Magyar veszély – Csinta Samu publicisztikája

Nem nyerheti meg magyar csapat a román bajnokságot éppen a centenárium esztendejében!

Ízlelgetem a George Becalitól származó mondatot, keresem az elsődleges tartalom mögött megbúvó rengeteg üzenetet. A Steaua Bucuresti labdarúgóklub juhászmilliomos tulajdonosának nevéhez már sok hajmeresztő és mellbevágó megnyilatkozás fűződik, amelyekről igazából sohasem tudtam eldönteni, hogy személyiségének feneketlen ürességéből visszhangoznak-e, vagy megkomponált kommunikációs stratégia keretében igyekeznek folyamatosan az érdeklődés homlokterében tartani a figurát. Egyik változat rosszabb a másiknál. Az első arról árulkodik, hogy a pénz mankóján a semmiből érkező ember elszabadult hajóágyú módjára köpködheti tele a nyilvánosságot a szakértelem nélküli futballszakértés lövegeivel, közben meg a mélységes istenhitben élés látszatát keltő, a környezetében alamizsnát két kézzel osztogatva igyekszik megteremteni valamiféle papírmasé-messianizmust. Az már a román nyilvánosság állapotát és igényszintjét minősíti, hogy a szövegelésére „kíváncsi” sajtó szünet nélkül üzemelő fórumot ad neki.

Itt már azonban óhatatlanul bele is csúsztunk a második, a kommunikációs jelenlétről gondoskodó változatba. És messze nem ez a célunk. A kezdeti kijelentés ugyanis gyakorlatilag egyenértékű a „Kifelé a magyarokkal az országból!” lelátói rigmussal, amelynek felhangzásakor azért immár meg-megállítja a mérkőzést a játékvezető, a diszkriminációs tanács pedig egyre olajozottabb procedúra mentén osztogatja a bírságot. A dolgok ilyetén alakulásán már a román médiában sem igen akadnak fenn, ami kétségtelen előrelépés. A kommentárokat pedig nem kell elolvasni.

A fenti mondatnak viszont az tulajdoníthat különleges jelentőséget, hogy a futball kiemelt nyilvánossági terében vetíti előre egyfajta lincselés lehetőségét. Sőt, a feladatát is. És éppen olyan pillanatban, amely „külső segítség” nélkül is hatalmas feszültséget hordoz: a centenárium évében.

Bár bizonyára már az is tudja, akit egyáltalán nem érdekel, talán mégsem fölösleges elismételni: idén lesz száz esztendeje, hogy a de jure még magyar fennhatóság alatt lévő Gyulafehérváron a magyar hatóságok, a MÁV logisztikai támogatásával összegyűlő románság – ingyen szerelvények szállították a helyszínre a tömegeket – kinyilvánította Erdély Romániához csatlakoztatásának szándékát. A közfelkiáltással elfogadott nyilatkozatnak ugyan semmiféle jogi érvényessége nem volt, de kitűnő hivatkozási pontot jelentett az első világháborút követő béketárgyalások során, amelyek aztán szentesítették – a negyvenes évek rövid „kanyarját” leszámítva – az azóta is fennálló helyzetet.

Így, február derekához közeledve kijelenthetjük: a több riasztó epizód ellenére – hadd utaljunk csak az azóta a süllyesztőben eltűnt román exminiszterelnök akasztásos mondatára – igazából még el sem indult a román centenáriumi kommunikációs gőzhenger. Még ádáz csaták dúlnak a minden korábbinál nagyobb összegű finanszírozás megszerzéséért, de a projekt egyelőre a bemutatás aktusáig sem jutott el. Az „esztrádműsort” addig is Becali és társai szolgáltatják, néha egyéni, néha magasabb szintű diverziós céllal.

Egy csapat motiválása kétségtelenül roppant összetett művelet, a játékosok személyiségének alapos ismerete mellett különleges energiák felszabadítására alkalmas, korábban talán nem is azonosított mozgatórugókat kell megtalálni hozzá. De a versenyterepet is érdemes előkészíteni, olyan pszichés környezetet teremteni, amelyben szükség esetén a külvilág akaratlanul is szövetségesnek szegődik, ide értve a játékvezetőket és a szélsőséges hívószavakra mindig vevő szurkolótábort egyaránt. A cél pedig a legtöbb esetben szentesíti az eszközt. A Steaua tulajdonosának elsőre nehezen követhető, amúgy átlátszó logikája szerint a magyarveszély megfelelően mozgósító erejű, a listavezető kolozsvári CFR pedig, úgy tetszik, Bukarestből magyar csapatnak tűnik. Ami arról is árulkodik, hogy déli irányból nézve a még mindig jelentős mértékben magyar identitású Erdély léte és civilizációs hovatartozása egy évszázad múltán is szorongásos állapotokat képes kelteni. Hiába, hogy ma már csak a kolozsvári futballszurkolók között találni magyar neveket, az edző pedig a magyar gyökerekkel igazán nem gyanúsítható volt futball-legenda Dan Petrescu, a CFR magyar csapat, és kész. Persze, csak ha a pillanatnyi érdek azt diktálja. Ha viszont azt diktálja, akkor azonnal és következményektől függetlenül.

Azt is mondhatnánk, hogy Becalinak igaza van, a CFR valóban magyar csapat. Identitása ugyanis több mint száz évvel ezelőttről eredeztethető, amikor a vasutat még nem CFR-nek, hanem MÁV-nak hívták, így a Kolozsvári Vasutas SC-t egy magyar többségű városban alapították sportkedvelő vasutasok. Ezek az elemek örvendetesen köszönnek vissza az utóbbi időben a fellegvári stadionban. Miután az alapítók tehetnek a legkevésbé arról, hogy időközben a történelem erőteljesen átírta a különböző bajnoki besorolásokat, akár ébresztő szolgálatot is betölthet az egészen más célzatú ominózus felszólítás – ha mérhetetlen naivságomban bármiféle szublimáló képességet képzelnék a mondat megfogalmazójába. De mivel nem csak naivság, egyenesen hiba lenne, maradjunk abban, hogy pusztán egy ország erkölcsi jelzőrendszerében semmiféle üzemzavart nem okozó uszításról beszélhetünk.

Amit azért nem kellene, nem lenne szabad szó nélkül hagyni, ha már az illetékes szervezetek nem találnak kivetnivalót benne. Mert mi tagadás, az erdélyi magyarság egy ideje hol provokatív, hol szorongó kíváncsisággal latolgatja, mit is hoz számára a 2018-as „bajnoki” esztendő. És ez nyilván sokkal több szokványos évi eleji jövőfürkészésnél, éppen az alig elkezdődő 2018 centenáriumi jelentősége okán.

Nem ezeken a hasábokon fogom taglalni, miért nem tudta csaknem száz év sem begyógyítani – de talán még elhegesíteni sem – a Trianon okozta sebeket. Tengernyi irodalma van, de abból sohasem elég, főleg, ha a történet nem merül ki védekező reflexek rángásaiban, önsajnáltatásban, vádaskodásban. Deklaratív szinten hasonlóak a szempontok a romániai magyar politikai és közéleti szervezetek tervezgetéseiben is, amelyek – legalábbis egyelőre – különösebb konkrétumok nélkül igyekeznek tartásos, egyszerre tényrögzítő, felelősségeket megállapító és kiosztó, előremutató, méltóságot sugalló üzeneteket előrevetíteni. Ebbe a sorozatba pedig bőven beleillene azoknak a magyar neveknek és a hozzájuk fűződő teljesítményeknek a köztudatba emelése, illetve visszaemelése, akik, amelyek nélkül az elmúlt száz esztendő Romániája – és az egyetemes magyar sport is – sokkal szegényebb lenne. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen gesztus sok olyan sportember érdemei, emléke előtti adózásnak is számítana, akik önhibájukon kívül kerültek ki a nemzet látóköréből A jóváírásokhoz, visszaszolgáltatásokhoz pedig soha sincs túl késő.

Egy következetes kommunikációs stratégia ugyanakkor a jelenkor becalizmusai keltette viharok közepette talpon maradni kívánó magyar identitású romániai sportklubok számára is jelentős segítséget nyújthatna. A közép-hosszú távon a kárpát-medencei magyar utánpótlás feltérképezését, a magyar sport vérkeringésébe beemelését célzó, részben-egészben magyarországi finanszírozású törekvésekből ugyanis egyelőre többnyire a partra evickélés erőfeszítéseit érzékelhetjük.

Mert a jövő megéréséhez és megéléséhez elsősorban a jelent kell túlélni, és az sem kevés. Idén pláne nem.

Ízlelgetem a George Becalitól származó mondatot, keresem az elsődleges tartalom mögött megbúvó rengeteg üzenetet. A Steaua Bucuresti labdarúgóklub juhászmilliomos tulajdonosának nevéhez már sok hajmeresztő és mellbevágó megnyilatkozás fűződik, amelyekről igazából sohasem tudtam eldönteni, hogy személyiségének feneketlen ürességéből visszhangoznak-e, vagy megkomponált kommunikációs stratégia keretében igyekeznek folyamatosan az érdeklődés homlokterében tartani a figurát. Egyik változat rosszabb a másiknál. Az első arról árulkodik, hogy a pénz mankóján a semmiből érkező ember elszabadult hajóágyú módjára köpködheti tele a nyilvánosságot a szakértelem nélküli futballszakértés lövegeivel, közben meg a mélységes istenhitben élés látszatát keltő, a környezetében alamizsnát két kézzel osztogatva igyekszik megteremteni valamiféle papírmasé-messianizmust. Az már a román nyilvánosság állapotát és igényszintjét minősíti, hogy a szövegelésére „kíváncsi” sajtó szünet nélkül üzemelő fórumot ad neki.

Itt már azonban óhatatlanul bele is csúsztunk a második, a kommunikációs jelenlétről gondoskodó változatba. És messze nem ez a célunk. A kezdeti kijelentés ugyanis gyakorlatilag egyenértékű a „Kifelé a magyarokkal az országból!” lelátói rigmussal, amelynek felhangzásakor azért immár meg-megállítja a mérkőzést a játékvezető, a diszkriminációs tanács pedig egyre olajozottabb procedúra mentén osztogatja a bírságot. A dolgok ilyetén alakulásán már a román médiában sem igen akadnak fenn, ami kétségtelen előrelépés. A kommentárokat pedig nem kell elolvasni.

A fenti mondatnak viszont az tulajdoníthat különleges jelentőséget, hogy a futball kiemelt nyilvánossági terében vetíti előre egyfajta lincselés lehetőségét. Sőt, a feladatát is. És éppen olyan pillanatban, amely „külső segítség” nélkül is hatalmas feszültséget hordoz: a centenárium évében.

Bár bizonyára már az is tudja, akit egyáltalán nem érdekel, talán mégsem fölösleges elismételni: idén lesz száz esztendeje, hogy a de jure még magyar fennhatóság alatt lévő Gyulafehérváron a magyar hatóságok, a MÁV logisztikai támogatásával összegyűlő románság – ingyen szerelvények szállították a helyszínre a tömegeket – kinyilvánította Erdély Romániához csatlakoztatásának szándékát. A közfelkiáltással elfogadott nyilatkozatnak ugyan semmiféle jogi érvényessége nem volt, de kitűnő hivatkozási pontot jelentett az első világháborút követő béketárgyalások során, amelyek aztán szentesítették – a negyvenes évek rövid „kanyarját” leszámítva – az azóta is fennálló helyzetet.

Így, február derekához közeledve kijelenthetjük: a több riasztó epizód ellenére – hadd utaljunk csak az azóta a süllyesztőben eltűnt román exminiszterelnök akasztásos mondatára – igazából még el sem indult a román centenáriumi kommunikációs gőzhenger. Még ádáz csaták dúlnak a minden korábbinál nagyobb összegű finanszírozás megszerzéséért, de a projekt egyelőre a bemutatás aktusáig sem jutott el. Az „esztrádműsort” addig is Becali és társai szolgáltatják, néha egyéni, néha magasabb szintű diverziós céllal.

Egy csapat motiválása kétségtelenül roppant összetett művelet, a játékosok személyiségének alapos ismerete mellett különleges energiák felszabadítására alkalmas, korábban talán nem is azonosított mozgatórugókat kell megtalálni hozzá. De a versenyterepet is érdemes előkészíteni, olyan pszichés környezetet teremteni, amelyben szükség esetén a külvilág akaratlanul is szövetségesnek szegődik, ide értve a játékvezetőket és a szélsőséges hívószavakra mindig vevő szurkolótábort egyaránt. A cél pedig a legtöbb esetben szentesíti az eszközt. A Steaua tulajdonosának elsőre nehezen követhető, amúgy átlátszó logikája szerint a magyarveszély megfelelően mozgósító erejű, a listavezető kolozsvári CFR pedig, úgy tetszik, Bukarestből magyar csapatnak tűnik. Ami arról is árulkodik, hogy déli irányból nézve a még mindig jelentős mértékben magyar identitású Erdély léte és civilizációs hovatartozása egy évszázad múltán is szorongásos állapotokat képes kelteni. Hiába, hogy ma már csak a kolozsvári futballszurkolók között találni magyar neveket, az edző pedig a magyar gyökerekkel igazán nem gyanúsítható volt futball-legenda Dan Petrescu, a CFR magyar csapat, és kész. Persze, csak ha a pillanatnyi érdek azt diktálja. Ha viszont azt diktálja, akkor azonnal és következményektől függetlenül.

Azt is mondhatnánk, hogy Becalinak igaza van, a CFR valóban magyar csapat. Identitása ugyanis több mint száz évvel ezelőttről eredeztethető, amikor a vasutat még nem CFR-nek, hanem MÁV-nak hívták, így a Kolozsvári Vasutas SC-t egy magyar többségű városban alapították sportkedvelő vasutasok. Ezek az elemek örvendetesen köszönnek vissza az utóbbi időben a fellegvári stadionban. Miután az alapítók tehetnek a legkevésbé arról, hogy időközben a történelem erőteljesen átírta a különböző bajnoki besorolásokat, akár ébresztő szolgálatot is betölthet az egészen más célzatú ominózus felszólítás – ha mérhetetlen naivságomban bármiféle szublimáló képességet képzelnék a mondat megfogalmazójába. De mivel nem csak naivság, egyenesen hiba lenne, maradjunk abban, hogy pusztán egy ország erkölcsi jelzőrendszerében semmiféle üzemzavart nem okozó uszításról beszélhetünk.

Amit azért nem kellene, nem lenne szabad szó nélkül hagyni, ha már az illetékes szervezetek nem találnak kivetnivalót benne. Mert mi tagadás, az erdélyi magyarság egy ideje hol provokatív, hol szorongó kíváncsisággal latolgatja, mit is hoz számára a 2018-as „bajnoki” esztendő. És ez nyilván sokkal több szokványos évi eleji jövőfürkészésnél, éppen az alig elkezdődő 2018 centenáriumi jelentősége okán.

Nem ezeken a hasábokon fogom taglalni, miért nem tudta csaknem száz év sem begyógyítani – de talán még elhegesíteni sem – a Trianon okozta sebeket. Tengernyi irodalma van, de abból sohasem elég, főleg, ha a történet nem merül ki védekező reflexek rángásaiban, önsajnáltatásban, vádaskodásban. Deklaratív szinten hasonlóak a szempontok a romániai magyar politikai és közéleti szervezetek tervezgetéseiben is, amelyek – legalábbis egyelőre – különösebb konkrétumok nélkül igyekeznek tartásos, egyszerre tényrögzítő, felelősségeket megállapító és kiosztó, előremutató, méltóságot sugalló üzeneteket előrevetíteni. Ebbe a sorozatba pedig bőven beleillene azoknak a magyar neveknek és a hozzájuk fűződő teljesítményeknek a köztudatba emelése, illetve visszaemelése, akik, amelyek nélkül az elmúlt száz esztendő Romániája – és az egyetemes magyar sport is – sokkal szegényebb lenne. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen gesztus sok olyan sportember érdemei, emléke előtti adózásnak is számítana, akik önhibájukon kívül kerültek ki a nemzet látóköréből A jóváírásokhoz, visszaszolgáltatásokhoz pedig soha sincs túl késő.

Egy következetes kommunikációs stratégia ugyanakkor a jelenkor becalizmusai keltette viharok közepette talpon maradni kívánó magyar identitású romániai sportklubok számára is jelentős segítséget nyújthatna. A közép-hosszú távon a kárpát-medencei magyar utánpótlás feltérképezését, a magyar sport vérkeringésébe beemelését célzó, részben-egészben magyarországi finanszírozású törekvésekből ugyanis egyelőre többnyire a partra evickélés erőfeszítéseit érzékelhetjük.

Mert a jövő megéréséhez és megéléséhez elsősorban a jelent kell túlélni, és az sem kevés. Idén pláne nem.