Hol tartunk?

Talán jövőre… Szép volt, jó volt, de… A Papp László Budapest Sportarénában volt már kellemesebb látványban is részünk: több volt az üres szék, mint a foglalt, talán ha másfél ezren érezték úgy, hogy a helyszínen tisztelegnek Zavadszky Gábor és Bánka Kristóf, valamint Dárdai Balázs emléke előtt.

Írd és mondd: másfél ezren. Hogy a tragikusan fiatalon elhunyt futballisták halálakor hányan hullajtottak könnyeket, hányan váltak hirtelen Zava és Kristóf barátaivá vagy legalábbis ismerőseivé, azt inkább hagyjuk. De rögzítsünk csupán annyit: többen, jóval többen, mint ezerötszázan.

Jó, akarom mondani, rossz magyar szokás ez: a gyász pillanataiban mindenki feszít, mutatja magát, látjátok, itt vagyok, osztozom a család bánatában, s ahogy telnek a hetek, hónapok, úgy felejtenek el mindenkit. Zavadszky Gábort, Bánka Kristófot, Dárdai Balázst, Fehér Miklóst, Fodor Imrét, Nagy Norbertet, Simon Tibort és a többieket…

Kétségünk se legyen afelől, ha nincsenek Gábor és Kristóf – hihetetlen emberi tartásról tanúbizonyságot tévő – szülei és őszinte(!) barátai, három évvel a két játékos halálát követően ennyien sem adóztak volna az emléküknek.

A fájó érdektelenséget magyarázhatjuk azzal, hogy mínusz nyolc fokban senkinek sincs kedve az utcára menni, hogy sokan azért maradtak távol, mert a budapesti szmogriadó idején párosra végződik autójuk rendszáma, hogy a Manchester United–Chelsea rangadó is otthon tartott ezreket, hogy a népnek nincs pénze karácsony után, hogy…

Jobban tesszük, ha nem áltatjuk magunkat. Csak vegyük tudomásul, hogy itt tartunk. Mert ide jutottunk. Talán jövőre…