Fotelszurkolás nagyüzemben – Kun Zoltán publicisztikája

Emlékszünk még, mikor is kezdődött? Talán akkortájt, amikor egy nagy szőrös férfitenyér, amelynek tulajdonosa a hivatásos kameraeltakaró pozícióban dolgozhatott, munkakörének megfelelően egyszer csak letakarta a lencsét. Így mi, tévénézők a csodás gólok, trükkös cselek, ordító helyzetek helyett csupán a kevésbé látványos, de kétségkívül markáns tenyeret kaptuk, akusztikailag némi visszafogott veszekedéssel felturbózva.

Bizony, jó két évtizeddel ezelőtt még nem voltunk úgy elkényeztetve futballközvetítési fronton, mint manapság, minimum szaknévsoros vezérnek kellett lenni, hogy a jogok útvesztőjében el tudjon igazodni az ember. A meccsek közvetítése ekkortájt kezdett nagy üzletnek tűnni, az 1997-es magyar–jugoszláv vb-pótselejtezőre például a nemrég indult két kereskedelmi csatorna licitált: a TV2 szerezte meg a hazai találkozó jogát, aligha 1–7-tel képzelték el arrafelé a focibemutatkozást, de akkor mit mondjon az RTL, amely ilyen nyitány után volt kénytelen adni a viszonylag izgalommentesnek tetsző visszavágót... De nem panaszkodtunk, végre kezdtek szaporodni a televíziós közvetítések. Jó évtizeddel korábban még előfordulhatott, hogy a máltai vb-selejtezőről csak másnap sugározhatott egy negyvenperces összefoglalót az MTV, míg két-három fordulónként adott élőben egy-egy bajnokit (gólösszefoglalót évadonként talán hármat), így a futballőrült honpolgár legfeljebb az akkoriban divatba jött külföldi adóknál próbálhatott szerencsét. Nekem a Sat1 a Karlsruhe és a felejthetetlen Winnie Schäfer UEFA-kupa-meccsei, a Screen­sport a hajnali Copa América, a szlovák2 meg a valamelyik vb-selejtezőn összeszerencsétlenkedett gólt követő riporteri jesszuszmárija miatt maradt emlékezetes.

Ma pedig eljutottunk odáig, hogy egy sima augusztusi vasárnap tizenhat élőben közvetített futballmeccs és számtalan egyéb sportesemény közül lehetett választani.

Amikor a szép emlékűnek nem nevezhető Hungarosport néhány hónapnyi szenvedés után 1999-ben elhalálozott, azt hittük, nincs ember az országban, aki fantáziát látna egy tematikus sportcsatornában. Ám egy évvel később már elindult a Sport1, mostanra pedig kilenc sportadó ontja a meccseket, sőt, ott van még a „hétvégi” M4 Sport+ is. (És tegyük hozzá, ez már számtani visszalépés, hiszen néhány hete a Digi Sport három csatornája szűnt meg, miközben a Match4 indult el.)

Hogy sok vagy nem sok ez a majdnem tíz tematikus csatorna, azt nyilván a piac dönti el, de első ránézésre legalábbis nem kevés. Mi, sportkedvelők, nyilván elégedettek lehetünk a kínálattal, hiszen a futballbajnokságok közül a magyar mellett lehet követni az angolt, a németet, a spanyolt, az olaszt, a franciát, a skótot, az amerikai MLS-t, ezeken kívül legfeljebb a holland, a brazil és az argentin sorozat az, amelynek hiánya a nagy bőség közepette feltűnő lehet. Más kérdés, hogy a sportkedvelők mennyire képviselik az ország egészét: a szinte mindenhol fogható, és a két nagy kereskedelmi csatorna mögött nem ritkán dobogós M4 Sporton kívül a piacilag legfontosabb 18-49 éves korosztályban az idén egy sportadónak sem sikerült tartósan elérnie az egyszázalékos közönségarányt, a már megszűnt Digi Sport3 sereghajtóként 0.01-0.02, a listavezető Sport1 0.4-0.7 százalékpont között mozgott, és ha összeadjuk augusztus második hetében az M4-en kívüli sportcsatornák közönségarányát, az nemigen haladja meg a másfél százalékot. Mivel az M4 Sport minden szempontból meglehetősen kényelmes helyzetben van, önmagában hatalmas bravúr, hogy az igen aprócska maradék piacon még ennyien tudnak megélni.

Persze sportnemzet vagyunk, szoktuk büszkén döngetni a mellünket, ami az olimpiai vagy akár multi Eb-érmeket tekintve kétségtelenül igaz, a sport közbeszédben lévő kiemelését nézve nemkülönben, egy-egy futballbajnoki forduló össznézőszámát látva már nem annyira. Utóbbi kapcsán érdekes tévés sztori lehet, amin nemrég Törökországban bámultam egy sort. Éppen a Fenerbahce–Ümraniyespor meccs ment: jó, a Fener népszerű klub, de azért ez talán nem az évezred rangadója volt így a hétfő esti programban. Ahogy nyomogattam a távirányítót, minden egyes helyi adó alján vagy tetején volt egy kis csík, afféle headline, mint nálunk is a fontosabb híreknek, de itt a török mozicsatornán, a török slágertévén és a török TV Paprikán is végig ugyanaz a csík ment: mennyi az eredmény, és hányadik percben jár a mérkőzés. Találtam azért két sportcsatornát is. Az egyiken egy hatalmas fejet és a laptop hátát mutatták, amint a fejhez tartozó riporter rádiós közvetítéssel, pörgős beszéddel és nagy kiabálásokkal meséli el a nézőnek, amit ő lát a Fener meccséből, mi pedig értelemszerűen nem. A másik csatorna már bonyolultabb megoldást választott, két fej és két laptop volt, a kommentátor kérdezgette élőben a bajnoki alatt a szakértőt azokról az eseményekről, gólokról, amelyekből ugye a saját nézőik egy nyamvadt pillanatot sem kaphattak. Hogy ez mire jó? Gondolom, még ez a szóban közvetített mérkőzés is nagyobb nézettséget hoz, mint ha bármilyen más sportműsort adtak volna.

Na ennyire fanatikusok mi aligha vagyunk, ami egyáltalán nem baj, az pedig kifejezetten jó, hogy nálunk a futballon kívül is van a televíziókban sportélet. Mert mit vár egy fekete öves tévénéző a kilenc és fél sportcsatornától?

Egyfelől a felülmúlhatatlan kínálatot: nyilván a Formula–1, bocsánat, a berregés az ország jelentős részének kínálja a vasárnap délutáni szunyókálási lehetőséget, a bajnokik és BL-meccsek mellett örökös decemberi-januári programot jelent a női és férfi kézilabda Eb-n vagy vb-n a szurkolás, házhoz jönnek a Volán ausztriai hokifellépései, a csapatsportágak legjobb klub- és válogatott meccsei, a népszerű darts közvetítései, jó volt kapcsolgatni a multi Eb-nek hívott miniolimpiát is, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, kínálat szempontjából minden remek – már persze elnézést, ha valakinek hiányzik a kazah másodosztály.

Másrészt fontos a megfelelő szakmai színvonal. Negyven éve az egész országban hárman-négyen közvetítettek futballmeccset, ma meg biztosan ötven fölötti a kommentátorok száma, és nyilván minden tévénéző nagy lendülettel magyarázná, hogy az egyiket miért szereti, a másikat pedig miért nem, de összességében azért egyáltalán nem vészes a helyzet. Aki szerint mégis a magyar riporterek a legrosszabbak, az nyugodtan sírja vissza a netről már jól ismert ghánai kollégát, Lelesziszititarral (Leicester), Zsaffililifildivel (Sheffield) és az imádni való Borszí Mahálgibiccel (Borussia Mönchengladbach).

A harmadik lényeges tényező pedig a megfizethetőség, kevésbé diplomatikusan olcsóság: nos, a különféle csomagok miatt sem egyszerű kiszámolni, havi szinten mennyibe kerül a nézőnek egy sportcsatorna, tényleg egy tízesért, húszasért kapunk-e egy-egy élő közvetítést, de árban szerencsére még mindig igen messze vagyunk a jó évtizede már piacvezetőnek beharangozott pay per view szolgáltatástól, amelynél ugye csakis azért kell fizetni, amit kiválasztunk. Nemrég a Premier League-ben egy-egy nem kiemelt mérkőzés közvetítéséért tizenöt fontot, hétezer forintot kértek el, ami azért az angol tévénézőknél is generált némi – jogos – hisztit.

De ha mégis nagyon bele akarnék kötni valamibe, a kecskeméti közvetítéseket hoznám fel, mert még sosem bírtam két percnél tovább elkapcsolás nélkül a teljesen üres, lezárt lelátót, amelynek látványa mindenféle futballélményt egy pillanat alatt kiöl a tévénézőből – csak vannak okos emberek a csatornánál és a klubnál is, hogy erre megoldást találjanak.

Hogy mit hoz a tévés jövő, hány sportadó lesz öt vagy tíz év múlva, külön előfizethetnek-e mondjuk a soroksári vagy ajkai fanatikusok a saját csapatuk NB II-es meccseire, azt ma még nem tudhatjuk. Mondjuk a Fener-módira nem látok különösebb esélyt, bár örömmel megnézném a reakciókat, ha a vasárnap esti főműsoridőben a Sztárban sztár továbbjutóinak ismertetése közben, a nézők csak nehezen visszafojtott izgalmát kihasználva a műsorvezető a kellő hatásszünet után bejelentené az est szenzációját: Kispesten egyenlített a Paks!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!