Bébel, Ferenc, Flóri – Deák Zsigmond publicisztikája

A média világának nagy és örök kérdése: miről olvasnának, mit néznének és hallgatnának az emberek? S az sem mindegy, miről és mit, hanem hogy milyen platformon, milyen formában. A válaszért a korábbi tapasztalatok alapján lehet találgatni, új utakat keresni, kutatást végezni, a leginkább felkapott témákat monitorozni, kattintást számolni, és így tovább. Persze azzal nehéz mit kezdeni, ha az érdeklődés fókuszában (s ez nem kitaláció) Majka esküvője, egy súlyos közlekedési baleset és az a hír áll, hogy „megdermedtek, amikor meglátták, mi akadt bele a halász hálójába”. S erről nem Majka vagy szegény hálóba akadt ritka ronda teremtmény, a farkasangolna (Anarr­hichthys ocellatus) tehet…

Sporttal foglalkozó tematikus médiumként működve legfeljebb szűkül, ám még így is óriási a feldolgozható témák és szóba jöhető személyek köre, s hangsúlyozom, nagyon nem mindegy, hogyan nyúlunk hozzájuk. Lewis Hamilton például igazi klasszisa, megkerülhetetlen személyisége a Formula–1-nek, kismilliószor írtunk róla sportszakmai szempontból, de felvetődik: foglalkozzunk-e például megosztó politikai megnyilvánulásaival, vagy éppen azzal, hogy milyen ocsmány ruhát vett fel az idei Met-gálán? Utóbbit vállaltuk, sokakat érdekelt is fotógalériánk, de azért érdemes volt odabiggyeszteni, hogy a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum divatért felelős részlegének rendezvényén „a világ leghíresebb személyei gyűlnek össze a művészet különböző ágainak területéről a legkülönfélébb öltözékekben”. Magyarán amolyan jótékonysági jelmezbálról beszélgetünk, amelyen világhírű sportolók is megjelentek, ettől még Hamilton felvehetett volna valami kevésbé ízléstelen holmit (mondom én…).

Cristiano Ronaldo is aduász, nem véletlenül volt sokáig „Heti Ronaldo” rovatunk, legfrissebb adalék a hatásához, hogy olvasóink csak azért, mert néhány napja a Manchesterbe igazolt, már az MU-t kiáltották ki online szavazásunkon a 2021–2022-es Bajnokok Ligája fő esélyesének. Ehhez képest a csoportkör első fordulójában (CR gólja ide vagy oda) szépen megégtek a vörös ördögök Bernben, ahol a Young Boys legalább annyira uralta a meccset, mint a BL-selejtező rájátszásában a Fradi ellen. Persze nem mindegy, honnan állítanak ki valakit, de akkor is… Nem személyhez, hanem témához köthető érdekes eset a közelmúltból, 2017 májusából egy videónk, amelyen a litván kosárlabdaedző elmagyarázza a helyi újságírónak egyik játékosa hiányát indokolva, hogy „a gyermek születésénél nincs fontosabb”. A magyar közvélemény számára teljesen ismeretlen személyek egy magától értetődő, fagolyó egyszerűségű üzenetet fogalmaznak meg: ugyan minek foglalkozzunk ilyesmivel? Ehhez képest kollégánk ráérzett valamire, közzétette, s az anyag kiszakadt a sportos burokból, végigszáguldotta az internet bugyrait az általános ernyősite-októl a női oldalakig, csúcsérdeklődést generálva.

A hivatalos sajtóban és a közösségi médiában (főképp politikai alapon) egyaránt elharapódzó, a sportot sem kímélő csúsztatásokról, nemtelen általánosításokról, sőt, hazugságokról – Anglia–Rasszisták 4–0, ugye… – most inkább nem elmélkedem, mert egyrészt felmegy a pumpám, másrészt írtunk már erről eleget, s írni is fogunk, ahogy a nemzetközi trendeket nézem. Ehelyett amolyan misszióként három kevésbé „trendi”, a közelmúltban így vagy úgy mégis témát szolgáltató korszakos egyéniséget ajánlok figyelmükbe, akik nyomot hagytak-hagynak maguk után a világban. S még véletlenül sem ruhájukkal, frizurájukkal, szélsőséges nézeteikkel, hanem tehetségükkel, cselekedeteikkel, aurájukkal, hosszú távú hatásukkal, egyszerűen önmagukkal. Bizony, a bűnözőknél az a baj, ha nyomot hagynak maguk után, mert akkor elkapják őket a rendőrök, az emberiség igazán nagy alakjai viszont akaratlanul megteszik ezt. Kezdjük a sort a sporttól ránézésre legtávolabb álló Ferenc pápával. Pedig nem is áll olyan távol, hiszen született argentinként imádja a focit, lelkes San Lorenzo-drukker, 2008 óta szurkolói kártyája is van. Audiencián fogadta többek között honfitársát, a tavaly novemberben elhunyt Diego Maradonát, a szintén argentin Lionel Messit, aztán Alessandro Del Pierót, Gianluigi Buffont, a Harlem Globetrotters kosarasait, és a sor hosszan folytatható. A Budapesten rendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró napján, múlt vasárnap a Hősök terén misét celebráló szentatyáról – és elődeiről – fotós összeállítást jelentettünk meg a hétvégi Képes Sportban, jelezve, a katolikus egyház feje is „közülünk való”, már ami a sport szeretetét illeti. No meg az emberekét, hiszen ahogy a szentírás mondja, „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Bár mindenki betartaná ezt a parancsot, pedig Ferenc pápa jó példával szolgál.

Szintén a KS-ben emlékeztünk meg minden idők egyik legnagyobb francia (sőt, a nemzetiséget ezúttal el is hagyhatjuk) színészéről, a múlt hétfőn 88 évesen elhunyt Jean-Paul Belmondóról, pontosabban élete sportos vonatkozásairól. Nem akarom újraírni Berta Mihály kollégám kiváló anyagát, abban részletesen szerepel „Bébel” Papp Lacihoz és a bunyóhoz, a focihoz (kapus volt) és a Paris Saint-Germainhez (alapító volt) fűződő szoros kapcsolata, no meg az, hogy edzettségének hála, kaszkadőr nélkül forgatta akciójelenetei zömét. Az viszont nincs benne (miért is lenne?), hogy egyszer, 1992 nyarán a párizsi Tuileriák kertjében találkoztam vele. Ő egy kislányt körhintáztatott, én egy barátommal májkonzervet reggeliztem, mint európai vonatkörúton arra járó, csóró ifjú turista. „Te, ennek a csávónak pont olyan a búrája, mint a Belmondóé!” – mondta teli szájjal a cimborám. „Nem olyan, ő az!” – feleltem én, aztán összeszedtük a bátorságunkat és odamentünk hozzá. Megszületett a közös fotó, mögé álltunk, ő meg a padon ülve utánozhatatlan mosolyával fogadta a „pórnép” közeledését (nem csak mi vettük észre, szépen kezdett gyűlni a tömeg). Igen, ez az őszinte mosoly, amit a filmjeiből is ismerünk mély nevetőráncokkal szabdalt arcán, örökké elkísér majd. Ő is szerette a felebarátait és jól érezte magát velük itt, a földi létben, ebben bizonyos vagyok.

A harmadik legenda magyar: szerdán lett volna nyolcvanéves Albert Flórián. Vele kapcsolatban megint annyi mindent lehetne írni, mondani, megtettük mi is minden platformunkon. Engem Malonyai Péter szép emlékező publicisztikájában az fogott meg leginkább, hogy bevallotta, bár más klubnak szurkolt, mégis a Császár lett a kedvenc játékosa az első pillanattól, amikor meglátta. Gondoljunk bele, mit jelent ez, mit láthatott, érezhetett meg ott az edzésen a hétéves kisfiú, milyen lehetett Albert kívül és belül, hogy ilyen hatást váltott ki. Korszakos egyéniség, aki nyomot hagy maga után – citálom újra és újra. Nekem sajnos koromból is adódóan nem lehetett ilyen katartikus élményem róla, de az belém ivódott, milyen keresetlen egyszerűséggel, mégis méltósággal élte idősebben „császári mindennapjait”. Csillaghegyen felszállt a HÉV-re, a Szentlélek téren átszállt a villamosra, az Árpád híd pesti hídfőjénél a metróra, hogy az Üllői útra, második (vagy első?) otthonába érjen. Minden nap. Semmi póz, semmi kivagyiság. Belmondóénál kevésbé széles, mégis őszinte mosoly, ha valaki szóba elegyedett vele. Kérdezték, s válaszolt minden manír nélkül, kicsit úgy, mint egy keleti bölcs. Csodaautó, palota, pezsgő, fény – lehetett volna az élet császára, de nem. Pontosabban mégis, az volt, a Császár, nemcsak a maga, hanem a mi életünké.

Bébel, Ferenc, Flóri: köszönjük!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!