Valóban félúton – Ballai Attila publicisztikája

Miért, és miért akkor? – tesz fel már írása címében mindjárt két kérdést N. Pál József a Varga Zoltán 1968-as mexikói – korabeli szóhasználattal – disszidálását felelevenítő remek publicisztikájában a Nemzeti Sport tegnapi számában. A „Miért akkor?”-ra egyszerű és észszerű, minden további polémiát értelmetlenné tevő választ ad. Az egykori játékostársak és a szurkolók gyakran vetették Varga szemére, hogy legalább az olimpiai labdarúgótornát megvárhatta volna, ő azonban az első mérkőzés előtt hagyta el a csapatot; N. Pál József kristálytisztán levezeti, hogy nem volt más választása. Áldott állapotban lévő felesége ugyanis szintén a „szabad világban”, de az óceán túlpartján, Belgiumban várt rá, ám a vízuma október 12-én vagy 13-án lejárt, így a férjnek már 11-én (le)lépnie kellett, válogatottunk pedig 13-án rajtolt Salvador ellen.

(Zárójelben jegyzem meg, mert nem tartozik e tárgyhoz: mivel Vargát már évek óta figyelte a hazai titkosszolgálat, és külföldre távozására is számítottak, minden további nélkül megtagadhatták volna a feleségétől 1968-ban a nyugati vízumot. Ám úgy is latolgathattak, ha Varga Zoltán eltűnik a képből, itthon kevesebb lesz egy örök elégedetlen, a sportbarátokra óriási hatással lévő bálványjelölttel, ráadásul a rendszerellenesnek tartott Ferencváros ereje és tekintélye is csorbulhat.)

Visszatérve eredeti témánkhoz, az tehát világos, Vargának miért akkor kellett elmennie. Engem azonban legalább ennyire izgat az: miért kellett mennie egyáltalán? Ennek a megválaszolásához igyekszem az alábbiakban kapaszkodókat adni. Annál is inkább, mert a kor már beérett magyar világklasszisai, Albert, Bene, Farkas, Mészöly kis túlzással minden pillanatban Európa vezető klubjaihoz igazolhattak volna, és ehhez bármelyik nyugati túrán elegendő lett volna átmenniük az út túloldalára, és ott beülniük egy autóba – mégsem tették.

Bizonyára vonzotta őket is valamelyest a temérdek pénz, a fény, a Real hófehér vagy az Inter fekete-kék csíkos dressze. Itthonról viszont nem taszította őket senki és semmi; szerették a saját közegüket. Varga ellenben nem szerette, és úgy gondolom, nem csak azért nem, mert attól tartott, őt is beszippantja az egyre üledékesebbé váló hazai futballposvány. Szegény Zoliban – tulajdonképpen helytől, helyzettől függetlenül – nem volt meg a képesség a harmóniára, arra, hogy tartósan jól érezze magát, akár a világban, akár a saját bőrében.

Ez így kategorikusan hangzik, de az 1996. nyári hazatértét követő majdnem egy évben sok időt töltöttünk együtt, és ezalatt számos mély és őszinte beszélgetést folytattunk. Már az első ilyen egyszerre felemelt és megriasztott 1996. szeptember 25-én reggel Athénban, az Olympiakosz elleni előző esti bravúros 2–2 és a továbbjutás után.

Kétheti ismeretség elég volt ahhoz, hogy megszeressem és szinte váteszként tiszteljem Zolit, aki teljes környezetét is elvarázsolta. Azt hiszem, soha ekkora erkölcsi és szakmai tőkével nem láthatott munkához Fradi-edző. Az idősebbek már az érkezése hírére egész legendáriumot szőttek köré, a játékosok kezdetben bálványozták. Arany László például a BVSC-nek a Népstadionban fejelt gólja után negyvenméteres sprinttel vetette magát új mestere ölébe; mint utóbb elárulta, szünet előtt nagy helyzetet hagyott ki, azt hitte, le is cserélik, de Varga az öltözőben szeretettel megbúbolta, és azt mondta neki, nyugi, kicsi, gólt fogsz rúgni. Az Athénba tartó repülőn mellettem ülő labdarúgó azt sóhajtotta, „ha csak egy hónappal előbb jön Zoli, most BL-főtáblások vagyunk”, a szurkolók még az edzéseire is tódultak. Az UEFA-kupában, az Olympiakosz elleni, hazai 3–1 alkalmával a kispadról addigra felállított Novák Dezső helyére Mucha József ugrott be, és elismerte, attól fél, a két gól előny kevés lesz Athénban. Amikor a visszavágó előtt a görög újságírók ezt nekiszegezték Vargának, ő mosolygós határozottsággal vágta rá: „Két hete még nem én voltam az edző, de azért sem mondhattam volna, hogy a két gól kevés, mert a Ferencváros jobb csapat az Olympiakosznál, tovább fogunk jutni.”

Így is lett. Ezután köszöntött ránk a fent említett, október 25-i, derűs nap. Mi, korai kelők kettesben reggeliztünk, Zoli „első fogásként” kijelentette, ha valamit akarunk, innen három játékost azonnal ki kellene rúgni. Az én értékítéletem szerint pályán és pályán kívül valóban volt két kerékkötője az akkori Fradinak, de azt hittem, ezt csak én látom így, ám megdöbbenésemre Zoli is mindkettőjük nevét kimondta a három között. Ennek ellenére visszakérdeztem, azért ugye nem tisztogatással kezdene, de ő azzal folytatta, nem érné be ennyivel. Egyre nagyobb hevülettel sorolta, így miért nincs esély semmire, miért kell majd' mindent átalakítani, néhány perc után természetesen elérkeztünk Alberthoz is. „Zoli, pár napja vagy itt, és már bele akarsz állni Flóriba?” – hebegtem, és örültem, amikor két újabb reggelizőtárs érkezett.

A következő hetek, hónapok e kettősség jegyében teltek. Zoli edzésen Hrutka lábát állítgatva tanítgatta a játékost a szabadrúgás művészetére, és bizonyítékként bődületes gólokat varrt be, a nép meg álmélkodott; a Newcastle elleni meccs előtt azt mondta, akkor reménykedhetünk, ha az elején nekik ugrunk, amíg lebecsülnek minket, és húsz perc után 2–0-ra vezetünk, és láss csodát, a 17. percben valóban 2–0 állt a táblán. Másrészt egyre sokasodtak a jobbítás, változtatás szándékából gerjedő, de az önmagukért való, céltalan konfliktusok is. Varga egyre inkább magára maradt. Még mindig sokan szerették, de ő alig hagyta magát szeretni. Eredményei nem indokolták volna a váltást, de idő előtt mennie kellett. Amikor távozott, a klubházban szinte mindenki nagyon sajnálta, tudván, hogy ilyen képességű és tiszta szándékú embert roppant nehéz lesz találni; ugyanakkor majd' az egész Fradi testületileg fellélegzett.

A Honvédnál, Diósgyőrben, Győrben és Dunaújvárosban is követtem viszontagságos edzői munkáját, azon is sokat tűnődtem, vajon az 1970-es években a nyugati profi futballban miért nem futotta be közel sem a neki rendelt pályát. Hogyan keveredett bele éppen ő, talán egészen vétlenül, a Bundesliga bundabotrányába? Miért keltett csalódást az Ajaxban, miközben Cruyff helyére már-már megváltóként hívták? Miért gyűlölte meg és üldözte el Otto Rehhagel Dortmundból?

Lassan egy modern kori Don Quijote képe rajzolódott ki előttem, de egy konkrét ügy kapcsán belém hasított: nem, ennél borúsabb és mélyebb analógiát kell keresnem. Sportlapban talán furán hat e párhuzam, de egyszer csak úgy éreztem, Varga Zoltán lénye leginkább Antigonét tükrözi vissza. A drámairodalom örökös tragikus hősét, aki nincs szinkronban a korával, más értékrend szerint él, mint környezete, jelleméből fakadóan sohasem hajlik, csak törik, vélt és valós, túlfejlett igazságérzete miatt megveti az óvatoskodást, képtelen az őszintétlenségre, bármiféle alkura, kompromisszumra, konfliktusok hétköznapi kezelésére. Talán magára a hétköznapi létre is.

Évekkel később tudtam meg, le is taglózott, hogy a fogantatása miatt apjával, Oidipusszal feloldhatatlan viszonyban lévő Antigonéhoz hasonlóan Varga Zoltán születésének is megvan a maga titka. Amiről természetesen nem merészelnék írni, ha ő maga a „Valahogy mindig félúton” című – telitalálat a minősítés – önéletrajzában nem vallana így: „Apám a háborúban volt. Sztálingrád alatt valahol, és nagyon régen járt otthon, amire én megszülettem 1945. január elsején. (...) Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú, csaknem fehér. Teljesen más, mint a többiek. (...) Az idő tájt azért nagyon kevesen születtek, amikor én. Szinte nem is volt hozzám hasonló korú gyerek. Egyedül játszottam, egyedül csavarogtam. Talán nemcsak azért, mert Válon egy korosztály hiányzott, hanem azért is, mert... Akik mindent tudtak, azok ugyan nem beszéltek, de... Valahogy elzárták tőlem a gyerekeiket. Valami mégiscsak zavarta őket.”

Ami tehát 1968-ban, 1996-ban vagy utána történt, talán jóval korábban elrendeltetett. Már Varga Zoltán születése előtt.