Modern Bastille Szabó Genitóval – Kun Zoltán publicisztikája

Vagy húsz éve történt a ciprusi edzőtáborban, a futballválogatott mellett az utánpótláscsapat is ott készült a tavaszra. A labdarúgót szépen beállították az interjúhoz, a kamera ráközelített, a riporter pedig nekilátott: Köszöntjük az egyik legnagyobb magyar tehetséget, Szabics Imrét, akitől rögvest meg is kérdezzük, hogyan érzi magát Grazban. A válasz meglepő lehetett: Azt sajnos nem tudhatom, Szabics ott beszélget hátul, én a Szélesi Zoli vagyok.

Hogy így történt-e vagy csak legenda a sokszor hallott kis sztori, voltaképpen mindegy. Ha igaz is, az interjú nem élőben ment, volt idő játékost cserélni, senkinek sem lett belőle baja, legfeljebb mosolyogtak egy sort, akik ott voltak a közelben. De az biztos, hogy mi, sportkommentátorok, sportújságírók is nagyipari lendülettel gyártjuk az olykor mulatságos, máskor bántó, nem ritkán pedig súlyos alultájékozottságból fakadó bakikat. Biztos sokaknak emlékezetes az Afrika-kupa-meccs váratlan fordulata („Fut a fekete fiú”), másoknak a csúcs az illatos atlétikai sziporka („Messzire száll a finn gerelye”), és van, aki a neves családot jellemző szakmaiságot, más viszont enyhén túlfűtött érzékiséget vélt felfedezni a női röplabdamérkőzésen látott leütés kapcsán („Hátulról! Ahogy a férje szokta!”); nekem pedig örök kedvenc marad az „Itt a fejes, fölé, még egy fejes, ez is fölé” riposzt.

A műfaj csúcsa viszont alighanem az a történet, amikor a hőskorban a rádiós kommentátor egy nemzetközi meccsen üldögélt valahol Görögországban. Nem volt eredményjelző, az állandóan felugráló nézők miatt alig látott valamit a mérkőzésből, nem csoda, hogy amikor az egyik hazai játékos ötméteres lesről lőtt a hálóba, ő nem adta meg a gólt. A bíró azonban valamiért igen, úgyhogy a pályán már a hazai csapat volt a továbbjutó, a közvetítésben még a magyar. És ez így is maradt a lefújásig, elköszönésig, csak jóval a meccs után derült ki, hogy ami a rádióban öröm, az a valóságban inkább bánat.

De mivel a tévés, rádiós véletlen marhaságoknak szakajtónyi irodalma van, manapság jobbára az interneten, maradjunk most az írott sajtóban megjelent szösszeneteknél.

Nekünk mindig is azt tanították, az újságíró álljon ott végig a cikke mellett, lehetőleg még a nyomdai szedésnél is. Nos, a nyomdai szedéshez, kefelevonathoz sohasem volt szerencsém, a kétezres évek elejére azért már feltalálták a szövegszerkesztőt meg az internetet is, de a biztonság kedvéért többnyire kerültem a „pánik” szót, már leírva is, mert a régi nagy elődök szerint a gonosz szedők ott örömmel felcserélik a magánhangzókat, mint ahogy erre volt is címben megjelent példa. Hogy tényleg mindig előre megfontolt volt-e a szándék, azt nem tudom, mindenesetre Magyarország napilaptörténetének leghíresebb magánhangzó elírása igen súlyos következményekkel járt: a Népszava szerkesztője, Bodó Béla hónapokig szenvedett a börtönben, miután megjelent az újságban, hogy Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről az egész magyar nép „mélységes megrendeléssel” értesült. (A költő Végh György sem lehetett persze boldog, amikor egy irodalmi újság címlapon hozta a Hajnali szárnyalás című versét, csakhogy egy meglehetősen fontos ékezet nélkül.)

A Nemzeti Sportnak a két világháború között volt egy igen népszerű, BÖK című rovata vicces írásokkal, karikatúrákkal, némelyik mai szemmel nézve is kifejezetten jópofa sziporka, de azért enélkül is akadt mosolyogtató megjegyzés, nem mindig a szerző jókedve miatt. Az 1984–85-ös Videoton-menetelés kapcsán például Párizsba kiküldött tudósítónk megírta, hogy zsong a feje a sok látnivalótól, az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Diadalív, a Bastille szép, csodálatos, egyedülálló – a szerkesztőségben azóta is vitatéma, hogyan jutott el a már kétszáz éve nem létező Bastille-hoz. Volt olyan kolléga, aki amikor diktált egy anyagot, és nem tudta fejből egy-két játékos keresztnevét, automatikusan Bélának keresztelte őket, de lelkiismeretesen szólt, hogy azért javítsam majd a jó névre. Ez mindaddig működött, amíg egyszer sajnos elfelejtettem a javítást, másnap megszaporodott az NB I-ben a Bélák száma.

Beleszaladtam persze időnként saját erőből is a pofonba. Jött egy remek anyag az egyik legendás edzőről, de az esti értekezleten szóltak, hogy nem elég jó a címe: mivel gyerekként az Aranycsapat csatárához hasonlították, neki meg Maradona volt az egyik kedvenc játékosa, adta magát a megoldás, meg is jelent óriási betűkkel, hogy Argentin Hidegkuti. Másnap kaptam vagy tizenöt telefont, hogy ez kétségkívül ütősebb cím, de Ottavio Bianchi éppenséggel olasz... Mivel akkoriban sikerült a válogatott összeállításánál is két keresztnevet felcserélni, kicsit zaklatott időket éltünk. Az egyik éjszaka például arra riadtam, hogy újabb gond lesz, mert írtam egy hírt Puskás Öcsiről egy athéni út kapcsán, de tuti, hogy véletlenül átkereszteltem Ferencről a másik ismert futballista nyomán Lajosra. Nem vagyok az a korán kelő típus, de aznap már hajnalban ott toporogtam a legközelebbi újságosnál, várva a nyitást meg a Sportot, és igazán megkönnyebbülés volt olvasni, hogy Öcsi még nálam is Ferenc.

A hibák jelentős része persze elhallásnak „köszönhető”, a laptopmentes időkben a tudósítónak túl kellett kiabálnia a szurkolókat is, ami nagyobb közönségnél, pláne csarnokban felettébb izgalmas feladatnak tetszett. Jó esetben az elhallás még házon belül maradt, például visszakérdezett az alighanem amatőr horgász beíró, amikor azt hallotta, hogy az ellenfél csatárai szabadon fickándoztak – hogy mit csináltak, pisztrángoztak? Még idejében elfogtuk a rovatban, amikor azt olvastuk a telefonon leadott tudósításban, hogy Kovács ügyesen lépett ki a nézők közül, rutinból beírtuk már, hogy inkább a védők közül indulhatott az a szóló. Az pedig még inkább szemet szúrt, hogy a kolléga által a kispesti mérkőzésről adott anyagban a játéknak fazont szabó Genito nálunk a nagy honosítási mániában a játéknak fazont Szabó Genito lett volna. Persze kis- vagy nagybetű, szinte mindegy, legalábbis a másik szerkesztőségnél dolgozó kolleginához képest: a legendás történet szerint, ahogy egy profi gépíróhoz illik, fejére tette a fülest, rátette az ujjait a klaviatúrára, becsukta a szemét, és miként már százszor, vakon leírta a diktált sok ezer karakternyi szöveget – csak ebben az esetben véletlenül egy hellyel odébb tette a kezdő kéztartását, és így minden betű helyett a szomszédját ütötte le.

Az újságírók nagy ellensége a terjedelem is, amikor valami nem fér be, azaz húzni kell, hiszen ki szereti a saját szellemi termékét kidobni. Nekünk akart kedvezni az a tördelő kolléga, aki az egyik esti bajnoki meccs oldalba varázsolása idején boldogan tipegett oda a futballrovathoz, hogy öt perc múlva lapzárta, de megoldotta, hogy ne kelljen kihúzni azt a kilógó bekezdést, inkább kihagyta az NB I-es tabellát... Hát, izgalmas öt percünk volt, mire a tabella visszakerült, az anyag meg rövidebb lett. Sajnos az ötszörös-hatszoros ellenőrzés dacára időnként tényleg látványosan hiányzik a szöveg vége, vagy akár közepe a cikkből, azt viszont boldogan írhatom, hogy a legendás meghúzott cím másik újságban jelent meg: a tényszerű és hibátlan Nem nyert a Bayern éppen nem fért be, így a szerkesztő egy pillanat alatt kiváltotta a szintén tényszerű, de kevésbé hibátlan Nyert a Bayern címmel.

Igaz, ez esetben csak vicces volt a történet, nem pedig sértő, ellentétben a májusi hírrel, amikor a BBC kért elnézést, miután a Roland Garros közvetítése alatt, a szokásos csíkban futó friss híreknél az egyik, talán City-szurkoló gyakornok srác tanulgatta az oldal kezelését, de véletlenül élesítette is a szöveget: a Manchester United egy szemét.

Ugye, hol vannak ehhez képest a mi Béláink...?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!