Levelező tagozat – Malonyai Péter publicisztikája

Kedvenc történeteim közé tartozik Szuromi Antal esete. Az MTK futballistáját az egyik hazai meccsen kikezdte egy drukker, ahányszor csak hozzákerült a labda, már üvöltötte is: „Szuromiiii! Kövér vaaagy!” Tóni többször is kinézett a lelátóra, megjegyezte, hol ül a kíméletlen kritikus, aztán a lefújás után fölcaplatott a nézőtérre, megkereste és a kezét nyújtotta: „Jó napot kívánok! Szuromi Antal vagyok. Úgy hallottam, van valami gondja velem. Parancsoljon!”

A delikvens köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, csak hebegett és habogott, de annyira feltalálta magát, hogy ő is bemutatkozott.

Nevét nem őrizte meg a (futball)történelem, a kázus azonban példaértékű: 1. A disputa szemtől szembe történt. 2. A felek a nevüket vállalva cselekedtek.

Apróságok, nálam alapvető tényezők, még úgy is, hogy mindez nem divat manapság. A szidalmazás, de inkább gyalázkodás álnéven fut a különféle internetes oldalakon – mit mondjak, nem kell hozzá különleges bátorság.

Persze hogy a szólás- és a véleményszabadságra hivatkoznak egy vállrándítással a gyalázkodók, elfelejtve, hogy itt személyes jogokról van szó, amihez ugyebár – nomen est omen – illene tudni, ki a „személy”. Ám mielőtt bárki is élénk vitába bonyolódna velem, igyekszem lehűteni azzal, hogy van ám olyan is, hogy – jó modor. Még akkor is, ha fene modern korunkban nem divat. Vagy nem igazán (teszem hozzá nem feladva a reményt).

Természetesen Magyarország alaptörvénye is rögzíti a véleménynyilvánítás szabadságát, ám azt is tartalmazza, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy személyét tiszteletben tartsák, ami azt jelenti, hogy a legkeményebb kritika sem járhat mások magán- és családi életének, otthonának sérelmével, hát még a másik emberi méltóságának megsértésével.

Jogát minden gyalázkodó hangsúlyozza, amikor előkerül, hogy „na, ezt azért mégsem...”, ám ezret egy ellen, hogy fogalmuk sincs, milyen törvényhelyen szerepel a lehetőség, mit jelent s melyek a korlátai.
Természetes, hogy a sport szereplői meglehetősen gyakran kerülnek a kritikák kereszttüzébe, a futballisták különösen, így volt ez régebben is. Csak éppen nem kommentek, hanem olvasói levelek formájában, névvel és címmel, az óvatoskodóknál azzal a megszorítással, hogy „név és cím a szerkesztőségben”. Azt pedig egy magára valamit is adó lap kikötötte, hogy névtelen leveleket nem közöl, nem válaszol rájuk.

Az „egyiptomi csapás”, tehát az Egyiptomtól az 1924-es párizsi olimpián elszenvedett vereség (0:3) után például P. L. határozottan követeli a Nemzeti Sportban, hogy „el kell távolítani azokat, akik gúzsba kötötték a futballsportot. El kell távolítani, akár Kiss Gyulának, akár Poncius Pilátusnak hívják. Csak azok maradjanak az MLSz vezetőségében. akik nem kímélnek, nem pardonoznak.” Márkus Ferenc – stílszerűen – Fáraó-Kiss Gyulaként említi a szövetségi kapitányt, kérve, hogy „most azután legyen a fáraó olyan szerény, mint egy múmia”.

Az 1938-as, elveszített világbajnoki döntő (Olaszország: 2:4) után Égető József, Nagy Jenő, Balogh Rezső, Vincze Gábor, Fekete János, Vass István Nagykikindáról „Vádoljuk!” címmel valóságos kiáltványt írt, Dietz Károly szövetségi kapitányt az összeállításért, a Nemzeti Sportot (!) Sárosi György imádatáért, a budapesti drukkereket a vidékiek lebecsüléséért, Sárosit az önértékelés hiányáért vonnák perbe meglehetős indulattal, ám az utolsó mondat: „E sorok közléséért fogadja a tekintetes Szerkesztőség előre is hálás köszönetünket.”

Az ötvenes években a rendszer lényegéből következően enyhén szólva is irányított volt a levelek közlése, ám a vb-döntő (1954) újabb elvesztése (NSZK: 2:3) után azért nem hiányzott a kritika. A Divatcsarnok dolgozói közül tízen írták alá, „kifogásolják, hogy Sándor nem kapott helyet a válogatottban”, K. K. sorai Biatorbágyról pedig jól tükrözik a közhangulatot: „Két hónapja vettük a rádiót, lakásunk egyik dísze volt, állandóan szólt. Vasárnap óta rá sem tudok nézni... Pedig szerdán még nagyon szerettem...” Csak a tények kedvéért: azon a szerdai napon a csapat 4:2-re győzte le Uruguayt az elődöntőben.

Amikor négy esztendővel később (1958) kiestünk a svédországi vb csoportkörében, a levélírók már éreztették, hogy valami nem stimmel. „Szorosan hozzátartozik csapatunk erkölcsi színvonala is. Ez pedig köztudomásúan nem volt valami magas. Sokszor a régi nagyságok akadályozták meg azt, hogy közéjük bekerüljön egy tehetség” – írja Nagy Béla (Budapest, XVI. Békési Imre u.), Kálmán József (Bp. VIII. Mátyás tér 14.) pedig megfigyelte, hogy a két háború között a labdaszedő gyerekek klottnadrágban, mezítláb egyszerre ketten-hárman futottak az eltévedt labdák után, most pedig azt látta, hogy „a külföldi játékvezető szaladt ki az oldalvonalon túlra a labdáért, mert a labdaszedő gyerekek a fűben feküdtek”.

A marseille-i kudarc (1969, Csehszlovákia: 1:4, és nem jutunk ki a mexikói világbajnokságra) után Gombkötő Lajos (Bp., XX. Hatvani u. 39.) jól látta a lényeget: „Napról napra olvasgatom az újságokat a csehek elleni vereség után, és azt veszem észre, hogy egyszeriben mindenki látja a hibákat és mindenki tanácsokat osztogat a jövőre. De hol voltak eddig ezek a szakértők?” Fülöp Ernő (Keszthely, Balaton u. 11.) már akkor tudta, hogy rossz az értékrend: „Ne beszéljük be tehetséges kezdőknek, hogy klasszis játékosok. Ne az számítson, hogy ki hogy játszik vagy hány gólt rúg az Egyetértés, a Videoton vagy a Komló ellen, hanem az, hogy nemzetközi szinten hogyan állja meg a helyét.”

És végezetül egy levél 1988-ból Nagy Antaltól (Bp., Kun Béla u. 44.): „A labdarúgó-válogatott tagjait nem ártana elvinni üzemlátogatásra, például a tatabányai szénbányákba vagy Diósgyőrbe, az öntödébe. Ott meggyőződhetnének róla, hogy ki mennyit dolgozik egy héten és mennyi pénzért. Lehet, hogy megszólalna a lelkiismeretük.”

A példák kiragadottak, ám hiába a kipontozott szavak, az egekig érő indulatok hiánya, éppen úgy kemény kritika, mint a mai megszólalások. Pontosabban kritika, mert ami manapság a közösségi térben uralkodik nem illethető a kritika kifejezéssel.

Nem véletlen, hogy a mai gyalázkodás megviseli a legtürelmesebbeket is. Az idei futball Európa-bajnokság előtt a nyugalmáról (is) híres Marco Rossi is kifakadt („Olvastam olyan kommenteket, amelyeket egyes – azt kell hogy mondjam – idióták osztottak meg”), az pedig, amit a tokiói olimpia alatt kapott jó néhány magyar sportoló, kifejezetten felháborító. Volt, akit azzal vádoltak, hogy lefizették, azért nem nyert, mást hazazavartak, azzal, hogy fizesse ki az útiköltséget, de akadtak, akik azt az üzenetet kapták, hogy „Haza már gyalog gyertek!”

Nem vigasz, hogy máshol is vannak idióták – idézem Rossit –, olyannyira, hogy például a britek külön krízisvonalat üzemeltettek a játékok ideje alatt a zaklatások hatásának enyhítésére. Voltak olyan fórumok, amelyek felfüggesztettek fiókokat, ám mindez nem több a felszín jó szándékú kapargatásánál, hiszen ahol a kattintások száma a mérce, ott nem feltétlenül a morál uralkodik.

Nem beszélve arról, hogy a klasszisok többsége önkritikus, ha nem úgy sikerülnek a dolgai, eleve eszi magát, inkább empátiát érdemel, mint gyalázkodást. Legalábbis nálam, aki egyetértek a dán lovassal, Cathrine Dufourral: „Ha élőben beszélgetek valakivel, akkor érzem, hogy van hatalmam a párbeszéd felett. De online mindenki megváltozik, nem az a cél, hogy beszélgetést kezdeményezz, hanem hogy minél nagyobbat üss.”

Figyelemre méltó, hogy a teniszkirály, Roger Federer is megszólalt a témában, elmondva, hogy ha pályája kezdetén is az lett volna, ami most, biztos nem tudott volna megbirkózni a névtelen szitkozódókkal.

Végezetül mondanám, hogy a világ a vesztébe rohan, de néha úgy érzem – már meg is érkezett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!