Bravúr, hőstett vagy hanyatt esés – Ballai Attila publicisztikája

Legutóbb a 0–0-k lélektanáról és természetrajzáról írtam e hasábokon, és arra jutottam, hogy akkor alakul ki ez az eredmény, amikor vagy mindkét félnek megfelel, vagy ha csak az egyiknek, az elég erős ahhoz, hogy ne kapjon gólt, de nem akkora a fölénye, hogy biztosra vehesse, úgyis lazán többet rúg, mint az ellenfele. Az alábbiakban fordítunk az optikán; nem az a téma, miért nem esik gól, hanem az, miért igen. Akár mérkőzésenként négy, öt, hat, tizenkettő, tizenhat is, vagy csak egy, az utolsó pillanatokban. Ez a legizgalmasabb, egyben legingoványosabb terep.

Kezdjük az egyszerűbb részével! Előfordul – persze ritkábban –, hogy olyan hévvel esnek egymásnak a küzdő felek, mint egy középkori ütközetben. A kürt felharsan, és a már addig is felajzottan rúgkapáló lovak, azaz játékosok nekizúdulnak az ellenségnek-ellenfélnek. Mint az 1954-es labdarúgó-világbajnokság negyeddöntőjében, amikor az osztrákok úgy érezték, jobbak, a svájciakat pedig a hazai pálya előnye tüzelte. Ennek folyománya 5:4-es félidő után 7:5-ös osztrák győzelem, a sógorok a 24. és a 27. perc között három, a 24. és a 34. között öt gólt szereztek, a 16. és a 19. között hármat szedtek be. Őrület és valószínűleg örökös vb-gólrekord.

Csupán a mi fiaink sodorták veszélybe, kétszer is. Először 1954-ben, az NSZK elleni 8:3-as csoportmeccsen, amikor géniuszaink a tét és veszélyérzet hiányában kedvükre szórakoztak, Grosics például messze kinn a kapujából cselezgetett, a nyugatnémetek pedig a maguk verziója szerint még szándékosan el is altatták a magyarokat. Másodszor 1982-ben, a Salvador feletti 10–1 alkalmával; e gólzuhatag bevallottan a karibiak hibás helyzetértékeléséből fakadt, ugyanis előzetesen azt hitték, csak ellenünk lehet esélyük, és megpróbáltak futballozni. Két további találkozójukon, a belgák és az argentinok ellen bezzeg csak ölték a játékot, meg is úszták 0–1-gyel és 0–2-vel.

Ugyane teória alapján értelmezhetjük a leggólszegényebb és leggólgazdagabb vb-finálét. Előbbi az 1994-es 0–0, amikor az olaszok felmérték, a brazilok ellen számukra a tizenegyespárbaj kecsegtet a legtöbbel, és 120 percen át képesek voltak kihúzni gól nélkül. Az ellenpólus az 1958-as 5:2, amikor viszont a svédek favoritnak tartották magukat a szerintük fegyelmezetlen és irracionális brazilok ellen, ráadásul házigazdaként – mint a svájciak négy évvel korábban – csak a nyílt sisakos harcmodort választhatták. Bele is futottak egy ötösbe. Mai ésszel sci-fibe illik az 1955. januári Bp. Honvéd–Vörös Lobogó („legénykori” nevén MTK) rangadó 9:7-es végkifejlete. A többszörösen elhalasztott bajnoki idényzárón – tavaszi-őszi rendszerben –, a labdazsonglőrök a Honvéd már behozhatatlan előnye tudatában fociztak és gáláztak egy jót: Puskás és Hidegkuti 4-4, Kocsis 3, Tichy és Sándor 2-2 gólt rámolt be, az MTK-s Kárász pedig egyet.

Túlfűtöttség, az erők téves megbecslése, tétnélküliségből fakadó bulihangulat, a kiegyensúlyozatlanságtól felbillenő pálya – általában tehát innen erednek a gólzáporok. No meg a hajdan a pályán is érvényesülő „élni és élni hagyni” elvéből. Egykori, már elhunyt idolunk mesélte, hogy fiatal játékosként roppant büszke volt, amint ziccerben a saját gólvonalán mentett, és taccsra rúgta a labdát, ám idősebb társa e szavakkal tette helyre: „Ne vágd el, nem répa az!”. Ugyancsak vele esett meg, hogy kirontott az ellenfélre, űzte-hajtotta, mire dicséret helyett eme intelmet intézték hozzá: „Hagyd őket, most hadd hozzák ők a labdát, aztán majd mi visszük.”

A miért esik sok gól kérdésénél azonban izgalmasabb: miért esik csupán egyetlenegy, mennyire esetleges, hogy megszerzi-e valaki egyáltalán, ha igen, ki, és miért oly gyakran a hosszabbításban préselik be?

Egy gondolatot azonban megér mindezek előtt a modern labdarúgás egyik anomáliája, a hosszabbítás is. Hiszen a rögzített játékidejű sportágakban – kosár- és vízilabda, jégkorong – nincs elveszett vagy hozzáadott másodperc, a kézilabda az állandó óramegállításokkal, ha ziláltabban is, de ugyancsak erre törekszik, röplabdában, teniszben, asztaliteniszben a poénok, pontok száma a meghatározó, és a sor végén ott a futball. Negyvenöt perc múltán kiírják, hogy mondjuk huszonhat perc telt el effektív játékkal, majd hosszabbítanak ötöt. Helyzetétől függően az egyik fél azt nehezményezi, miért nem hármat, négyet, a másik azt, miért nem hatot, hetet. És mindenkinek igaza van.

Ez pedig csak fokozza e meccsfázis zaklatottságát. Amiként a kapus is. Jégkorongban és kézilabdában a hátrányban lévő fél az emberelőny biztosítása céljából általában leviszi, vízipólóban a mozgást lassító idegen közeg miatt ez fel sem vetődik, futballban itt is bejön a köztes megoldás: szegény kapus látszólag hibbantként rohangászik fel-alá.

Persze logikusan, mert akinek nem felel meg az eredmény, kockáztat. Minél kevesebb a hátralévő idő, annál inkább, hiszen annál kisebb a veszítenivalója. Az egyik fél utolsó tartalékaival is azt akarja, történjen még valami, a másik azt, már az égvilágon ne történjen semmi, csak jöjjön az a hármas sípszó. Nyilvánvaló, melyik szándék az aktívabb, az alkotóbb, de ez önmagában még kevés a sikerhez. Ahhoz képesség is kell, ekkor elsősorban már mentális. Ezért jellemezhette annak idején a csatárnak és gondolkodónak is különleges angol Gary Lineker úgy a futballt, hogy kétszer tizenegyen játsszák, és a végén a németek nyernek. Mert évtizedeken át ők testesítették meg az anticipatív győztes kategóriáját. Ma ellenben már a klubcsapatok nemzetköziek, és a németek sem igazán németek.

Kell-e emlékeztetni rá, hogy az 1999-es BL-döntőben éppen a végig 1–0-ra vezető Bayern München sorsát teljesítette be a hosszabbításban a duplázó Manchester United (egyik gólját mai mestere, Solskjaer jegyezte), de valószínűleg az sem véletlen, hogy a 2014-es finálé utolsó momentumaként a Real Madrid csikarta ki az egyenlítést a városi rivális Atlético ellen, hogy aztán a ráadás 30 percé­ben 4–1-re mossa le. A Realnak ez a fölénye bizony nem a lábakban keresendő.

Egy másik emblematikus spanyol összecsapás arra példa, hogy a 90. perc tájéka az extrém megoldások ideje. Ami az első, de még a második félidő közepén is magamutogatásnak, fegyelmezetlenségnek, tiszteletlenségnek hat, azt utolsó lapként ki kell játszani. Mint tette Rivaldo a 2000–2001-es spanyol bajnokság záró fordulójának feledhetetlen betetőzéseként, amikor a tizenhatosról ollózott a Valencia kapujába, ezzel téve biztossá a Barcelona 3–2-es győzelmét és BL-selejtezős kvótáját. Ilyen gólért persze időben és térben sem kell ennyire messze menni: a debreceni Zsóri Dániel pályafutása első felütéseként valószínűleg felülmúlhatatlan góllal vette be a Fradi kapuját, a 93. percben szentesítve a 2–1-es Loki-diadalt.

Az egyre kötöttebb, tervezhetőbb és meg is tervezett labdarúgás így és ezért fordul vissza a krízispillanatokban a 120-130 évvel ezelőtti önmagába; a vesztésre vagy kiesésre álló fél, feledve taktikát, posztokat és józan észt, előveszi a hőskor brit „kick and rush” stílusát, és utolsó rohamra indul.

Hogy mi lesz a vége, bravúr, hőstett vagy hanyatt esés, azt meccse, csapata, játékosa válogatja. Ez is a futball dicsőséges bizonytalansága. Csupán annyi biztos, hogy nagy tétre menő mérkőzésen 9–7-es eredményben, esetleg 7–5-ben már ne is reménykedjünk. Ahhoz úgy kellene játszani, mint egykoron: azzal az elszántsággal és fejetlenséggel, mintha minden perc az utolsó lenne.