Népsport: csak a pliocénben nem futballoztak

Amikor 1943-ban a Nemzeti Sport úgy érezte, itt az idő elmélyedni a labdarúgás múltjában, a maihoz mérten gyerekcipőben járt az egyáltalán nem globalizált világfutball. Az 1938-as világbajnokságra például 37 ország nevezett – közülük került ki az összeolvadó németek és osztrákok miatt végül 15 vb-résztvevő (a későbbi ezüstérmes Magyarország egyetlen meccsel kvalifikált, ezen Zsengellér öt góljával 11:1-re elintézte a manapság a 2030-as rendezésre harmadmagukkal aspiráló görögöket) –, miközben a FIFA tagállamai­nak a száma csak az 1950-es világbajnokságra kúszott fel 80 fölé.
A második világháború kitörése előtti FIFA-statisztika szerint a szövetség tagállamaiban 40 000 egyesület nagyjából kétmillió játékosa rúgta a labdát, míg ezen a körön kívül 45 000 egyesület mintegy egymillió igazolt játékosa hódolt a sportágnak. Ma a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek 211 tagja van (közülük 206 nevezett a katari vb selejtezőjére), a világon az igazolt labdarúgók száma nagyjából 275 millió....

„A pliocénkorszakban (5.333 millió éve – a szerk.) még nem futballoztak, de nem sokkal utána már igen! Érdekességek a labdarúgás múltjáról Kr. e. V. évezredtől napjainkig” – ezzel a felütéssel indul a visszatekintő, amely i. e. 2800-ra teszi az első lépéseket, mégpedig Kínába, ami nem olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy az akkor már évezredek óta létező távol-keleti országban „sokkal előbb ismerték a könyvnyomtatást, iránytűt, lőport, porcelánt, papírost, mint az európaiak. A testi nevelésben is jóval előbb ismerhettek tehát mindent”. Akárcsak a nem sokkal fiatalabb egyiptomiak, akik az egyik királysírban egy igencsak labdára emlékeztető tárgyat is elhelyezték – ezt az Egyiptomból mindent is hazahordó angolok a londoni British Múzeumban őrzik.

A labdajátékok űzéséről az első rendszeres adatokat a régi görögöknél találjuk. John P. Mahaffy angol történetíró, a görög kultúrtörténet kiváló ismerője főművében a Pollux által „episkryrosnak” nevezett játékot a mai labdarúgáshoz hasonlónak írja le. Edward Bulwer-Lytton, az ismert 19. századi angol regényíró egyik hátrahagyott, befejezetlen regényében, a Pausaniasban a spártai fiúk úgy állnak fel a labdajátékhoz, akár valami csatához.

Mások szerint a mai labdarúgás őse a római forrásokból ismert, görög eredetű „harpastum” volt. Az ókori Rómában a filozófus és államférfi Seneca, továbbá a költő Martialis is többször is beszél róla, mégpedig úgy, hogy „a szavakból könnyen el tudjuk képzelni, mekkora port vertek fel a játszók a forró olaszhonban, a poros, helyenkint homokos utcákon. Az említett labdaküzdelemben a kezet is, meg a lábat is használták.”

Magától értetődik, hogy sérülések régen is előfordultak, sőt... Már a Corpus Iurisban, a római jogban is található példa egy ideges rabszolga sérülésére. „Ez a rabszolga néző volt, és egy játékos a labda utáni rohanásban úgy fellökte őt, hogy a lábát törte szegény.”

A római birodalom hanyatlása után először a ma őshazának hirdetett brit szigetországban történik említés a „harpastum” utódjáról. A játék valószínűleg a római légiókkal került Angliába, és a majd' öt évszázados római uralom alatt volt is ideje gyökeret verni – i. e. 52-ben nem véletlenül „futballoztak” a britek a kiűzött római légiók elesett harcosainak koponyáival. (Ha úgy tetszik, a 2021-es Eb-döntőben a Wembley-ben méltó elégtételt vettek az olaszok...) Régi és ellenőrizhetetlen feljegyzések szerint már a IX. században játszották a játékot. Állítólag nem 1872-ben, hanem 850 körül zajlott le az első Anglia–Skócia válogatott mérkőzés Kildear-Castle közelében. A meccset – amelyen húszas csapatok mérték össze az erejüket – a jelentés szerint Anglia nyerte meg 3:2-re. Ezt az első összecsapást még Walter Scott, az ismert angol költő és regényíró is megénekelte.

William Fitzstephen 1174-ben megjelent Descriptio Nobilissime Civitatis Londoniae c. művében a farsangi ünnepélyességek között a következőket említi: „A déli étkezés után a város egész fiatalsága a rétekre megy, hogy ott a híres labdajátékot játssza A diákoknak is, meg a különböző iparoslegényeknek is külön labdájuk volt. Az öregek, az apák, ismerősök, ki gyalog, ki lóháton jött megnézni a fiatalok küzdelmét a divatos sportban, az öregeket szemmel láthatólag felizgatta a küzdelem, mintha megelevenedett volna bennük a saját fiatalságuk...”

Az első végzetes futballsérülésről 1280-ból érkezett jelentés: Henry, William de Ellington fia Ulghamban, Szentháromság vasárnapján labdajáték közben egy véletlen sebet kapott; Henry egy csomó fiúval, köztük David le Keuval labdázott, játék közben összefutottak. Henry megsérült és sebébe a következő pénteken belehalt. „A sérülést Dávid kése okozta, amely az övéről függött le. A kés tokja megkarcolta Henry hasát, a seb elmérgedt, és halált okozott.”

A futball első kétségtelen tanúbizonyságának egy 1314. április 13-án kiadott londoni kiáltványt tekintenek. Ezt a kiáltványt II. Eduárd nevében Nicholas Famdon polgármester adta ki, és többek között a következőket tartalmazza: „Minthogy királyunk Skóciába megy, háborúba az ellenségei ellen, és mivel szigorúan meghagyta nekünk, hogy távollétében őrizzük meg a békét (…) és minthogy nagy lárma van a városban a nagy futballtól, a nyilvános tereken dulakodások, összeütközések támadnak, amiből sok rossz keletkezik – amelyet Isten tilt –, a király nevében, fogházbüntetés terhe mellett megtiltjuk, hogy a városban ilyen játék űzessék...”

A játék hihetetlen népszerűségnek örvendhetett abban az időben. „A királyok egyre-másra adják ki a rendeleteket a különféle játékok eltiltásáról, köztük a labdarúgás eltiltásáról is. A játékok ugyanis – az akkori kormányzat szerint – elvonták a népet a honvédelmi szempontból annyira fontos íjazástól. III. Eduárd 1365-ben, II. Richard pedig 1388-ban a következő játékokat tiltotta be: labdarúgás (pilam pedivam), kézilabda, »hajtókorong«, kockázás, kőhajítás...”

Újabb és újabb rendeletek jelentek meg, de ezek sem használtak, a játék egyre népszerűbb lett. Egyre többször bukkant fel az irodalomban is a labdarúgás. Geoffrey Chaucer, majd John Wyclof, Thomas Occleve és Alexander Barclay műveiben is megtaláljuk a labdarúgás szót. Eleinte csak latinul, később angolul is (fotballe, foteball, ffoat-bale, football). 1409-ben IV. Henrik megtiltotta az esküvők alkalmával folyó és a labdarúgás céljára történő gyűjtést Londonban. Nem sokkal később a Brewers Company könyveiben futballistatársaság (vagy csapat), ebédjéről történt említés.

De nehogy véletlenül azt higgyük, hogy ebben az időben csak Angliában űzték a labdarúgást. Franciaországban már a XIV. század elején emlegettek egy „cheolare” nevezetű játékot     . „Népünnepélyek alkalmával játszották, szalmával vagy szénával töltött nagy bőrlabdával. A labdát egy 300 méter hosszú pályán hajtották, dobálták ide-oda, mígnem sikerült azt a pálya két végén levő, papírral beborított nagy korongok egyikébe bedobniuk.” 1369-ben V. Károly francia király a soule-t is beltiltotta, mert szerinte elvonta a honfiakat a honvédelmi gyakorlatok űzésétől...

Olaszországban először 1400-ben említik a labdarúgást. Az egykori feljegyzések szerint főleg Firenzében és Páduában játszották, elsősorban az ünnepek alkalmával – főleg az előkelőségek. A játékosok száma 27 volt, 15 csatár, 5 fedezet, 4 védőjátékos és 3 „hátsójátékos” – merthogy nem kapura, hanem a rögbihez hasonlóan alapvonalra támadtak a felek. Németországba az Európában szerte kóborló zsoldoskatonák vitték be a játékot, és egészen a harmincéves háborúig, tehát a XVII. század elejéig játszották is azt.

Akiket pedig a horrorsérülések híre távoltartott volna a futballpályáktól, azoknak George Cheyne skót orvos 1724-es sorai jelenthettek megnyugvást: „Azok, akiknek a karjuk vagy a lábuk gyenge, naponta 2-3 órát teniszezzenek és futballozzanak!”

A 18. századtól aztán már megállíthatatlan a futball fejlődése, alig több mint száz év, és már a maira emlékeztető sportágat játsszák, máris a kezünkben az első szabálykönyv (1863), amin azóta is csak csiszolgattak, és nincs az a VAR, amely alapjaiban megrengethetné az emberiség egyik legnagyszerűbb találmányát.