Lufi – Malonyai Péter publicisztikája

Kisgyerekkorom állatkerti látogatásainak visszatérően keserű élménye volt, hogy a lufi, amelyet kaptam, és este még büszkén támasztotta a plafont, reggelre alászállt, kiszabadult belőle a gáz, és a földön heverve várt ébredéskor.

Ez jutott eszembe, amikor – mi tagadás, meglepve – olvastam, hogy a hétközi Bajnokok Ligája-fordulóban a Barcelona futballistái futották a legkevesebbet (100.4 kilométer). Harminckettedikek ezzel a sorban (első a Bayer Leverkusen (121.1), miközben – igaz, nem könnyen – legyőzték Prágában a Slaviát, és a csoportkör félidejében magabiztosan állnak az élen.

Mellbevágó a barcelonai adat, főként annak tükrében, hogy itthon folyamatosan azt hallom, hogy a futás, a futás és megint csak a futás. Kétségtelen, valóban hasznos – és még csak nem is szégyen –, de mintha nem állnának a főszerepben a siker titkai között.

Igaz is, van egyáltalán titka a győzelemnek?

Ha igen, rengeteg. A Liverpool júniusi BL-diadala során arról írtak, hogy a csapat azért nyert, mert az angliai versenynaptárnak köszönhetően visszatérően nagy az intenzitás, gyors a ritmus a meccseiken, ami a többi csapat fölé emeli őket. Ez is szép gondolat, csak hát az ellenfél a Tottenham Hotspurs volt, értesüléseim szerint szintén az angliai iram képviselője.

Aztán itt van (ott volt) a görögök Európa-bajnoki címe 2004-ben. Olvasom, az volt a titkuk, hogy nem volt titkuk. Mindenki tudta, mire számíthat ellenük, nem változtattak semmin, még a hadrendjükön sem, ehhez képest hat meccsen mindössze hét gólt szerezve az élen végeztek.

Meggyőződésem, akkora üzlet ma már a futball, hogy a marketinghez hozzátartozik: mesterséges rejtélyekkel misztikusabbá teszik az egészet. Miközben a futball a világ legegyszerűbb játéka, a különféle – végül is szintén csupán a feszültség fokozását szolgáló – bíráskodási mesterkedések ellenére a szabályai érthetőek, s alapjaikban meglehetősen ritkán változtak a kezdet kezdete óta.

Éppen ezért a mi kis NB I-ünk leginkább nevetséges esete volt a korábbi diósgyőri edző, Fernando Fernández augusztusi kifakadása, hogy a mezőkövesdiek kémet (!) küldtek az edzésükre. Annyira komolyan vette (főként saját magát), hogy már napokkal a meccs előtt megadta a kezdőcsapatát. Aztán kiderült, hogy csupán egy miskolci turista járt arra, telefonján a következő heti munkabeosztásáról beszélt egy kollégájával, s persze hogy fényképezett, ez általában szokásuk a turistáknak. A meccset egyébként a Mezőkövesd 3–0-ra megnyerte idegenben, ennyit a kém nélküli kémelhárításról.

Nem mellesleg, a diósgyőri thrillerrel összefüggésben a misztifikálás ékkövének tartom a titkos edzéseket. Leszámítva azt, hogy gyerekkoromban a Fradi (Albert Flórián, Varga Zoltán, Rákosi Gyula), a Vasas (Farkas János, Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán), az Újpesti Dózsa (Göröcs János, Zámbó Sándor, Fazekas László) és az MTK (Dunai Lajos, Becsei József, Szuromi Antal) edzéseit nézve (is) lettem szerelmese a futballnak, ma, a világháló hatalma alatt ugyan mit lehet elrejteni a gyakorlás során? Amikor még ott vannak az adatok is, amelyek még úgy is használhatók, ha nem perdöntők (utalok vissza a Barcelonára).

A győzelemnek nincs titka, legfeljebb magyarázata. Amely sokkal kézenfekvőbb, mint hinnénk. Itthon maradva érdemes megnézni, mi volt a vélemény egy-egy nagy sikerünk után.

Amikor 1927 júniusában az Üllői úton 13:1-re legyőztük a franciákat, Kiss Gyula szövetségi nem ájult el az Európa-szerte nagy visszhangot keltő diadaltól, Takács II József hat góljától. S attól sem, hogy „Orth vezetése alatt szárnyakon repült a magyar csatársor”, azt mondta, hogy „amíg az osztrák és a cseh vereséget nem tudjuk velük szemben korrigálni, addig igazán nem tudhatjuk, hogy valóban ilyen jók vagyunk-e, mint ahogy ezt a mai meccs mutatja”. Bécsben 6:0-ra, Prágában 4:1-re kaptunk ki.

A világbajnokság elődöntőjében, 1938. június 16-án Párizsban (1. perc: 0:1) 5:1-re nyertünk Svédország ellen. Itt sem volt rejtély, hiszen, „remekül együtt volt a magyar csapat, amely klasszissal állt ellenfele fölött” – ilyen esetben egyértelmű a siker. Ahogy az Évszázad mérkőzésén, 1953. november 25-én Londonban is az volt. A legendás 6:3 mögött az állt, hogy „a magyar csapat szellemesen, okosan, gyorsan és mindent leküzdő lelkesedéssel játszott”, és nem utolsósorban „az angol csapat kitűnő játékosokból állt, de nem voltak benne olyan kiemelkedő tudásúak, mint amilyenek a magyar válogatottban vannak”.

És végül, a szintén legendás brazilverés (1966. július 15., vb-csoportkör, 3:1) sem volt titokzatos diadal, hiszen „hallatlan becsvággyal, szervezett játékfelfogással” szolgált a csapat, ami meg a részleteket illeti, „a védelem egész sereg támadást vert vissza. (…) A labda megszerzése után a hátsó sorok tagjai megfelelően segítették a támadó játék kibontakozását is”. Nincs új a nap alatt, teszem hozzá a mai „jaj, de modernek vagyunk” melldöngetésre gondolva.

Ezzel együtt persze számtalan oka van annak, hogy a világelit ott tart, ahol, mi pedig hol előrébb, hol hátrébb kullogunk utánuk. Miközben egy-egy korábban lesajnált ország maradandóra képes. A FIFA-ranglistát vezető Belgiumban például – olvasom – azt állították a középpontba, hogy neveljenek, ami persze nem újdonság nálunk (árad a duma), ám ott 15-16 éves korig (tényleg) nem számít az eredmény, a lényeg a képzés. A végeredményt látjuk.

Ahogy az izlandiaknál is. Ők a 40. helyen állnak a rangsorban, ám az infrastruktúrának (fedett pályák, kicsik, nagyok) valódi, futballcentrikus tartalmat adtak. Akár fiú vagy, akár lány, 19 éves korodig annyit futballozhatsz, amennyit akarsz, hetente ötször is lemehetsz edzésre, ha kedved van, teremben is erősíthetsz, utána nézik csak meg, mire viheted – igazán. Ilyen lehetőségük nálunk csak az akadémistáknak van. Jut eszembe erről, az MTK U19-es bajnokcsapata az UEFA Ifjúsági Ligában már az 1. fordulóban kiesett, Budapesten 1–1-re, Mostarban 2–0-ra nyert a Zrjinski. Ha már szó volt róla, Bosznia-Hercegovina a 48., mi az 50. helyen állunk a FIFA-rangsorában, tehát a saját szintünkön vallottunk kudarcot.

Pölöskei Gábor edző azt mondta, le kell vonni a tanulságokat. Igaza van: le kellene. Ha megteszik, biztos előkerül, hogy gondolkodásban lassúbbak a gyerekek (is). Tudományos portálokon olvasom, hogy a gondolkodásunk sebessége állandó, szinte egyáltalán nem fejleszthető. Ennek tükrében nem arról van szó, hogy a nekünk rendelt aranylábúak lassan döntenek, hanem, hogy – rosszul. Ezért aztán ha a gyakorlások során nő a tempó, szó sem lehet fejlődésről, csak az egy időegységre eső hibák számát növeljük.

Korábbi kollégánk, Sz. Nagy Tamás egy konferencián arról beszélt, hogy a hazai futballisták tudása teljesen rendben van, a gond alapvetően mentális. Mielőtt a nagy titok jegyében bárki is pszichológusért kiáltana, folytatom: gyakran azzal van gond, hogy a gyerek nem tud beilleszkedni a csapatba. Ezért – így a megoldás – először emberileg kell megtalálniuk a helyüket, s erre épülhet majd rá a jó teljesítmény. Az is érdekes – és ez még mindig Sz. Nagy –, hogy mást és mást fejez ki a magyar edző és az angol coach, trainer kifejezés. Az edző szó a keménységre, az acélosításra utal, az angol kifejezések pedig arra, hogy eljuttatják a gyereket valahonnan valahová, magyarán: kihozzák belőlük, ami bennük van, és nem azt sulykolják a felkent mesterek, amit – látni szeretnének.

Tanulságként fogadjanak el annyit, hogy nincs titok. Az a csapat nyer, amelyik jobban tud futballozni. Arról nem beszélve, hogy mindig a győztesnek van igaza. Azt mond, amit akar. Miközben mi örülünk, ha egyáltalán hozzászólhatunk a témához, nálunk a részsiker a diadal. És egzisztenciális kérdés, hogy elfeledjük: a titkok, a sugdolózás a lányoknak való, leginkább az óvodában. Ahol még hisznek benne, hogy reggelre nem száll alá a lufi.