Szívás – korszakokon át – Malonyai Péter publicisztikája

Kicsit távolabbról kezdem, a mozitól. Olvasom, hogy mostanság egyre több az olyan film, amelyben a szereplők dohányoznak, ami nem jó példa. Megoldásként még az is felvetődött, hogy sújtsák korhatárral ezeket az alkotásokat is, mert még a negatív hősök láttán is kedvet kaphat a fiatal, hogy rágyújtson.

Igen vagy nem, fogalmam sincs, mindenesetre egykoron nem volt film cigaretta nélkül. Hogy a jelesebbek közül hozzak példát, a Casablancában Humphrey Bogart, A keresztapában Al Pacino szenvedélyes dohányos, de Fábri Zoltán remekében, az Ötödik pecsétben Béla kolléga kocsmájában is nagy a füst. Hogy ki kapott, kap kedvet ettől a dohányzáshoz, alkat kérdése, de – mondjon akárki akármit – az alakításhoz hozzátartozik, hogy rágyújtanak.

Mert ne feledjük, a dohány alapvetően élvezeti cikk; hogy mára már maga az ördög, az kampány dolga, a dohányzásellenes hadjárat pedig talán a legsikeresebb az összes akció közül. Még úgy is, hogy meglehetősen erős eszközökkel él, nem annyira ösztönöz, mint inkább megfélemlít, a lelkiismeret-furdalásra épít.

A mai megoldások messze vannak például attól, amit a reklámfilmek nálam legnagyobbja, Sas István tárt elénk annak idején – szellemes fordulata: „Hé, öreg, csak előttem égsz, ha égsz...”
Státuszszimbólum volt valamikor a dohányzás, népszerűsítéséből pedig a sport is kivette a részét. Házunk táján maradva, a Nemzeti Sport az élen járt benne; 1929-ben például kiderült, hogy itt a Merz üdítő cigaretta, amely „a füstjével beszívott levegőt és a szájüreget fertőtleníti”, egy évvel később pedig a Petőfi, amely hazai alapanyagból készült, „minden fillér tehát, melyet a »Petőfi« cigarettával elszívunk, magyar pénz és magyar vagyon marad”.

De később sem változott a helyzet, 1950-ben a Dohányértékesítő Vállalat a Népsportban hirdetett pályázatot egy újfajta cigaretta nevére és a csomagolás grafikai megoldására, 1958-ban Macskássy János grafikus plakátja került be a lapba („Szívjon újra Symphonia cigarettát”), 1973-ban megtudtuk, hogy „újra kapható a közkedvelt füstszűrős Plovdiv cigaretta”, de jóval később, 1996-ban a Fradi-futballistáinak mezszponzora volt a „Symphonia”.

Kampányban sem volt hiány, igaz, a dohányzás mellett, nem ellene. Így 1942-ben, a magyar–horvát válogatott meccs (1:1) előtt az volt a javaslat, hogy „állítsuk a mérkőzést derék katonáink dohányneművel való ellátásának szolgálatába”. A Nemzeti Sport 40 ezer nézővel számolt az Üllői úton, s úgy vélte, ha a drukkerek a meccs alatt elszívandó cigarettáiknak felét feláldozzák, s átadják az áldozatkész önkéntes hölgyeknek, a nemes cél megvalósul.

A játékosok pedig buzgón pöfékeltek, s reklámoztak. A Nemzeti Sportban 1935-ben a Ferencváros–III. ker (6:2) mérkőzés tudósításának végén, a vélemények rovatban Lázár Gyula és Táncos Mihály a „Darling” cigarettára esküdött. Lázár úgy vélte, hogy „szívása nekünk, sportembereknek, azért is öröm, mert semmi káros hatása nincs a sportteljesítményünkre”, Táncos pedig biztos volt benne, hogy „ez ellen a cigaretta ellen nem lesz kifogása még a legszigorúbb edzőnek sem”. Lázár egyébként egyszer pórul is járt, „sérülten” kellett játszania 1938-ban a Nemzeti (6:3) ellen, mert fordítva vette a szájába az égő cigarettát.

Időnként jelentek meg cikkek a dohányzás ártalmairól, főként a kor jeles sportorvosa, dr. Dusóczky Andor tollából, ám ez nem sokat nyomott a latban. Később is minden maradt a régiben, Illovszky Rudolf 1969-ben, a Vasas edzőjeként elmondta, hogy „csak” egy dobozzal szív naponta („Ez a normám...”), tíz évvel később a Fradi klasszisa, Bálint László egy interjúban arról beszélt, hogyan ragadt rá a „Báró” becenév. „Igyekeztem mindig választékosan öltözködni, s roppant kényes voltam arra is, hogy a cigarettám a legjobb márkájú legyen” – indokolt.

Rengeteg a manapság elrettentőnek tartható külföldi példa is. Az angol futball legendája, Sir Stanley Matthews sohasem dohányzott, ám a „Craven” reklámarca volt, nyilván nem ingyen. Szemrebbenés nélkül állította: „Amíg nem váltottam a »Cravenra«, nem tudtam, mit jelent a kellemes dohányzás.” Maradva az angoloknál, Bobby Charlton még az 1966-os győztes világbajnoki döntő szünetében is rágyújtott, a holland Johan Cruyff napi húsz szálat szívott, a hatvanszoros brazil válogatott Sócrates negyvenet. A szintén brazil, 1970-es világbajnok Gérson minden bizonnyal rekorder, hiszen napi három doboz volt az adagja, a szünetben és a lefújás után pedig egy stábtag meggyújtott cigarettával várta az oldalvonalnál.

De más sportágak versenyein is általános volt a füst. Nálunk nagy megdöbbenést keltett, hogy 1959-ben a Vasas Pasaréti úti csarnokában a kardválogatón tilos volt a dohányzás. Ugyanakkor a világbajnokságon nem. Még a zsűriskedők is rágyújtottak a pást mellett. Írta is a Népsport, kell, hogy legyen valahol egy egészen különleges bizottság, amely a zsűritagjelölteket vizsgáztatja. Az egyetlen kérdés, hogy dohányzik-e, s ha nem, elküldi, hogy szokjon rá, és jöjjön vissza utána. Mert: „Cigaretta, szivar nélkül világbajnoki mérkőzést vezetni... Ez a legszebb hagyományok lábbal tiprása lenne.”
A kampányok hatására manapság nyilván kevesebb sportoló dohányzik, ám van helyette más. Ami „korszerű”. A kábítószerre gondolok. Készült egy felmérés néhány éve, száz futballistát kérdeztek meg nálunk arról, hogy mennyire van jelen a magyar futballban a drog. A kérdőív „egyáltalán nem” lehetőségét harmincan választották, ami nem éppen pozitív. A megkérdezettek 24 százaléka szerint a „nagyon” a helyes válasz, ami szintén nem szívderítő. Főként úgy, hogy azóta eltelt néhány esztendő, s ugyebár a világ rohamléptekkel fejlődik (olvasom mindenütt).

Persze a gond nem csupán a miénk, sorozatban érkeztek, érkeznek a hírek külföldről is a drogozó sztárokról. A legismertebb közülük nyilván Diego Maradona, akinél zsenialitása miatt mintha elnéző mosollyal kezelné (kezelte volna) mindenki a függőséget. Ha úgy tetszik, ez is a védjegye lett. A román Adrian Mutu viszont megjárta a hadak útját, 2004-ben azért küldték el Chelsea-től, mert kokai­nozott. Aztán a rehabilitáció sikerrel járt, futballozott még Olaszországban, majd otthon, ahol jelenleg a Rapid Bucuresti edzője.

Talán a legnagyobb törés Christopher Daum életében történt. A német trénernek 1999-ben a lehető legjobb esélyei voltak arra, hogy szövetségi kapitány legyen, ám úgymond nagyon magas értéket mértek nála, s végül 63 rendbeli kokainbirtoklással és 100 gramm kábítószer beszerzésére adott utasítással vádolta meg a koblenzi bíróság. „Nem értem, miért vállalta a vizsgálatot, ha volt valóságalapja a gyanúsításnak” – mondta Lothar Matthäus, a korszak világklasszisa, William Hartwig, a Hamburg korábbi játékosa pedig hozzátette: „Ha a szövetség azzal bízna meg, hogy vizsgáljam meg a Bundesliga-klubokat, úgy legalább húsz-harminc játékosról deríteném ki, hogy kokainnal él.”

Tanulság persze nincs, az nem számít annak, hogy egy-egy korszak divatos szenvedélye a sportban is utat tör magának. Kampányok ide, kampányok oda. Amelyekkel az a bajom, hogy mindig valami ellen teszik le a voksukat és nem a pozitív megoldás mellett. A dohányzástól már úgy-ahogy sikerült elriasztani az embereket, de ha a célért igénybe vett pénzt és energiát arra fordították volna, hogy a sport mellett szóljanak hasonló intenzitással, kevésbé lenne álszent az akció. Ugyanezt tartom az éjjel-nappal szembejövő gyógyszerhirdetésekről is.

Ha már álszentség, elmondom, hogy magam is dohányzom, nem ma kezdtem. Nem örülök neki, de egy-egy futás után éppen olyan jól érzem magam, mint olvasható a mozgás melletti érvelésekben, véleményekben. Talán nem szentségtörés, ha kimondom: jobb dohányozni és sportolni, mint káros szenvedélyek híján tespedni a gépek előtt.

Ez nem kampány – csupán (magán)vélemény.
Kicsit távolabbról kezdem, a mozitól. Olvasom, hogy mostanság egyre több az olyan film, amelyben a szereplők dohányoznak, ami nem jó példa. Megoldásként még az is felvetődött, hogy sújtsák korhatárral ezeket az alkotásokat is, mert még a negatív hősök láttán is kedvet kaphat a fiatal, hogy rágyújtson.

Igen vagy nem, fogalmam sincs, mindenesetre egykoron nem volt film cigaretta nélkül. Hogy a jelesebbek közül hozzak példát, a Casablancában Humphrey Bogart, A keresztapában Al Pacino szenvedélyes dohányos, de Fábri Zoltán remekében, az Ötödik pecsétben Béla kolléga kocsmájában is nagy a füst. Hogy ki kapott, kap kedvet ettől a dohányzáshoz, alkat kérdése, de – mondjon akárki akármit – az alakításhoz hozzátartozik, hogy rágyújtanak.

Mert ne feledjük, a dohány alapvetően élvezeti cikk; hogy mára már maga az ördög, az kampány dolga, a dohányzásellenes hadjárat pedig talán a legsikeresebb az összes akció közül. Még úgy is, hogy meglehetősen erős eszközökkel él, nem annyira ösztönöz, mint inkább megfélemlít, a lelkiismeret-furdalásra épít.

A mai megoldások messze vannak például attól, amit a reklámfilmek nálam legnagyobbja, Sas István tárt elénk annak idején – szellemes fordulata: „Hé, öreg, csak előttem égsz, ha égsz...”
Státuszszimbólum volt valamikor a dohányzás, népszerűsítéséből pedig a sport is kivette a részét. Házunk táján maradva, a Nemzeti Sport az élen járt benne; 1929-ben például kiderült, hogy itt a Merz üdítő cigaretta, amely „a füstjével beszívott levegőt és a szájüreget fertőtleníti”, egy évvel később pedig a Petőfi, amely hazai alapanyagból készült, „minden fillér tehát, melyet a »Petőfi« cigarettával elszívunk, magyar pénz és magyar vagyon marad”.

De később sem változott a helyzet, 1950-ben a Dohányértékesítő Vállalat a Népsportban hirdetett pályázatot egy újfajta cigaretta nevére és a csomagolás grafikai megoldására, 1958-ban Macskássy János grafikus plakátja került be a lapba („Szívjon újra Symphonia cigarettát”), 1973-ban megtudtuk, hogy „újra kapható a közkedvelt füstszűrős Plovdiv cigaretta”, de jóval később, 1996-ban a Fradi-futballistáinak mezszponzora volt a „Symphonia”.

Kampányban sem volt hiány, igaz, a dohányzás mellett, nem ellene. Így 1942-ben, a magyar–horvát válogatott meccs (1:1) előtt az volt a javaslat, hogy „állítsuk a mérkőzést derék katonáink dohányneművel való ellátásának szolgálatába”. A Nemzeti Sport 40 ezer nézővel számolt az Üllői úton, s úgy vélte, ha a drukkerek a meccs alatt elszívandó cigarettáiknak felét feláldozzák, s átadják az áldozatkész önkéntes hölgyeknek, a nemes cél megvalósul.

A játékosok pedig buzgón pöfékeltek, s reklámoztak. A Nemzeti Sportban 1935-ben a Ferencváros–III. ker (6:2) mérkőzés tudósításának végén, a vélemények rovatban Lázár Gyula és Táncos Mihály a „Darling” cigarettára esküdött. Lázár úgy vélte, hogy „szívása nekünk, sportembereknek, azért is öröm, mert semmi káros hatása nincs a sportteljesítményünkre”, Táncos pedig biztos volt benne, hogy „ez ellen a cigaretta ellen nem lesz kifogása még a legszigorúbb edzőnek sem”. Lázár egyébként egyszer pórul is járt, „sérülten” kellett játszania 1938-ban a Nemzeti (6:3) ellen, mert fordítva vette a szájába az égő cigarettát.

Időnként jelentek meg cikkek a dohányzás ártalmairól, főként a kor jeles sportorvosa, dr. Dusóczky Andor tollából, ám ez nem sokat nyomott a latban. Később is minden maradt a régiben, Illovszky Rudolf 1969-ben, a Vasas edzőjeként elmondta, hogy „csak” egy dobozzal szív naponta („Ez a normám...”), tíz évvel később a Fradi klasszisa, Bálint László egy interjúban arról beszélt, hogyan ragadt rá a „Báró” becenév. „Igyekeztem mindig választékosan öltözködni, s roppant kényes voltam arra is, hogy a cigarettám a legjobb márkájú legyen” – indokolt.

Rengeteg a manapság elrettentőnek tartható külföldi példa is. Az angol futball legendája, Sir Stanley Matthews sohasem dohányzott, ám a „Craven” reklámarca volt, nyilván nem ingyen. Szemrebbenés nélkül állította: „Amíg nem váltottam a »Cravenra«, nem tudtam, mit jelent a kellemes dohányzás.” Maradva az angoloknál, Bobby Charlton még az 1966-os győztes világbajnoki döntő szünetében is rágyújtott, a holland Johan Cruyff napi húsz szálat szívott, a hatvanszoros brazil válogatott Sócrates negyvenet. A szintén brazil, 1970-es világbajnok Gérson minden bizonnyal rekorder, hiszen napi három doboz volt az adagja, a szünetben és a lefújás után pedig egy stábtag meggyújtott cigarettával várta az oldalvonalnál.

De más sportágak versenyein is általános volt a füst. Nálunk nagy megdöbbenést keltett, hogy 1959-ben a Vasas Pasaréti úti csarnokában a kardválogatón tilos volt a dohányzás. Ugyanakkor a világbajnokságon nem. Még a zsűriskedők is rágyújtottak a pást mellett. Írta is a Népsport, kell, hogy legyen valahol egy egészen különleges bizottság, amely a zsűritagjelölteket vizsgáztatja. Az egyetlen kérdés, hogy dohányzik-e, s ha nem, elküldi, hogy szokjon rá, és jöjjön vissza utána. Mert: „Cigaretta, szivar nélkül világbajnoki mérkőzést vezetni... Ez a legszebb hagyományok lábbal tiprása lenne.”
A kampányok hatására manapság nyilván kevesebb sportoló dohányzik, ám van helyette más. Ami „korszerű”. A kábítószerre gondolok. Készült egy felmérés néhány éve, száz futballistát kérdeztek meg nálunk arról, hogy mennyire van jelen a magyar futballban a drog. A kérdőív „egyáltalán nem” lehetőségét harmincan választották, ami nem éppen pozitív. A megkérdezettek 24 százaléka szerint a „nagyon” a helyes válasz, ami szintén nem szívderítő. Főként úgy, hogy azóta eltelt néhány esztendő, s ugyebár a világ rohamléptekkel fejlődik (olvasom mindenütt).

Persze a gond nem csupán a miénk, sorozatban érkeztek, érkeznek a hírek külföldről is a drogozó sztárokról. A legismertebb közülük nyilván Diego Maradona, akinél zsenialitása miatt mintha elnéző mosollyal kezelné (kezelte volna) mindenki a függőséget. Ha úgy tetszik, ez is a védjegye lett. A román Adrian Mutu viszont megjárta a hadak útját, 2004-ben azért küldték el Chelsea-től, mert kokai­nozott. Aztán a rehabilitáció sikerrel járt, futballozott még Olaszországban, majd otthon, ahol jelenleg a Rapid Bucuresti edzője.

Talán a legnagyobb törés Christopher Daum életében történt. A német trénernek 1999-ben a lehető legjobb esélyei voltak arra, hogy szövetségi kapitány legyen, ám úgymond nagyon magas értéket mértek nála, s végül 63 rendbeli kokainbirtoklással és 100 gramm kábítószer beszerzésére adott utasítással vádolta meg a koblenzi bíróság. „Nem értem, miért vállalta a vizsgálatot, ha volt valóságalapja a gyanúsításnak” – mondta Lothar Matthäus, a korszak világklasszisa, William Hartwig, a Hamburg korábbi játékosa pedig hozzátette: „Ha a szövetség azzal bízna meg, hogy vizsgáljam meg a Bundesliga-klubokat, úgy legalább húsz-harminc játékosról deríteném ki, hogy kokainnal él.”

Tanulság persze nincs, az nem számít annak, hogy egy-egy korszak divatos szenvedélye a sportban is utat tör magának. Kampányok ide, kampányok oda. Amelyekkel az a bajom, hogy mindig valami ellen teszik le a voksukat és nem a pozitív megoldás mellett. A dohányzástól már úgy-ahogy sikerült elriasztani az embereket, de ha a célért igénybe vett pénzt és energiát arra fordították volna, hogy a sport mellett szóljanak hasonló intenzitással, kevésbé lenne álszent az akció. Ugyanezt tartom az éjjel-nappal szembejövő gyógyszerhirdetésekről is.

Ha már álszentség, elmondom, hogy magam is dohányzom, nem ma kezdtem. Nem örülök neki, de egy-egy futás után éppen olyan jól érzem magam, mint olvasható a mozgás melletti érvelésekben, véleményekben. Talán nem szentségtörés, ha kimondom: jobb dohányozni és sportolni, mint káros szenvedélyek híján tespedni a gépek előtt.

Ez nem kampány – csupán (magán)vélemény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!