Helyi értékű csodák – Ballai Attila publicisztikája

Leírni könnyű, felfogni és helyén kezelni nehezebb: az elmúlt majdnem fél évszázad legnagyobb tétért zajló nemzetközi mérkőzésére készül a Ferencváros futballcsapata. Azért ez túlzás? Ha igen, bevallom, szándékosan az; akik nem belevénültek, hanem beleszülettek a harmadik évezred labdarúgásába, azoknak ne azt kelljen folyton olvasniuk, hallaniuk, hogy ők már mindenről lemaradtak. Szigorúan számszakilag ráadásul igaz is kiinduló állításunk: az Európa-ligában a legjobb nyolc közé jutás a feladat, és ilyen magasságban legutóbb a KEK 1974–75-ös kiírásában járt a Fradi. Az egykori nyolcaddöntőben a Liverpool volt az ellenfél, márciusban a Bayer Leverkusen lesz az. Akkor sikerült – október 23. már 1974-ben ünnepnapként vonult be a zöld-fehér históriába, az Anfielden elért 1–1-gyel, Máté János 92. percben a híres, amúgy sosem volt „kengurucsellel” szerzett góljával –, de most vajon sikerülhet-e?

Kell-e mondani, hogy az 1975-ös, dicsőséges tavaszi hadjárat során a bázeli döntőig menetelt a Ferencváros? És kell-e mondani, hogy az Európa-liga idei fináléját május 31-én ugyanott rendezik, ahol a Leverkusen elleni visszavágót, azaz a Puskás Arénában? Hát azt kell-e mondani, hogy magyar csapat számára bármely európai kupa­végjáték 2023-ban még álomnak is merész, elérendő célként kitűzni, feltüntetni pedig egyenesen botorság? Még a nyolcaddöntőben is jóval esélyesebb a BL-ből itt landoló, de ott azért az Atlético Madridot így is megelőző Leverkusen. Hiszen az FTC eleve nem foghatott volna ki olyan vetélytársat, amely ellen elvárható lenne a továbbjutása.

Ha ezt fel- és elismerjük, attól nem leszünk kisebbek, gyengébbek, ellenkezőleg. Éppen azzal adjuk meg a rangját, az értékét ennek a párharcnak, a Ferencváros puszta részvételének. Nagyjából ugyanezt vallottam és írtam 1995 őszén, amikor a Fradi felkerült a BL – akkoriban még csak tizenhatos! – főtáblájára, kihasználva az egyetlen selejtezőfordulóban az egyértelműen erősebb Anderlecht pökhendiségét, kései ébredését. Sőt, miután az első csoportmeccsen, a Grasshoppers felett Zürichben aratott 3–0-ás diadal után az UEFA FTC mellé rendelt baszk delegátusa hirtelen jött hevületében fogadást ajánlott a negyeddöntő elérésére, azt feleltem neki: ugyan már, nagyon örüljünk, ha egyáltalán pontot szerzünk az Ajax vagy a Real Madrid ellen. Szereztünk, egyet, és nagyon örültünk. Én legalábbis mindenképpen.

Még nálam is jobban azok a tizenévesek, akik csupán a szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből értesülhettek hajdani hőstettekről. Amelyekhez nem kezdték méricskélni az 1995. őszi produkciót, végképp nem sopánkodtak azon, hogy nekik csak ez jutott, sőt, többségükben addigi életük élményeként áradoztak a Real Madrid elleni félidei vezetésről, az 1–1-ről.

Ez a lényeg. És így egészséges, így normális. A szurkolói, sportkedvelői lét időben és térben meghatározott, korlátozott. Hiszen az emberi lét is az. A bélyeggyűjtő akkor boldog, akkor hódol szenvedéllyel és elégedetten a hobbijának, ha amellett, hogy általában szereti a bélyegeket, elsősorban a saját, az aktuálisan meglévő albumait szereti. Érvényes ez a futballdrukkerre is.

Ezért annak dacára, hogy a bevezetőben 1975 tavaszával vontam párhuzamot, érdemes rögzíteni: az egészen más kor volt. Már labdarúgásunk hanyatlásának, de nem zuhanásának ideje, ráadásul nagyon magasról indultunk. Az Újpesti Dózsa 1974-ben még BEK-elődöntőt vívott az évtized közepét uraló Bayern Münchennel, az akkor egyedüliként háromszoros világbajnok brazilok 1971 nyarán a magyar válogatottat hívták meg a riói Maracanába díszvendégnek, és 90 ezer néző csalódására be kellett érniük 0–0-lal.

Ebben az erőtérben a Ferencváros – persze bravúrok árán – bejuthatott a KEK-döntőbe. Miként 1965-ben megnyerhette a Vásárvárosok Kupáját, az UEFA-kupa, ha úgy tetszik, a mai Európa-liga elődjét, nem is akárhogyan. A torinói döntőben verve a Juventust, az előcsatározások során áldozatul esett még a Spartak Brno, a Wiener SC, az AS Roma, a Bilbao és a Manchester United.

A játékosokkal kortárs és fiatalabb hívek 1995-ben a BL-részvételért, 1975-ben a KEK-döntőért, 1965-ben a VVK-serlegért lelkesedtek, legfeljebb a besavanyodott idősebbek sopánkodtak, hogy volt jobb. Persze hogy volt, mindig volt. Ezért kell minden eredményt az adott korban elhelyezni. Az 1965-ös díszmenet idején válogatottunk a világ közvetlen élvonalába tartozott, az 1966-os, angliai vb-n, a tündökletes brazilverés során a liverpooli Goodison Parkban, az Everton-pályán több tízezer torokból zúgott az „Albert, Albert!” (igaz, „Elbört, Elbört!”-nek hangzott), és a harmadik magyar gól után felharsant a „We want more!”, azaz jelentéstartalmát tekintve „Még, még, még, ennyi nem elég!” Magyar csapat akkoriban szinte nem is érhetett el bravúrt, minden belefért a papírformába. Az is, hogy a Fradi kiejti a Romát, a Bilbaót, és abszolút egálban játszik a Manchester Uniteddel.

És még ennél is volt feljebb. Nem az Aranycsapat, az köztudott és etalon, maradjunk klubszinten, a Ferencvárosnál! Az 1937-es KK-elsőségre gondolok; az elődöntőben a bécsi 1:4 utáni, hazai 6:1-re az Austria Wien ellen, a fináléban pedig a Lazio feletti kettős győzelemre, az Üllői úti 4:2-re és a római 5:4-re, amelyet 2:4-ről sikerült megfordítani. És ehhez sem kellett csodának történnie, hiszen az olasz és a magyar fél 1938-ban világbajnoki döntőben találkozott, a KK- és a vb-csúcson ugyanúgy Silvio Piola és Sárosi György vitte a prímet.

A futball és a sport csodái általában helyi értékűek. Brazília bármikor nyerhet vb-t, a Real Madrid is BL-t, de Marokkó vagy a Sheriff Tiraspol sohasem lesz képes előbbire, illetve utóbbira, ám egy, két, három, a józan észnek és a valós erőviszonyoknak ellentmondó, kiugró eredményt elérhetnek, és az lesz az ő mesterművük. Ahogyan a Ferencvárosnak 1937-ben és 1965-ben a kupagyőzelem, 1975-ben a KEK-döntő, 1995-ben a BL-főtábla számított korszakos, egy játékos- és szurkolói generáció kollektív emlékezetét bearanyozó hőstettnek.

2023-ban az El-ben a legjobb nyolcba jutás lenne az. Már a Monaco, a Trabzonspor és a Crvena zvezda előtt megnyert csoportkör is az volt, és március 9-én, 16-án ahhoz képest is szintet kellene ugrani. Még úgy is, hogy a lehetséges nyolc ellenfél közül a Leverkusen kifejezetten elviselhető. A Bundesliga jelenlegi tizenegyedik helyezettje, friss, 2021-es emlék a vele szembeni 1–2 és 1–0, tehát nem más futballszféra. A szóba jöhető riválisok közül a Manchester United, a Juventus, a Roma, a Sevilla és az Union Berlin erősebbnek tűnik nála, a lisszaboni Sportinggal őszintén szólva nem tudom pontosan összevetni, a Sahtar Doneck talán gyengébb, ráadásul hazai pályája semleges, Varsó. Az ukránok azonban más szempontból lennének több okból is roppant kellemetlen ellenfelek, felesleges is részletezni, miért; egyetlen idióta vagy provokátor miatt a kiesésnél is jóval súlyosabb kár érhetné a Fradit, a klubot, akár az egész országot.

Így viszont, ha március 9-én idegenben nem dőlne el a párharc, egy hétre rá, a Puskás Arénában hatvanezer szurkoló – az előzetes, harmincezres számot is felülmúló jegyeladások alapján ez sem túlzás – készülhetne élete egyik meghatározó sportélményére. Hatvanezer, azaz Veszprém, Békéscsaba vagy Zalaegerszeg teljes lakossága. Persze, tudom, 1965-ben, a Manchester United elleni harmadik, megismételt meccsen hetvenezren voltak kint a Népstadionban, és Karába örökké emlékezetes, vezető gólt eredményező bombája után még győztünk is 2:1-re.

De az akkor volt. Most meg most van. És ami tegnap volt, az ma már, ami holnap lesz, az még nincs. Sportolni, szurkolni, élni a jelenben érdemes.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!