Gyerekjáték – Kun Zoltán publicisztikája

Talán húsz éve láttam azt a képet, de még ma is gyakran elnevetem magam. Egy három-négy éves forma szőke kisfiú van rajta, meglehetősen jól táplált, büszkén feszít a Feyenoord mezében. De vélhetően valami gikszer ütött be, hiszen édesen eltorzult fejjel, és efféle kiskölyköktől még a modern világban is kevésbé várt magabiztossággal mutatja fel a középső ujját, jelezve, hogy nagyon nem ért egyet azzal, ami éppen történt.

A kétezres évek elején sokak kedvence lett apró holland huligánunk, hiszen a kétségkívül nem épp szalonképes mozdulat ellenére megtestesítette mindazt, ami egy igazi szurkolótól elvárható: a fanatizmust, a teljes azonosulást a futballal, a sajátos kifejezési formába öntött önfeledt érzelmi állapotot.

De hogy hozzak egy pozitívabb példát is, imádom azt a videót, amikor egy még kisebb, talán másfél éves gyerkőc a tévét nézve hirtelen hatalmas ünneplésbe kezd, hiszen gólt lőtt a kedvenc csapat! Azaz csak majdnem a kedvenc csapat, mivel oldalra pillantva látja, hogy az apukája viszont a fejét fogja elkeseredésében, így rövid tanakodás után az ő gólöröme is átcsap a fejfogós letargiába, a papa mégiscsak jobban tudhatja, mikor minek van itt az ideje.

Ilyenkor mindig beugranak a saját gyerekkori futballemlékek. A mexikói 0–6, amikor egy gyors fürdés miatt a kilencéves fiúcska lemarad a meccs elejéről, és jókat nevet a családtól érkező kiabálásokon, hogy egy, izé, már kettő oda – mekkora kamu! Az NB II-es mérkőzések, amelyek után néhány osztálytárssal illik ott maradni még egy ideig, és szorgosan felszedegetni a lelátón hagyott Népsportot, Sportfogadást, megyei lapot, hogy legyen egy hétig olvasnivaló, és milyen kár, hogy színesebb magazinra, Képes Sportra vagy Labdarúgásra senki sem szokott ülni. Vagy éppen a BEK-döntő, a csúcsok csúcsa, amelyet magára valamit is adó fiatalember nem hagyhat ki, még akkor sem, ha a teljesen ismeretlen Crvena zvezda játszik, neki magának pedig a közeli focipályán van a környékbeli srácokkal sötétedésig tartó meccse, de ő már menne, csakhogy egy-két nagyobb fiú semmiképpen sem akarja elengedni – taktikusan jó messzire elrúgja hát a labdát, hogy a legveszélyesebbnek tartott srác elkocogjon érte, és akkor a másik irányba elkezd sprintelni, rohan, mint akit kergetnek, mert tényleg kergetik, kétszáz méter után be is érik, kap egy-két nevelő célzatú pofont, majd ráunva otthagyják, és így a tizedik percre enyhén megtépázva azért csak hazaér.

Ugye, mindenkinek vannak ilyen ősrégi, csodaszép futballélményei?

A mai gyerekeket azért egy kicsit irigylem. Ők már hihetetlen mértékben kapják azt, amiért nekünk még nagyon is meg kellett küzdenünk. Az 1991-es magyar–szovjet napján lekoccoltam két órával korábban a suliból, hogy ha már buta fejjel reggel nem vettem meg a sportnapilapot, legyen esélyem még kora délután, de jó tizenöt kilométeres séta és a város összes újságosa meglátogatásának dacára sem sikerült – pedig én már a nagy meccs előtt tudni akartam, mi lesz a csapat várható összeállítása. Manapság, aki nem akarja tudni, azzal is szembejön minden infó a különféle kütyüs fórumokon, ami abból a szempontból mindenképpen jó, hogy akár két netes lövöldözés között is meghozhatja a kedvet a futballhoz.

Ennél persze sokkal fontosabb, hogy a csapatoknál egyfajta minőségi verseny lett abból, ki tudja kiszolgálni a gyerekeket. Nagyon korrekt az MLSZ, hogy a lehető legtöbb meccsre igyekszik hatalmas létszámban kivinni az utánpótlás-játékosokat, akiknek (bár most nyilván sokan grimaszolnak egyet) örök élmény maradhat abban a „húdenagy” stadionban még az idei, nem túl közönségvonzó Magyar Kupa-döntő is, és pláne örök élmény volt az angolok legyőzése az amúgy zárt kapus Nemzetek Ligája-meccs, amelyen több boldog gyereket láttunk, mint születésnapi zsúrokon tortaszeletelés idején.

A Ferencvárosnál egy fokkal talán már feljebb is léptek, a gyerekeknek hivatalos szurkolótáboruk van, a Green Kids épphogy tizenévesei szemközt az ultrákkal minden meccsen boldogan éneklik a dalokat. Ha jól emlékszem, nemrég néhány fáklyát vagy görögtüzet is begyújtottak, akkor nagyon szurkoltam, hogy a rohamrendőrök azért helyben ne mészárolják le őket. Hasonló a helyzet Újpesten, ahol a legkisebbeket már el kellett tiltani – na nem a meccslátogatástól, hanem a kerítésre mászástól, mert könnyen baleset lehet belőle. Az új stadionban még a mostani pocsék szereplés dacára is rendre az átlagnál többen vannak Kispesten, rengeteg piros-fekete sálas gyerkőccel, a fehérvári tábor előtt pedig sokszor két-három kissrác lengeti az óriási zászlókat, és ehhez nemcsak elhivatottság kell, hanem bizony kondi is. További nagy fegyvertény, hogy előkerültek a Léccike, add nekem a mezed! típusú kis lepedők: válogatott mérkőzéseken százszámra találkozhatunk ezekkel egy-egy nevesebb játékosnak címezve, de már a bajnokikon sem ritka, némelyik kreativitásával hetedikes rajzpályázatokat is lehetne nyerni.

Az előrelépés tehát minden szempontból megkérdőjelezhetetlen, mégis, ha van valami, amiért kicsit visszasírom az évekkel ezelőtti állapotokat, azok a dudák (igen, a kürtök meg a házi vuvuzelák – folytatnám még a felsorolást, de amikor a neten keresgélve akartam segítséget kérni a szinonimaszótártól, a dudára kizárólag egy irányba mutatva emlőt, kebelt, cicit, bögyöt adott ki, úgyhogy akkor itt inkább mégis megállnék). Biztos a kisebbek közül sokan gonosz vénembernek tartanak majd, hogy az észtek elleni meccsen üldögélve megveszekedett dudaellenes lettem, de a közönség moraját, énekét, buzdítását valahogy kellemesebb hallgatni, mint a személytelen, folyamatos, ám legalább elviselhetetlenül hangos tülkölést.

Ha a fül így nincs is mindig elkényeztetve, a szem annál inkább, hiszen tényleg üdítő érzés látni azt a sok boldog gyerkőcöt, akik akár egy válogatott meccsre, akár egy-egy bajnokira kimennek apával-anyával, és leszakadva két órára a kütyükről, még képesek jól is érezni magukat. Lehet, hogy ma már nem divat a régi újságokat felszedni a székekről, a modern kori hírforrást jelentő telefonokra pedig azért nem nagyon ülünk, de ezek a tizenéves srácok és nem is kis számban lányok jelentik a fogyasztók újabb nemzedékét, akiknek el kell adni a futballt, leginkább a magyar futballt. És nekem ugyan sosem volt kifogásom a sok-sok Messi, Ronaldo vagy kicsit régebben Beckham, Ronaldinho, Zidane feliratú mezek ellen sem, mennyivel jobb azért megannyi Puskást, Szoboszlait, Sallait, olykor egy-egy Ödönkét látni a lelátókon.

Amúgy meg bármennyire hihetetlen, néhány hete a Facebookon újra elém került az a kép a fiatal Feyenoord-szurkolóról, egyfajta ilyen volt, ilyen lett kiadásban. Ma már persze jóval idősebb, kevésbé angyali az arca, de azért ugyanolyan szőke. Sőt, ugyanolyan fanatikus, ugyanúgy jár a mérkőzésekre, mint húsz évvel ezelőtt.

Éppen ez a lényeg, ugye?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!