Vírustámadás – Csinta Samu publicisztikája

„Felhívjuk a labdarúgók nagy családját, közösen ítélje el a szimulálást, és tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a műeséseket kiiktassák a játékból.” Az idézet a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség egyik, 2008-as datálású ajánlásából származik, és kicsit úgy hangzik, mint egy másik korból származó, mondjuk az ötéves terv három és fél év alatti teljesítésére buzdító, leginkább viccfaragásra alkalmas felhívás.

Mondtuk volna mindezt a futball-világbajnokság kezdetéig. Azzal a csalóka érzéssel, hogy a sportág az utóbbi időkben megtisztulni látszott a „bérgyilkos” védőktől, illetve a bírói éberséget folyamatosan tesztelő, az ellenfelet és játékvezetőt állandó lélektani nyomás alatt tartó szimulálóművészektől. De hát nem több ez puszta benyomásnál, nem ismerek idevágó statisztikát, és nagyon lehet, hogy a közelmúlt is csak a pillanat oroszországi performanszai tükrében tetszik annyira szépnek.

Ami azért is bőven lehetséges, mert már alig évtizeddel ezelőtt is felvetődött annak a gondolata, hogy tudományos igényű kutatás próbálja kideríteni: a labdarúgás sajátossága-e a szimulálás jelensége, vagy csak bizonyos játékostípusra jellemző? Mivel a férfifutballban valós gond a sérülések szimulálása, azt meg egyenesen mérések bizonyították, hogy a női futballban sokkal kisebb számban fordulnak elő, és rövidebb időtartamúak a sérülések miatti megszakítások. Negyvenhét női találkozó szolgáltatott ehhez reprezentatív mintát, amelyek során összesen 270 sérülést, azaz átlagban 5.74-et regisztráltak, a tényleges fájdalmak mutatója pedig egészen pontosan 0.78.

Na mármost. Az RTS nevű svájci cég kiszámolta, hogy Neymar ápolása miatt az oroszországi vb-n a negyeddöntőig tizennégy percig állt a játék – a csatár a belga–brazil meccsen nem élt e trükkel –, azaz addig találkozónként három és fél percet töltött a gyepen fekve a PSG brazil csillaga. Sok? Kevés? Ha engem kérdeznek: elviselhetetlenül sok. Nemcsak tőle, amúgy is. És ezzel igyekszem is eltávolodni Neymartól, egyrészt mert amúgy is szétcincálja a világnyilvánosság, a gúnyolódó mémeknek se szeri, se száma. Miközben kétségtelenül faragják őt rendesen, statisztikailag is bizonyíthatóan ellene szabálytalankodtak a legtöbb alkalommal. A Mexikó elleni meccsen lenyomott „show” viszont mindent egybevéve sem növelte a népszerűségi mutatóját. És azon is hosszasan el kell gondolkodnunk, milyen mértékben adjunk hitelt Neymarnak arra a reagálására, amely a mexikói szövetségi kapitány, Juan Carlos Osorio, a korábbi dán kapus, Peter Schmeichel, Lothar Matthäus, Alan Shearer, Eric Cantona és mások alkotta kórus lesújtó véleményére érkezett: „Nem olyan dolog ez, amit irányítani tudok, egyszerűen jön a fájdalom.” A kieséssel járó belga meccs után a brazil O Globo Neymar kapcsán azt ecseteli: eddigi viselkedése és hisztijei sokba kerültek, ugyanis a játékvezető vélhetően ezek miatt már nem is volt hajlandó a VAR-ral visszanézetni egy-egy kérdéses jelenetet.

A szimulálások valahogy összességükben váltak idegtépővé a forró orosz nyárban. Mintha valamiféle vírus fertőzte volna meg a mezőnyt, amely kiegyensúlyozottnak ismert játékosokat változtatott egy csapásra hisztis primadonnákká. Még szerencse, hogy olyan szélsőségeket egyelőre nem kellett elviselnünk, mint mondjuk a francia Ajaccio elefántcsontparti játékosának esete. A Guingamp elleni bajnokin Tallo elviselhetetlen fájdalmak közepette hagyta el a pályát, majd amikor Fabrizio Ravanelli edző lecserélte, a „halálosan” sérült játékos azonnal talpra ugrott, és látványosan kifogásolta a tréner húzását. Az úri közönség meg természetesen röhögve fütyült.

A ramadán befejeződése attól is megkímélt, hogy megtapasztaljuk a vallási ünnepek és a labdarúgás közötti különös kölcsönhatást. A napkeltétől napnyugtáig tartó böjt ugyanis cseppet sem alkalmas a futballisták erőállapotának fenntartására, így aztán a több vb-résztvevő játékpartnerének kiszemelt, muszlim hívőket felsorakoztató tunéziai válogatott fellépései a szimulálás egészen különleges mozgatórúgóit is kitermelték. A koraesti órákban zajló mérkőzéseken Mouez Hasszen kapus napnyugtakor hirtelen minden különösebb előjel nélkül a fűre rogyott, s amíg kezelték, játékostársai az oldalvonalhoz rohantak, ahol a hagyományosan böjttörő ételnek számító datolyát és vizet vettek magukhoz. A poénkodó beszólásokat maga a kapus is széles mosolyjelek kíséretében kommentálta a Twitter-oldalán: „Sérült voltam, haver.”

Úgy tetszik, a jelenségért a sokak szerint amúgy sem teljesen ártalmatlan VAR-vírus is jelentősen okolható. A videobíró rendszer – minden kétségtelen „élesszeműségével” együtt – egyelőre a tesztelés fázisában van. Nem műszaki értelemben, azzal nincs hiba. Sokkal inkább annak feltérképezése zajlik a játékosok részéről, mennyire lehet különböző zsiványságok – időhúzás, a játékvezető ideggyógyászati „kezelése”, az ellenfél pszichés kikészítése, hasonlók – szolgálatába állítani.

Vegyük sorra. Az időhúzáshoz garantáltan remek cinkos, hiszen ha sikerül rávenni a bírót egy kis tévézésre, máris van egy-két perc szusszanásra, hidratálásra, az ellenfél lendületének is annyi, de legalábbis kell egy kis idő, míg újra a korábbi fordulatszámra pörgeti fel magát. Ha földre kerül valaki – márpedig az öldöklő iram, a sűrű testkontaktusok bármikor kínálják az alkalmat –, másodperceken belül megáll a játék, és kezdődhet a határok feszegetése. Az alkalmazott pszichológia területén jártas focisták előnyben, a gesztusok ugyanis jól jelzik, mikor lehet rátenni még egy lapáttal, illetve visszavenni a reklamálás intenzitásából, még mielőtt villan a sárga. Ebben az összefüggésben azt is kizártnak tartom, hogy a labdarúgók lélektani felkészítésében előbb-utóbb ne kapjon helyet a VAR-központú kommunikáció tudatos fejlesztése. Mert ha nem is sikerül képernyő elé citálni a játékvezetőt (lásd az O Globo véleményét), a visszautasítás csak-csak elültet egyfajta adósságérzetet a bíró tudatában, amely aztán ki tudja, mikor és milyen formában hasznosul a pillanatnyilag hátrányba kerülő csapat javára.

Az ellenfél idegei szétcincálásának jelentőségét természetesen már régen felismerték, de a videotechnológia ebben a műfajban is rejt kiaknázható lehetőséget. A jelenetek visszajátszása során ugyanis mindkét fél pozícióit erősítő vagy megrendítő részletekbe akadhat bele az immár végletekig élesített játékvezetői szem. A fegyver nyilván kétélű, de a pattanásig feszített helyzetekben csak ritkán kerülnek mérlegre a mit nyerünk, illetve mit veszítünk típusú szempontok.

A történetben a néző az egyértelmű vesztes, de mindjárt a sportág következik a sorban. Az angol–kolumbiai nyolcaddöntő idegbajos hangulata sok embernél kiverte a biztosítékot, úgy voltunk vele, mint a túl édes süteménnyel vagy a szélsőségesen erőszakos filmjelenetekkel: már-már képtelenek voltunk befogadni. Márpedig a hasonló benyomások hosszasan ott tudnak parázslani az emlékezetünkben, üszkös nyomokat hagyva az összképen.

A rögbit és a futballt különválasztó, az utóbbi sportág modern szabályainak alapvetéseit lefektető 1848-as Cambridge-i Szabályok még nem rendelkeznek a futball 20. században elburjánzó, szimulálás és rokonai típusú vadhajtásairól. Akkoriban ilyen égbekiáltó sportszerűtlenség a fikció kategóriájába is csak nehezen férhetett bele. Ma már a játék velejárója, amibe viszont nagyon nem lenne szabad belenyugodni, bár e tekintetben is zajlik a klasszikus rabló-pandúr játék, amelyben pillanatnyilag a rablók állnak nyerésre. Elkerülhetetlenek a szabálykiegyenlítések, elsősorban a futballzsiványságok megtorlásának kategóriájában. Ellenkező esetben arra is ébredhetünk, hogy a tévék rászállnak a sérülések nyomán támadó szabad percek reklámkihasználására, s akkor végünk.

Ezért mielőtt bárki is megneszelné, azt ajánlom, ez utóbbit azonnal felejtsük is el. Írjuk inkább a futball-világbajnokság gerjesztette idegállapotomra, amit remélhetőleg az e sorok írása után játszott orosz–horvát meccs nem rontott tovább…

Mondtuk volna mindezt a futball-világbajnokság kezdetéig. Azzal a csalóka érzéssel, hogy a sportág az utóbbi időkben megtisztulni látszott a „bérgyilkos” védőktől, illetve a bírói éberséget folyamatosan tesztelő, az ellenfelet és játékvezetőt állandó lélektani nyomás alatt tartó szimulálóművészektől. De hát nem több ez puszta benyomásnál, nem ismerek idevágó statisztikát, és nagyon lehet, hogy a közelmúlt is csak a pillanat oroszországi performanszai tükrében tetszik annyira szépnek.

Ami azért is bőven lehetséges, mert már alig évtizeddel ezelőtt is felvetődött annak a gondolata, hogy tudományos igényű kutatás próbálja kideríteni: a labdarúgás sajátossága-e a szimulálás jelensége, vagy csak bizonyos játékostípusra jellemző? Mivel a férfifutballban valós gond a sérülések szimulálása, azt meg egyenesen mérések bizonyították, hogy a női futballban sokkal kisebb számban fordulnak elő, és rövidebb időtartamúak a sérülések miatti megszakítások. Negyvenhét női találkozó szolgáltatott ehhez reprezentatív mintát, amelyek során összesen 270 sérülést, azaz átlagban 5.74-et regisztráltak, a tényleges fájdalmak mutatója pedig egészen pontosan 0.78.

Na mármost. Az RTS nevű svájci cég kiszámolta, hogy Neymar ápolása miatt az oroszországi vb-n a negyeddöntőig tizennégy percig állt a játék – a csatár a belga–brazil meccsen nem élt e trükkel –, azaz addig találkozónként három és fél percet töltött a gyepen fekve a PSG brazil csillaga. Sok? Kevés? Ha engem kérdeznek: elviselhetetlenül sok. Nemcsak tőle, amúgy is. És ezzel igyekszem is eltávolodni Neymartól, egyrészt mert amúgy is szétcincálja a világnyilvánosság, a gúnyolódó mémeknek se szeri, se száma. Miközben kétségtelenül faragják őt rendesen, statisztikailag is bizonyíthatóan ellene szabálytalankodtak a legtöbb alkalommal. A Mexikó elleni meccsen lenyomott „show” viszont mindent egybevéve sem növelte a népszerűségi mutatóját. És azon is hosszasan el kell gondolkodnunk, milyen mértékben adjunk hitelt Neymarnak arra a reagálására, amely a mexikói szövetségi kapitány, Juan Carlos Osorio, a korábbi dán kapus, Peter Schmeichel, Lothar Matthäus, Alan Shearer, Eric Cantona és mások alkotta kórus lesújtó véleményére érkezett: „Nem olyan dolog ez, amit irányítani tudok, egyszerűen jön a fájdalom.” A kieséssel járó belga meccs után a brazil O Globo Neymar kapcsán azt ecseteli: eddigi viselkedése és hisztijei sokba kerültek, ugyanis a játékvezető vélhetően ezek miatt már nem is volt hajlandó a VAR-ral visszanézetni egy-egy kérdéses jelenetet.

A szimulálások valahogy összességükben váltak idegtépővé a forró orosz nyárban. Mintha valamiféle vírus fertőzte volna meg a mezőnyt, amely kiegyensúlyozottnak ismert játékosokat változtatott egy csapásra hisztis primadonnákká. Még szerencse, hogy olyan szélsőségeket egyelőre nem kellett elviselnünk, mint mondjuk a francia Ajaccio elefántcsontparti játékosának esete. A Guingamp elleni bajnokin Tallo elviselhetetlen fájdalmak közepette hagyta el a pályát, majd amikor Fabrizio Ravanelli edző lecserélte, a „halálosan” sérült játékos azonnal talpra ugrott, és látványosan kifogásolta a tréner húzását. Az úri közönség meg természetesen röhögve fütyült.

A ramadán befejeződése attól is megkímélt, hogy megtapasztaljuk a vallási ünnepek és a labdarúgás közötti különös kölcsönhatást. A napkeltétől napnyugtáig tartó böjt ugyanis cseppet sem alkalmas a futballisták erőállapotának fenntartására, így aztán a több vb-résztvevő játékpartnerének kiszemelt, muszlim hívőket felsorakoztató tunéziai válogatott fellépései a szimulálás egészen különleges mozgatórúgóit is kitermelték. A koraesti órákban zajló mérkőzéseken Mouez Hasszen kapus napnyugtakor hirtelen minden különösebb előjel nélkül a fűre rogyott, s amíg kezelték, játékostársai az oldalvonalhoz rohantak, ahol a hagyományosan böjttörő ételnek számító datolyát és vizet vettek magukhoz. A poénkodó beszólásokat maga a kapus is széles mosolyjelek kíséretében kommentálta a Twitter-oldalán: „Sérült voltam, haver.”

Úgy tetszik, a jelenségért a sokak szerint amúgy sem teljesen ártalmatlan VAR-vírus is jelentősen okolható. A videobíró rendszer – minden kétségtelen „élesszeműségével” együtt – egyelőre a tesztelés fázisában van. Nem műszaki értelemben, azzal nincs hiba. Sokkal inkább annak feltérképezése zajlik a játékosok részéről, mennyire lehet különböző zsiványságok – időhúzás, a játékvezető ideggyógyászati „kezelése”, az ellenfél pszichés kikészítése, hasonlók – szolgálatába állítani.

Vegyük sorra. Az időhúzáshoz garantáltan remek cinkos, hiszen ha sikerül rávenni a bírót egy kis tévézésre, máris van egy-két perc szusszanásra, hidratálásra, az ellenfél lendületének is annyi, de legalábbis kell egy kis idő, míg újra a korábbi fordulatszámra pörgeti fel magát. Ha földre kerül valaki – márpedig az öldöklő iram, a sűrű testkontaktusok bármikor kínálják az alkalmat –, másodperceken belül megáll a játék, és kezdődhet a határok feszegetése. Az alkalmazott pszichológia területén jártas focisták előnyben, a gesztusok ugyanis jól jelzik, mikor lehet rátenni még egy lapáttal, illetve visszavenni a reklamálás intenzitásából, még mielőtt villan a sárga. Ebben az összefüggésben azt is kizártnak tartom, hogy a labdarúgók lélektani felkészítésében előbb-utóbb ne kapjon helyet a VAR-központú kommunikáció tudatos fejlesztése. Mert ha nem is sikerül képernyő elé citálni a játékvezetőt (lásd az O Globo véleményét), a visszautasítás csak-csak elültet egyfajta adósságérzetet a bíró tudatában, amely aztán ki tudja, mikor és milyen formában hasznosul a pillanatnyilag hátrányba kerülő csapat javára.

Az ellenfél idegei szétcincálásának jelentőségét természetesen már régen felismerték, de a videotechnológia ebben a műfajban is rejt kiaknázható lehetőséget. A jelenetek visszajátszása során ugyanis mindkét fél pozícióit erősítő vagy megrendítő részletekbe akadhat bele az immár végletekig élesített játékvezetői szem. A fegyver nyilván kétélű, de a pattanásig feszített helyzetekben csak ritkán kerülnek mérlegre a mit nyerünk, illetve mit veszítünk típusú szempontok.

A történetben a néző az egyértelmű vesztes, de mindjárt a sportág következik a sorban. Az angol–kolumbiai nyolcaddöntő idegbajos hangulata sok embernél kiverte a biztosítékot, úgy voltunk vele, mint a túl édes süteménnyel vagy a szélsőségesen erőszakos filmjelenetekkel: már-már képtelenek voltunk befogadni. Márpedig a hasonló benyomások hosszasan ott tudnak parázslani az emlékezetünkben, üszkös nyomokat hagyva az összképen.

A rögbit és a futballt különválasztó, az utóbbi sportág modern szabályainak alapvetéseit lefektető 1848-as Cambridge-i Szabályok még nem rendelkeznek a futball 20. században elburjánzó, szimulálás és rokonai típusú vadhajtásairól. Akkoriban ilyen égbekiáltó sportszerűtlenség a fikció kategóriájába is csak nehezen férhetett bele. Ma már a játék velejárója, amibe viszont nagyon nem lenne szabad belenyugodni, bár e tekintetben is zajlik a klasszikus rabló-pandúr játék, amelyben pillanatnyilag a rablók állnak nyerésre. Elkerülhetetlenek a szabálykiegyenlítések, elsősorban a futballzsiványságok megtorlásának kategóriájában. Ellenkező esetben arra is ébredhetünk, hogy a tévék rászállnak a sérülések nyomán támadó szabad percek reklámkihasználására, s akkor végünk.

Ezért mielőtt bárki is megneszelné, azt ajánlom, ez utóbbit azonnal felejtsük is el. Írjuk inkább a futball-világbajnokság gerjesztette idegállapotomra, amit remélhetőleg az e sorok írása után játszott orosz–horvát meccs nem rontott tovább…