Vereségre ítélve – Ballai Attila publicisztikája

Hattal több európai válogatott vehet majd részt a 2026-os labdarúgó-világbajnokságon, mint az 1966-oson. Hat évtized, hatos kvótanövekedés. Akkor mi a gond? Az, hogy hatvan esztendeje 16-ból 10 volt az arány, három év múlva pedig 48-ból 16 lesz. Ötnyolcadból egyharmad. Bár még ez is kedvezőbb, mint az olimpián, az utánpótlás és a női vb-ken rögzült egynegyed, amely az év végi, indonéziai U17-es tornára még lejjebb süllyed, 24/5-re.

Ennyiből is látszik, hogy olyan alapállásból születik ez az írás, amely kontinensünk egyik felén újabban szokatlan, már-már üldözendő: bevallottan és határozottan hirdeti egy adott területen Európa vitathatatlan, számszerűsíthető fölényét, észleli és rögzíti az őt ért méltánytalanságot, ráadásul kiáll érdekei mellett. Gyakorlati hatását tekintve persze hiába – de a téma némi közös gondolkodást megér. Annál is inkább, mert messze túlmutat a labdarúgás, a sport keretein.

Adódhat ugyan a kérdés, miért borongok már most a 2026-os vb miatt, amikor jövőre még Eb-t rendeznek, méghozzá a papírforma alapján – ha csak fejre nem állunk itthon Montenegró, oda-vissza a szerbek ellen és/vagy a két nyilvánvalóan gyengébb csoporttárs otthonában – sorozatban harmadszor a magyar csapattal. Ez bizony jó. Csakhogy a jót gyorsan meg lehet szokni, természetessé válik. Ezért nem akadt például soha egyetlen honfitársunk sem, aki 1966-ig akár csak egyszer is összecsapta volna a tenyerét, amiért fiaink ott voltak a vb-n. Még szép. Hol lettek volna? Idestova 1986 óta viszont pontosan tudjuk, tapasztaljuk, bizony lehet máshol is lenni. Korosztályom 1978–82 közötti élményekből táplálkozó vágya lett, hogy legalább egyszer még lássuk világbajnokságon a magyar csapatot. Akár élőben is, mert amíg a legjobbjaink rendszeresen a vb-re jártak, a nép szerencsésebb része jó, ha „Jugóba” vagy Bécsbe eljutott; amióta meg mehetünk világgá, azóta a „fiúk” nem jönnek.

Ezért is vártam, várom felemás érzésekkel és gondolatokkal, hogy 2026-ra 48-asra nő a mezőny. Hiszen minden észszerű érv a további, parttalan bővítés ellen szól, kivéve egyet, ami bezzeg nagyon is mellette: hogy így legalább javulnak a mi indulási esélyeink is. Hihettük legalábbis addig, amíg ki nem derült, hogy földrészünknek a 48-ból is mindössze 16 hely csurran-cseppen, az UEFA pedig a minap nyilvánosságra hozta az európai kvalifikációs szisztémára érvényes javaslatát. Tizenkét csoport, mindenhonnan az elsők jutnak csak ki közvetlenül, azaz franciákat, angolokat, horvátokat, belgákat, hollandokat, olaszokat, portugálokat, spanyolokat, németeket, szerencsésebb esetben is svájciakat, dánokat, svédeket kellene megverni és megelőzni. Persze minimum tavaly óta tudjuk, talán hisszük is, hogy egyik sem lehetetlen. De vigyázat, a tét ezúttal a világbajnokság!

Ez a történet és publicisztika azonban nem elsősorban rólunk és a labdarúgásról szól. Mert ha arról szólna, az eddigi vb-szereplések és az aktuális FIFA-ranglista alapján földrészünknek mintegy 25-30 kvótája lenne. Túlzás? Ha a kontinensek területét, népességét és gazdasági erejét vetjük össze, igen. (Érdekérvényesítési képességekről, még inkább szándékokról, önazonosságról ne is beszéljünk. Itt és most ne.) Ha ellenben a szűken vett futballszakmát, akkor egyáltalán nem. Az eddigi huszonkét vb-aranyból tizenkettőt, a hatvanhét éremből (1930-ban nem játszottak a 3. helyért) negyvennyolcat nyertek meg kontinensünk képviselői, emellett mindent Dél-Amerika vitt, kivéve az egyik 1930-as bronzot, ami az Egyesült Államoké lett. Az aktuális világranglista első negyvennyolc helyéből huszonöt Európáé. Teszem hozzá, némi torzítás, csalafintaság miatt csak ennyi.

Eredendően és normális esetben egy világbajnokság alapvető jellemzője, küldetése, célja, hogy a földkerekség legkiválóbb csapatait, sportolóit vonultassa fel, ők küzdjenek meg egymással, milliónyi, tíz-, akár százmilliónyi tévénéző gyönyörűségére. Így volt ez a májusi jégkorong-vb-n: a tizenhat együttesből kettő reprezentálta Amerikát, egy (Kazahsztán) Ázsiát, a többi tizenhárom Európát. A déli félteke országainak vagy az Egyenlítő menti nációknak nem azért nem jutott egyetlen hely sem, mert a vb-résztvevői kirekesztők lennének, hanem mert ők tudnak a legjobban jégkorongozni. És a sportág versenyrendszere – a másod- és harmadvonalbelieknek rendezett külön tornákkal, a csak a pályán kivívható elittagsággal – e fölényük érvényre jutását lehetővé is teszi. Sokáig így ment ez kézilabdában is, amíg az A- mellett létezett a B- és a C-vb is. Harminc éve, az 1993-as női világbajnokság tizenhat együttesébe tizenkettőt adott Európa, de mivel az első tíz helyezett közé nem fért be egyetlen más földrész egyetlen csapata sem, sportos logikával és ép ésszel megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen volt e struktúra. Mégis megváltozott, „egyéb szempontok” miatt. Napjainkban már az esélyegyenlőség (mindig leírom, a sportban ez eleve nonszensz, a feltételek egyenlőségét kell biztosítani), a paritás, a felzárkóztatás jegyében simán megesik az, ami a legutóbbi, 2021-es női vb-n: az egyik csoportban a magyarok, a németek, a csehek és a szlovákok nyüstölik egymást, és utóbbiak ki is esnek, miközben a másikból Puerto Rico lányai, asszonyai úgy kecmeregnek tovább, a középdöntőbe, hogy ugyan 55–15-re agyonverik őket a hollandok és 48–10-re a svédek, ám ők meg „hősiesen” legyűrik 30–24-re az üzbégeket.

Akinek ez tetszik, aki szerint ez így a jó, annak nem külön világbajnokság, de külön világ is járna. Futballban persze, már csak a jellegéből is adódóan, ennyire szélsőséges eredmények, kirívó különbségek nem alakulhatnak ki, de minimum jelzésértékű, hogy egyre többen vannak – legalábbis az én ismeretségi, baráti körömben, ahol azért garantált a sporttal való erős fertőzöttség –, akiknek igazából az egyenes kieséses szakasztól kezdődik a vb. Miközben kölyökként, 1978-ban a szülői tiltást kijátszva sündörögtem vissza a tévé elé, a Peru–Skócia csoportmeccsre, 23.15-től, és akit érdekel, annak ma is leírom a gólokat.

Na jó, most nem. Visszatérve eredeti témámhoz, a dél-amerikai szubkontinens nem panaszkodhat. Odaát, ha Bolíviát is ide számítjuk, nyolc országban futballoznak komolyabb szinten, és közülük hatan garantáltan ott lesznek a 2026-os vb-n. Csak részben azért, mert ennyire jók. De részben azért is, mert nem szenvedik el minden téren azt az általános – és valamelyest önkéntes – térvesztést, amit Európa. A földrajzi felfedezések, majd még inkább az ipari forradalom óta a negyedik legkisebb földrész három-négy évszázadra a világ vezetőjévé vált, és csúcsidőszaka egybeesett a modern versenysport kialakulásával, hajnalával. Ezért, miközben számos egyéb területen már hanyatlott, a sportban sokáig őrizte, őrzi is pozícióit. Nem is az a bravúr, hogy az 1920-as nyári olimpia 156 bajnoki címéből még 105-öt vitt el Európa, inkább az, hogy még száz esztendő elteltével, 2021-ben is jutott neki 339-ből 148. Miközben az éremtábla első három helyén azért már az Egyesült Államok, Kína és Japán virított.

Futballban még tovább élt, él e hegemónia. Élteti a hagyomány, a tudás. Kérdés, meddig. Hiszen már angol, spanyol, olasz élklubok vívják felkészülési meccseiket, akár kupadöntőiket is Keleten, Cristiano Ronaldo után Karim Benzemát is elcsábította az ezeregy éjszaka mesés gazdagsága, sőt majdnem Messit is, ám ő végül az Óperencián túlra ment. Barcelona helyett Floridába. Először 2010-ben és 2014-ben esett meg, hogy egymást követő két vb-t rendeztek földrészünkön kívül, 2022 és 2026 a második alkalom, és 2030-cal együtt ez már tripla is lehet. Amerikai, közel- és távol-keleti mágnások öntik a milliárdjaikat Londonba, Milánóba, Manchesterbe, már a szürke Newcastle-ba is, és velük nem versenyezhetünk. Rémálmaimban olykor felvetődik: mi lesz, ha egyszer fordul a kocka, és már nem a pénzüket hozzák, hanem a futballunkat viszik?

Ha azt azért egyelőre nem is, attól tartok, lesz még Európának a vb-n a mostani 16 helyett 14, aztán 12 csapata is. Hisz az ellenfelek mindent akarnak, mi pedig már az akarás látszatától is óvakodunk. Vereségre ítéltettünk; legkevésbé persze a pályán, csakhogy minél kevesebben, kevesebbszer léphetünk pályára, annál ritkábban győzhetünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!