Bálványból ige – Csinta Samu publicisztikája

Akkor most mindenki szálljon magába, és pörgesse vissza emlékei filmjét. Nem kell túl messzire menni, csak a kora tizenéves korig, amikor a nagy kedvencek hozzávetőleges minőségű fotókon kerültek a falra. Legfeljebb kettő – nem csinálunk kiállítást a frissen meszelt szobából, hallom ma is édesanyámat –, s én napokon át súlyos dilemmában vergődtem, hogy Beckenbauerrel vagy Reppel „tapétázzak-e”. Sőt, ott lapult még Kirk Douglas képe is a Volt egyszer egy gazemberből, de akkor már eldőlni látszott a foci és a film közötti meccs az előbbi javára.

Mert példaképnek lennie kell az ember életében. Ideális esetben az apánk, de ő többnyire halmozottan hátrányos helyzetben kénytelen élni az előttünk zajló életét, halljuk őt indokolatlanul kiborulni, sörszagúan, torlódó mássalhangzókat gurgulázva hazaérkezni, magára csöpögtetni a paprikás szaftot, és leginkább ő az, aki nem érti meg nagyra törő, egyedi módon érvényesülni kívánó vágyainkat. Beckenbaueren viszont sohasem éreztük a verejtékszagot – mi tagadás, a játékát nézve sem –, de általa szobánkban illatozott a siker, a népszerűség, a jólét parfümje. A példakép persze lehet kevésbé jól fésült is, botrányhősök is foglalnak el bőven ikonszerű helyeket, attól függően, háborgó tinédzser lelkünk éppen hol tart a mindent tagadó világmegváltás és a biztonság iránti vágy közötti libikókán.

És akkor még rengeteg mondandónk lehetne az idő vasfogáról, meg a világmegváltás szűnni nem akaró hullámveréséről, amely szinte bárkit képes elsodorni öröknek hitt talapzatáról. Mostanság sokkal inkább, mint évtizedekkel korábban, amikor az új sztárok szinte kalkulálható késéssel érkeztek el ama vasfüggöny innenső oldalára, esetenként úgy, hogy mire elkezdtük volna felfedezni őket, a túloldalon hullócsillagként már földet is értek. Az igazi sztárcsinálók az olimpiai játékok és a futball-világbajnokságok voltak. A romániai tömbháznegyedekben 1976 nyarán már gyerekek ezrei „nadiáztak” a szőnyegporoló állványokon, miután a tornasport üdvöskéje, Nadia Comaneci végrehajtotta a történelem első tökéletesnek ítélt gyakorlatát. Olyannyira váratlanul, hogy a technika egy pillanatra az emberi főhajtás mögé kényszerült, igaz, az 1.00-s kijelzéstől talán még emlékezetesebb maradt az első tízes.

A svéd sportnak megosztó egyénisége ellenére is meghatározó személyisége, Zlatan Ibrahimovic ugyan „csak” emlékezetes gólokkal és nyilatkozatokkal tette le a névjegyét, Nadiához képest mégis szintet lépett: nyelvtani fogalommá vált. Néhány éve az új szavakért, a svéd nyelv sokszínűségéért felelő svéd nyelvtanács különösebb vita nélkül vette fel a szótárakba a „zlatanozni” kifejezést azzal az indokkal, hogy az új ige használata egyre gyakoribbá vált a köznyelvben, s így a dialektika törvényei szerint is helyet követel a hivatalos kifejezések között. Hogy mit is jelent pontosan? A meghatározásért a franciák a „felelősek”: dominálni a pályán és a pályán kívül is. A furcsa, különös, ám tehetség által „parafált” akciókra is alkalmazzák a kifejezést, személy szerint leginkább a nyomás alatt tartás, a dominálás esetére érzem találónak. A lavina a bosnyák-horvát-svéd csatár Párizsba igazolásakor indult el, amelynek tiszteletére Zlatant bevették a Les Guignols című népszerű szatirikus bábjátékba. A Canal Plus csatornán jelentkező, az aktuális eseményeket bábszínházi keretek közé költöztető show-műsorban a PSG csatára rettegett figurát alakított, akitől mindenki fél. E műsor keretében hangzott el igeként Zlatan. A svédek pedig egy idő után az eredeti francia helyesírás szerinti „zlatanner”-t egy kicsit megcsavarva, „zlatanera”-ként emelték át a szótárukba.

Csaknem három éve jártam legutóbb Malmőben, Ibrahimovic szülővárosában. Bár 2001 nyara óta Zlatan már nem a Malmö FF játékosa, nimbusza szinte érintetlen. Erről meggyőződhetnek majd a jövő héten BL-selejtezőre odaérkező Vidi-focisták is. Tömbházfalnyi reklámokon hirdet különböző termékeket, villáját mindjárt a Skandinávia legmagasabb épületének számító Turning Torso megtekintése után ajánlották házigazdáim. Film is készül a sztár életéről, amelynek alapjául az Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimovic című bestseller életrajzi könyv szolgált. Ahogy a kötetben, az idén őszre ígért moziban is a felemelkedés a központi téma: hogyan jut el Zlatan Malmö Rosengard nevű külvárosából a Juventusba? Svéd-amerikai álom a javából. Miközben az LA Galaxy csatára nemcsak góljaival, de meredek nyilatkozataival is igyekszik fenntartani a fenegyerekimázst, és úgy tetszik, az orosz világbajnokságra való önfelajánlkozásának visszautasítását is maradandó lelki sérülések nélkül vészelte át.

Délelőtt fél tíz tájékán sétáltam a dél-svédországi település belvárosában, még kihalt volt az ódon tér, a hivatalok zárva, az élet épp csak készülődött újra kibontani a vitorláit. A soha szűnni nem akaró szél szanaszét hordta a papírt, a csikkeket, az éjszakai „mozgalmak” nyomait. Értetlenkedve fordultam erdélyi származású, csaknem három évtizede ott élő kísérőmhöz, aki sokatmondóan legyintett: a bevándorlók… Hogy miért nem takarítanak? Állítólag takarítanak, éjfél után nem sokkal elindulnak a korszerű gépek, s rövid idő alatt patikatisztaságúvá varázsolják az utcákat, tereket. Csakhogy az éjszakai élet akkor még javában tart, a köztisztasági vállalat vezetői pedig egyelőre nem akarnak tudomást venni az élet ilyetén megváltozásáról. Veterán svédországi magyarok szerint tíz-tizenöt év folyamatos állapota kell ahhoz, hogy a szakszervezetekkel, megszokásokkal és egyéb hasonló tényezőkkel való „kiegyezés” nyomán hajnali ötkor (újra) elinduljanak a seprűs autók.

Ottjártamkor az első migránshullám már maga mögött hagyta Budapestet, és azokban a napokban érte el Skandinávia kapuját, ahol akkoriban még a mindenáron való befogadás jelszavai szerepeltek a díszkapuk oromzatán. Azóta arra is sok minden változott, Zlatan esetében mégis fontosnak tartották valakik felmelegíteni a labdarúgó bevándorló eredetét. Ennek ellenére a példakép szobra rendületlenül áll a talapzatán. A bázis ugyanis szilárd, amelyet csak akkor kezdhet ki származásból fakadó erózió, ha annak „érdekében” maga az alany követ el kapitális hibákat.

Minden bizonnyal a tömeges nadiázás nyomán is sokkal több töréses és zúzódásos sérülést kellett ellátni, mint ahányan felkerültek később a versenygerendára, de az a jelenség is fényesen bizonyítja a sportolói példakép erejét. És a felelősségét is, természetesen, döbbenhetünk rá olyan esetekben, amikor kiderül, hogy sportolói nagyságon túl nem marad egyéb az üres héjnál. A példaképpel való egyéjszakás kaland ugyanis veszélyesebb lehet a párhuzam eredetijénél is. Kiüresítheti azt a rajongással telített felzárkózási vágyat, amely sok fiatal sporthoz való viszonyának legfőbb mozgatója, hiszen egy gyerektől egészen életszerűtlen lenne elvárni, hogy majdani felnőttkorának egészsége érdekében fusson és labdázzon. Álmait csak néhány közeli évre kalibrálja az élet, a további dimenziókat épp a példaképek értéke adja meg.

Csak kevesek nevéből lesz ugyanis szótári szócikkely, vagy egyszerűen csak a sikeresség szinonimája. Bizonyos viselkedési mintát viszont mindenki hordoz, s e hátizsák tartalmába egyre inkább belelátást kínálnak az állandó kommunikációs forradalom vívmányai. Egy ország példaképei épp e felelősség méltó viselésével járulhatnak hozzá tevékenyen ahhoz, hogy az ország maga váljon a példaképek országává.