A Nyomorékok SE harcai – így működött a testi fogyatékkal élők intézetének csapata

„Nyomorék! Csúnya szó, megváltoztatnám az intézet címében, elhagynám, ha az intézet ápoltjairól van szó. Mert ők nem nyomorékok, hanem egész emberek” – tiltakozott az elnevezéssel szemben Pásztor Árpád író, a Pál utcai fiúk történetét idéző Muzi című regény szerzője, amikor 1929 novemberében Az Est hasábjain oldalas riportban számolt be a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonának mindennapjairól. Berzenkedése alapját, okát alighanem mindannyian érezzük, az együttérzés és a jó ízlés egyaránt indokolttá tette, hogy az 1903-ban alapított intézet neve az évtizedek során Mozgásjavító Általános Iskolává szelídüljön. A futballtörténeti statisztikákban azonban most már örökre Nyomorék SE-ként marad meg a bentlakó gyerekekből verbuválódott együttes, a Budapesti Labdarúgók Alszövetsége különböző bajnokságaiban 1950-ig – időnként tartalékcsapattal is! – szereplő futballegyesület.

„Látnák csak az »enyesét« futballt játszani! – folytatódik Pásztor Árpád cikke. – Enyese = Nyomorékok Sport Egyesülete. A harmadik liga harmadik helyen áll! Minden játékosának van valami testi defektusa, többnyire a kezén, de – és erre talán az egész világon nincs példa – a kapusának fél műlába van. Ezzel rohan ki a kapuból, ezzel csinál vakmerő rávetődéseket. Az udvaron treníroztak. Közöttük tartalékok, egész nyomorékok, akiknek mind a két Iába hiányzik. De ne sajnálják őket! Mint a villám, tolják magukat kezükkel a földön, mielőtt a labda földét ér, ott vannak ők is, és kézzel ütik vissza láb helyett. Itt nem számít egy-két »hands«”

A folytatásból megtudjuk, a Mexikói úti intézetnek 148 ápoltja van, amely szinte önálló társadalomként működik, számos kiegészítő tevékenységgel, énekkarral, zenekarral, sportegyesülettel, takarékpénztárral, cserkészcsapattal, önképzőkörrel, irodalmi műhellyel.

„Mindez megvan nekik, és ami a legfőbb, kedves, derült, boldog ifjúságuk, mint azoknak a gyerekeknek, akik egészségesen születtek a világra.”

A testi fogyatékkal élő és sokszor zavaros családi hátterű fiatalok intézeti mindennapjai az újságok visszatérő témájául szolgáltak. Az Új Nemzedék című lap 1926. június 5-én számában megjelent riportban olvassuk:  „Az intézet árnyas udvarán még különösebb látvány tárul elénk. Féllábú, botra támaszkodó nyomorékok rúgják vidáman a futball-labdát. Az, hogy egyik lábuk hiányzik, nem gátolja őket abban, hogy ne fürgén, ügyesen játsszanak. Erőteljes »suttokat« intéznek a kapunak, és a félkezű kapus csodálatra méltó ügyességgel védi ki a labdákat. Csodát művelt velük az intézet.”

A cikkekből kiderül, a formálisan 1929-ben alapított sportegyesület tagjai az intézet saját futballpályáján gyakoroltak, a legjobbjuknak a leírásokban rendre kiemelt helyi csillag, Peákovics, a műlábú középcsatár számított. Előfordult, hogy a mankósok játszottak az intézet belső nyelvében „csúszó-mászók” névvel illetett alkalmi csapat ellen, amelynek tagjai derék- vagy lábbénulással küzdöttek, esetleg mindkét lábuk hiányzott. Benedek Ernő tanár szakvéleményét is idézte a Nemzeti Sport 1937-es riportja. „Ők azt hiszik, hogy játszanak, pedig – gyógyulnak. A beteg testrész gyógyulását segíti elő a játék. És ez a gyógyulás sokszor nagyon komoly: közel hetven a száma azoknak a játékosoknak, akik úgy jöttek hozzánk, hogy alig vonszolták magukat. Most különböző polgári csapatokban szerepelnek. Van köztük olyan is, aki profi NB-csapatban játszik.”

A sportlap újságírója leplezetlen ámulattal figyelte, amint az egyik sánta fiatal mankójával megállította a labdát, csinált egy cselt, majd fél lábával hatalmas bombagólt lőtt. „Ha nem lenne futball, csak ezért kellene föltalálni”  – fogalmazott a szerző, és megállapítása mögött alighanem meghúzódik az a sok szomorúság, küszködés és öröklött gond is, amelyről a Friss Újság munkatársának beszélt Hegedűs Lajos igazgató 1928-ban a  „Mi a nyomorékság legfőbb oka?” újságírói kérdésre válaszolva.

„Ezek, sajnos, a legtöbbször szociális okokra vezethetők vissza. A szülők bűne üt vissza a gyermekekre és a nyomortanyák tuberkulotikus levegőjében született csecsemők közül kerül ki a legtöbb százalékban a nyomorék. Átöröklött betegségek, csonttuberkulózisok, angolkór, vérbaj és különböző sorvadások szedik gyermekáldozataikat a szegényebb néposztálynál. Különösen a háború utáni időkre áll ez, amikor sokkal nagyobb a nyomor és sokkal kevésbé törődhetnek az emberek egészségükkel és gyermekeikkel. A gazdag embereknél ritkább a nyomorék gyermek, mert a gazdag ember sokkal több gondot fordít a gyermekére. Szegény ember gyermeke évekig magában hordozhatja a gyilkos kórt, amely nyomorékká teszi később, míg felfedezik a bajt. Ez, sajnos, »természetes« is, és éppen ezért intézetünket a szegények részére rendeztük be.”

Sajátos múltidézésünk zárásaként hosszabban idézzük Révész Béla 1928-ban közölt írását, Az Est hasábjain megjelent cikk hozza talán a legérzékletesebben közel az olvasókhoz az intézet rendhagyó világát.

„Különös tájék a Mexikói út környéke. Errefelé lecsitul a város háborgása: a hórihorgas, kevély házak meglapulnak és villák, viskók tévelyegnek a mezők, erdők nyújtózó kereteiben; a csönd annyira hallgatag, hogy a villamostól megzendül a tájék és messzi vonulásuk elhalkul, mint a távolban morajló élet.

Errefelé álmatagul hat az élet. A parányi házacskák között a nagy házak is furcsák, zárulók, nesztelenek. A csönd tájékán, szinte egymás mellé telepítve, élnek a vakok, siketek, némák, nyomorékok. A Mexikói út környéke.

Kívül a társadalmon, a megjelölt emberek meglelték a maguk társadalmát. Másképp élik a jó vagy rosszkedvüket, másfajta a szomorúságuk, az örömük, de vadulnak, borulnak, csorbult edényeikben forr a vágy: élni...

A nyomorékok otthonában láttuk a fantasztikumot.

Kar nélkül, láb nélkül futballt játszottak a hibások. Milyen csatár hevülettel, sportoló becsvággyal – megrendítő ujjongással! Mankók, műlábak, műkarok, segítő zsámolyok ütköző kavargásában röpült a labda. Aki túlzott lefaragottan szökdécselt a völgyben, fölmeresztett nyakkal, a fejével kapta, lökte a labdát. A nyurgább csatár nyekkenve ugrándozott a géplábával, és a masinát villámgyorsan bedobta a gomolyba s kirúgta, kivédte a labdát. A kapus lesben állt a munkájával, egy karja sem volt, csak az egyik vállát nyújtotta meg a műkar, és a labda a csonk felé esett, a mankó leselkedett, a viador a megmaradt egész testével a labda elé dobbant, a mankóját kivágta maga alól, és a megpofozott labda röpült, vissza az ellenség felé. Volt olyan harcos köztük, aki lecövekelten elmozdulni nem tudott a helyéről, de ügyelt, figyelt, vállával, arcával, feje búbjával várta, lökte a labdát. Düledezett, bukdácsolt, suta különösséggel össze-vissza táncolt bizony ez a parázs mérkőzés, de meghökkentő, a figyelmet elragadó volt a túláradó svungja.

Kifejezetten meggyógyul itt, az otthonban az elhagyottak lelkülete. A múltkoriban az intézet tornásznövendékei megkívánták, hogy futballt vívjanak az épekkel. Megrendezték a mérkőzést. A nyomorékok megverték a hibátlanokat...”