Lövésük sincs – Malonyai Péter publicisztikája

Sematikus lett a futball – mondjon akárki akármit. A játék agyontaktikázott, csak nyomokban fedezhető föl a meccseket nézve, hogy a futball végeredményben – játék. Aligha véletlen, hogy a kommentátorok legtöbbje a labdabirtoklásban véli felfedezni a siker kulcsát. Passz ide, passz oda, előre, hátra, oldalra, a lényeg, hogy a miénk legyen a labda, ne az ellenfélé.

Ha már birtoklás, engedjék meg nekem, hogy kicsit jogászkodjak. A birtoklás ugyanis csak egyik alapeleme a tulajdonjognak, a labdára vetítve, ott van még a használat (azt kezd vele a játékos, amire képes), a hasznosítás (tudja, mit akar), a hasznok szedése (góllövés) és a rendelkezés (döntés: csel, passz, lövés) joga. A birtoklás fetisizálása hozhatja, hogy alig látni lövést, cselsorozatot, parádés szóló utáni gólokat.

A birtoklás persze fontos, idézek is rögtön egy klasszikust, a pólós utánpótlás professzorát, Kemény „Fecsót”, akinek nagy mondásai között ott van, hogy: „Akinél nincs labda, ne lőjön!”. És ez is, a fontosabb: „Majd hívjatok fel, ha olyan lövésből lesz gól, amelyik nem megy kapura”. A folytatás előtt álljon itt még Faragó Tamás – szintén vízilabda, szintén professzor – a látványosságból a valóságba visszarántó megállapítása arról, hogy a kapufa alapvetően rossz lövés.

Meglehet, azért vállalkoznak a játékosok ritkán arra, hogy messziről megcélozzák a kaput, mert – nem tudnak lőni. Mármint élesben, a küzdelem hevében. A kérdésfelvetés nem új, hiszen már 1932-ben megkérdezett a Nemzeti Sport két régi klasszist, Pataki Mihályt (FTC, 1910–1927: tizenhét év a Fradiban) és a legendás Schlosser Imrét (FTC, MTK: 13-szoros bajnok, 7-szeres gólkirály, 318 első osztályú meccsen 417 gól), mondanák el, hogyan kell lőni – „a mai gólszegény csatárok okulására”. Az írás perdöntő érvvel indul, hiszen ki vitatná, hogy „a futballjáték legelső és legfontosabb célja mégis a gólrúgás, és hiábavaló a legszebb mezőnyjáték, ha meddő marad, ha nem születik belőle gól”.

Nos, Pataki „Pityke” azzal kezdi, hogy a kaputól 30 méterre már aktuálissá válik a gól. A játékosnak ennél a távolságnál már csak azzal szabad foglalkoznia, hogyan kerülhet minél előbb a kapuba a labda. Ha nincs rá azonnali lehetősége, jöhet a csel, esetleg a kényszerítőzés, de semmiképpen a totojázás.

Schlossernek nincs receptje arra, hogyan kell lőni, mint mondja, ő leginkább érezte a pillanatot, hogy mi a legjobb megoldás. Azt azért tudni kell róla, hogy mindig ott rúgta meg a labdát, ahol akarta. Nem csatár, aki nem tud lőni, ezzel kezdődik minden – magyarázta.

A tények pedig őket igazolták. Amikor 1936 októberében a válogatott Európa-kupa-meccsen 5:2-re kikapott Prágában, a vereség okai között szerepelt, hogy hiába az erős Sas Ferenc, Cseh II László, Kállai Lipót, Toldi Géza, Titkos Pál csatársor, mindössze (mindössze...?) 17 kapura lövésünk volt, az ellenfélnek viszont 35. „Szánalmas bizonyítvány a magyar csatárok részére ez a lőlap” – állapította meg a Nemzeti Sport, két esztendővel később (1938) pedig joggal örvendezett, hogy a Hungária–Újpest derbin (6:1) a hazaiak „három csatára, mihelyt egér­utat nyert, nyomban a kaput vette célba”. A három csatár Kardos István, Cseh II és Titkos volt, a hat gólon pedig testvériesen megosztozott Kardos és Titkos.

Nem volt jobb a helyzet 1942-ben sem. „Hol van a mai csatárok lövőtudománya a régiekétől! Emlékszem, hogy Schaffer, Orth és társai behunyt szemmel is eltalálták a kaput” – idéz egy régi drukkert a Nemzeti Sport, megemlítve azt is, hogy a századelő klasszisai úgy versenyeztek, hogy a kaputól húsz méterre leállított labdát oda kellett lőniük, ahová a többiek mondták, és kapus is volt. Aki célt tévesztett, kiesett a versenyből. Az emlékező szerint tízből kilencszer pontos volt a lövés – és erős, köszönhetően annak, hogy a régiek – tudjuk meg az edzőként is remek Opata Zoltántól – egy hét alatt edzésen 500-600 lövést eresztettek meg, míg a negyvenes években jó, ha kilencvenet. Érdekes indokkal. A Fradi klasszisa, Sárosi Béla úgy vette észre, hogy ha két nappal a meccs előtt, pénteken gyakorolja a lövést, vasárnap mirigyfájása (!) lesz, Zsengellér Gyulának, az Újpest vb-ezüstérmesének (1938) pedig labdaundora (!).

A magyar futball emelkedett időszakában, 1953-ban sem volt jobb a helyzet. „A legtöbb csatár nagyszerűen lő kapura beadott, kigurított vagy bedobott labdából, ha senki sem zavarja, de a mérkőzésen nagy részük csődöt mond” – rögzíti a Népsport. Ezek után kimagasló adat, hogy a bajnokság 6. fordulójában a 24 gólból öt esett a tizenhatoson kívülről, az újpesti Szusza Ferenc két ilyet vállalt, a dorogi Varga János, a soroksári Sárvári Ferenc és Mátrai Sándor (Bp. Kinizsi) pedig egyet-egyet. A lap azt is megállapítja, hogy Puskás Ferenc (Bp. Honvéd) és Hidegkuti Nándor (Bp. Vörös Lobogó) „sokat és jól irányzottan lőtt kapura” – a kiemelés jelzi, hogy már akkor akadtak gondok a lövésekkel.

Később csak romlott a helyzet. Marseille után, 1970-ben a külföldi szakemberek így jellemeztek bennünket: álló játék, ütközések kerülése, robbanékonyság hiánya, erőtlenség, tartózkodás a távoli lövésektől. Ez már az az időszak, amikor a meccsekre jellemző, hogy „a mértékadó védelmek szilárdak, magabiztosak”, ám csak addig, amíg a lövés alacsonyabb rendű a cselnél, a húzogatásnál. „Az értékrend igazításra vár: harminc méter nem nagy távolság” – így a Népsport. Tehát megint a 30 méter, mint évtizedekkel korábban Pataki „Pityke” intésénél.

Nem sokkal később (1978) feltűnő statisztika, hogy a bajnokság összes góljának alig több mint két százaléka volt távoli bombagól. A szakemberek nem vitatták, hogy nem szentelnek elegendő időt a játékosok „belövésére”. Az akkor az MTK-nál dolgozó Mezey György és a bajnok Újpest edzője, Várhidi Pál egyöntetűen vallotta, hogy „a mi labdarúgóink lábára is felépült az erős lövések útnak indításához elegendő izomzat, sőt az alapképességek terén sem maradnak el a megcsodáltaktól, pusztán nincs eléggé »beidegezve« a lövő mozgássorozat”.

Ez pedig ugyebár csak gyakorlás kérdése. Persze rúgtak kapura a játékosok edzésen, főként a 16-os vonaláról, állított labdából, csak úgy, bemelegítésképpen vagy szórakozásból. Kevés is volt az úgynevezett nagy lövő. Aki volt, örökké emlékezetes azoknak, akik látták őket. Mint például a tatabányai jobbhátvéd, Hetényi Sándor, aki visszatérően lőtt szabadrúgásgólokat 20-25 méterről, ráadásul gyakran laposan, vagy a Fradi közelmúltban elhunyt klasszisa, Szőke István (örökre megkeserítve ezzel az újpesti kapus, Szentmihályi Antal életét), aztán Bene Ferenc vagy a közelebbi múltban Détári Lajos – jut eszembe elsőre.

Détári góljára 1987-ből a lengyelek ellen (5:3) nagyon emlékszem, azért is, mert a bal oldalon, az ötössel egy magasságban másodszorra lőtte Józef Wandzik kapujába a labdát. Első lövésénél a sorfalról lepattant a labda, ám Adolf Prokop játékvezető ismételtetett, mert nem volt kilenc méterre a sorfal. Másodszorra jobbal megint kapura csavarta a labdát Détári, s a túlsó felső sarokban kötött ki. „Szerintem egy játékos pályafutása során csak egyszer tud ilyen gólt szerezni” – mondta utána. Biztosan, de azért nem árt hozzá megtanulni rendesen lőni. Azaz nem is rendesen – jól. Mi több – nagyon jól.

Manapság – olvasom – a türelem a kulcsfogalom, a játékosok kivárják a tutit, biztosra mennek. És a türelem a kulcsfogalom a nézőnél is, hiszen sok izgalom nincs abban, ha a két tizenhatos között totyog a játék, azzal, hogy – hátha... Bizony megesik, hogy az ember bele-belealszik a meccsekbe, legyen szó akár az európai topról, a Bajnokok Ligájáról, főként a csoportmeccseken.

Egykoron az MTK-pályán volt egy hangtölcsérrel felszerelt drukker, aki végigkiabálta a meccseket, ha a csapat támadott egyfolytában skandálta: „Lőni, lőni, nem tölteni...!”

De ez még a régi iskola, igaz, hogy nem – akadémia.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!