patinát, társadalmi beágyazottságot nem lehet csak úgy a sivatagba importálni. Van, ami megvehető, van, ami nem.

Megmondom, mi a bökkenő ebben az egészben: az abnormalitása. A keresetek nagyságrendjét már említettem, s azt minek nevezzem, amikor a szaúdi újságíró kérdések helyett egy Rolex órát ad Fabinhónak (kínosan figyelve, hogy megfelelően vegye őket a kamera) a vegyes zónában?! Teljes nonszensz, totális szerepzavar, a Liverpoolból érkező brazil sztár sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, kínosan mosolyog, csóválja a fejét, s a váratlan ajándék is lecsúszik a csuklójáról. Pedig ő aztán tényleg naponta tucatnyi aranyórát vehetne magának, ha akarna... Tudjuk persze, nem mindenki hülyül meg ettől a fene nagy gazdagságtól. Sadio Mané (épp most igazolt a Bayern Münchentől a szaúdi ligába, az Al-Naszrhoz) keresete tekintélyes részét hazája, Szenegál különböző jótékonysági projektjeire fordítja, Szoboszlai Dominik sem vesz minden héten új autót, pedig megtehetné, hanem édesapja tanácsára csak akkor, amikor új, jobb csapathoz igazol, Juan Mata, Marcus Rashford, Romelu Lukaku és számos más klasszis tisztában van kivételezett helyzetével, s példát mutatva támogat arra rászorulókat. A sor természetesen folytatható, ott vannak például azok a játékosok, edzők (José Mourinho, teszem azt), akiket szintén megkerestek, mégsem mentek Szaúd-Arábiába, mert hangzatos nyilatkozatok, ambiciózus tervek, iszonyatos összegek ide vagy oda, más motiválja őket.

Például a szívükre hallgatnak, mert tudják, teljesen mindegy, hogy nyolc vagy tíz generációra előre biztosítják családjuk, szeretteik megélhetését az általuk megkeresett temérdek pénzzel. Fontos nekik a közösség, ahol most vannak, érzik a szeretetet, s viszonozzák is. Lehet, furcsán hangzik, de higgyék el, sokkal kevésbé irigylem Neymart, az életét, eddigi és ezutáni mérhetetlen gazdagságát, mint, mondjuk, Kalmár Zsoltot, akit a felvidéki Balony község focipályáján füstbombákkal, zászlóerdővel, díszsorfallal búcsúztattak a DAC-szurkolók, miután Dunaszerdahelyről Székesfehérvárra igazolt. Bármibe fogadok, az elcsukló hangon visszaemlékező magyar középpályás boldogabb, teljesebb ember lett ezzel a közösségi élménnyel, mint a brazil szupersztár a 25 szobás villájával vagy az ingyen magánrepülővel. A futball, a sport, az élet több, mélyebb annál, mint amit valaha is összehoz a szaúdi fociforradalom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!