Jégen maradni

Egy félkészen hagyott, néhol bizony már erősen rohadó futballaréna (a magyar stadionállapotokat tekintve persze sok csapat fogadná el sajátjául…), közvetlenül mellette egy európai léptékkel mérve is csodálatosnak mondható jégcsarnok. A kontraszt hatalmas. Dunaújvárosban néhány hete a Haladás elleni NB II-es meccs előtt meglehetősen abszurd módon eltemették a futballt, miután nemcsak a város, hanem annak mamutvállalata, a Dunaferr is kivonult a csapat mögül.

Koporsó, gyászinduló: demoralizálóan fekete nap volt. Ismerős a jégkorongszakosztálynak… De mennyire! A különbség mindössze annyi, hogy a hokisok esetében már évekkel ezelőtt felvetődött a lét és nemlét kérdése – fő oka, hogy előbb alaposan megcsappant, majd gyakorlatilag befagyott a Dunaferr addig bőkezű támogatása. Temetésre azonban mégsem került sor, mert néhány megszállott túlélőcsomagjának hála életben maradt a sportág a városban. Kánaánról mindazonáltal cseppet sem beszélhetünk (lásd magyar sport, 2007), fiatal tehetségekről, példás utánpótlás-nevelésről, a huszonéveseket tanári módon segítő rutinos játékosokról annál inkább.

A televíziós közvetítésnek köszönhetően mindezt ország-világ láthatta szombaton – a helyszínen sajnos kevesen (no persze ez nézőpont kérdése, elvégre a 800 szemlélődő nagyjából a futballbajnokságot vezető MTK átlagnézőszámát teszi ki…), a Ferencváros vendégjátéka ugyanis már kevésbé érdekes arrafelé, mint ha a megyei rivális, valamelyik csíki együttes vagy éppen az Újpest érkezne.

A Fradi hokicsapata otthontalan (most éppen ahhoz kellene összelapátolnia csaknem tízmillió forintot, hogy a szezon hátralévő hazai meccsein Pesterzsébeten szerepelhessen), magára hagyatott, érsekújvári együttműködés ide vagy oda, lassan az utolsókat rúgja. A dunaújvárosi példát kellene valahogyan lekoppintania. Természetesen a hokisokét. Aztán ha nem megy, focimintára jöhet a koporsó. A 25-szörös bajnok és 14-szeres kupagyőztes koporsója. Nem kellene megvárni!