„Csak én énekelek Magyarországon a Fradiról!” – Hosszú kávé Deák Bill Gyulával

– Már egy hónap sincs az év egyik nagyon várt rhythm and blues ünnepéig, a BILL77 koncertig. Hol tartanak az előkészületek?     
– Koncertezünk szerte az országban, mondhatni, edzésben vagyunk. Augusztusban például tizenkét fellépésünk volt, ez már majdnem annyi buli, mint a régi szép időkben. Persze egészen más lesz akkora nézőteret bejátszani, mint amekkora a Papp László Budapest Sportarénáé. De ebben is van rutinunk, ez már a negyedik vagy ötödik olyan koncertem lesz, amikor a Deák Bill Blues Banddel és nem valamely más produkció közreműködőjeként lépek színpadra az Arénában. Természetesen készülünk külön próbákkal is a november 15-i koncertre, már csak azért is, mert Tátrai Tibor, Ferenczi György és Takáts Tamás személyében három jeles vendége is lesz az estnek.

– Ilyen gazdag életműből miképp áll össze a műsor?     
– Van egy gerince a koncertjeinknek, de én szeretek változtatni a közönség reakciói meg a saját hangulatom függvényében is. Általában jókedvű vagyok, bár mostanában kevésbé, mert áprilisban elvesztettem a feleségemet, akivel 45 évig éltünk boldog házasságban. Persze ha felmegyek a színpadra, csak a zene számít. Nagyjából kétórás előadásra készülünk, ez idő alatt felidézzük a Hobo Blues Band-korszakot, válogatok a szólólemezeimről és elhangzanak rockoperák slágerei is. Nyilván vannak kihagyhatatlan számok, amiket mindig hallani akar a közönség, ilyen a Rossz vér, a Kőbánya blues, a Hatvan csapás, a Hosszú lábú asszony vagy éppen a Közép-európai hobo blues III, nem is beszélve A felszarvazottak balladájáról, ami úgy kezdődik: „Nem voltam még húsz, midőn egy könnyű éjszakán / Egy Fradi-győzelem és öt konyak után / A lépcsőház aljában enyém lett a lány.” De bekerülhet a programba a Tetovált lány is, amelyben elhangzik, hogy „Szeretlek, Erzsi, haver vagy, János / Csapat csak egy van, a Ferencváros!” Én vagyok az egyetlen Magyarországon, aki a Fradiról énekel!

– Ha már szóba került kedvenc csapata: mit szól az FTC szerepléséhez?     
– Régi szerelem ez, már Varga Zoltán és Albert Flórián idejében is jártam az Üllői útra. Itt lóg a nyakamban a Fradi-címeres medál, mindig velem van. Rengeteg kedvencem volt az évtizedek során, de nem kezdek bele a nevek felsorolásába, mert biztos kifelejtenék valakit, akit illene megemlíteni. Hozzáteszem: nemcsak fradistákért rajongtam. Kissrácként az MTK-ban futballoztam, egészen addig, amíg egy orvosi hiba miatt el nem vesztettem a bal lábamat. A Hungária körútról nagyon szerettem Hidegkuti Nándor és Sándor Károly játékát. S ha már az Aranycsapat szóba került: a Barcelona azért a szívem csücske, mert – elismerve persze Puskás Ferenc zsenialitását – mégiscsak a katalán klub színeiben futballozhatott az emigrálást követően a három ferencvárosi klasszis, Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. Ma már a magyar bajnokságban, így a Fradiban is sok a légiós; Ibrahim Cissével és Mohammed Abu Fanival például szerintem jó vételt csinált a klub.

– Kőbányai otthonában beszélgetünk, ami mini rockmúzeumnak is beillene, viszont a falakat nemcsak zenei relikviák díszítik, hanem például az Athénban olimpiai bajnok vízilabda-válogatott – dedikált – csapatképe.     
– A futball az első számú kedvencem, de mindegyik labdajátékot szívesen nézem, és nagyon szeretem a bokszot is. A pólósok közül – mások mellett – jóban voltam a néhai Fradi-kapussal, az olimpiai bronzérmes és Európa-bajnok Steinmetz Jánossal, és figyelemmel kísértem két gyermeke, Barnabás és Ádám pályafutását is. Mindketten olimpiai bajnokok lettek, Barna kétszer is, emellett játszottak a Ferencvárosban, de akkor is szurkoltam a meccseiken, amikor a Vasas sikeréért küzdöttek. Egyébként nem én voltam az első Vasas-szimpatizáns a családban, a nagyapám ugyanis a piros-kékeknek drukkolt, az édesapám pedig a Honvédnak, míg Tamás fiam – akinek nagybátyja az egykori Dózsa-hátvéd, Jurácsik Mátyás – az Újpestnek. Néha természetesen ment a zrikálódás, de a családi béke ettől még megmaradt; mindenki tiszteletben tartja, hogy nekem zöld-fehér a vérem. 

– Igaz, hogy ebben a Fradi csodacsatárának, Deák Ferencnek is szerepe volt?     
– Állítólag rokoni kapcsolatban álltunk, de ez hivatalosan sohasem bizonyosodott be. 

– A fiával, ifjabb Deák Ferenccel találkoztam, ő működtette a XIII. kerületben a Deák Pince borozót, ami Göröcs János és más legendás újpesti futballisták törzshelye volt.
– Deák Ferencet futballberkekben mindenki Bambaként emlegette, ahogy önt Billnek hívja ismerős-ismeretlen egyaránt. Miképp kapta ezt a becenevet?     
Tősgyökeres kőbányai vagyok, s noha néhány évig laktam Újpalotán is, engem minden a X. kerülethez köt. A Gizella szülőotthonban jöttem a világra, ott, ahol manapság a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs Osztálya működik. Kezdetben a Külső-Jászberényi úton laktunk, onnan költöztünk a Pongrác útra. Abban az időben tört be hozzánk a rock and roll, Chuck Berry, Chubby Checker meg Bill Haley zenéje, s akkor ragadt rám a Bill név. Megpróbáltam hivatalosan is felvenni, de az illetékes hivatal valamiért nem adott rá engedélyt.

– A Külső-Jászberényi útról, a „Dzsumbujból”, egy ötször öt négyzetméteres szobából indulva lett Kőbánya díszpolgára – nem akármilyen életút.     
– Nekem olyan mestereim voltak, mint Or­száczky „Jackie” Miklós és Radics Béla – az ő neje és az én feleségem unokatestvérek voltak –, és olyan nagyszerű muzsikusokkal zenélhettem együtt, mint például Bencsik „Samu” Sándor, Szakcsi Lakatos Béla, Tátrai Tibor, Presser Gábor, Tony Lakatos, Eric Gales, John Mayall vagy éppen Póka Egon. Chuck Berry 1984-es budapesti koncertjén Egon ugrott be Berry zenekarába, mert a basszusgitáros valahol elveszett. Mi az előzenekar Old Boys műsorában léptünk fel vendégként Pókával és Tátrai Tiborral hárman. Chuck Berry csak hallotta, ahogy Percy
Sledge-től a When A Man Loves A Womant énekelem, de nem látott engem, s utóbb nem akarta elhinni, hogy fehér embernél volt a mikrofon. Akkor mondta, hogy én vagyok a „legfeketébb hangú fehér énekes”. Azzal is szerencsém volt, hogy a dalaimhoz Földes „Hobó” László, Koltay Gergő és Horváth Attila írt örök érvényű szövegeket. Nekem a legnagyobb elismerés a közönség szeretete, az, hogy ennyi évtized után is kíváncsiak rám, eljönnek a koncertjeimre, de természetesen az is nagyon megtisztelő, hogy 2012-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki, tíz esztendővel később pedig a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét kaptam meg. Két évvel ezelőtt a Pro Urbe Budapest-díjat vehettem át, és van Életmű-díjam is a Fonogram-gáláról. Hozzáteszem a Pongráctelepről indult a karrierje mások mellett az ökölvívó Kovács „Kokó” Istvánnak, Kajdi Jánosnak és Török „Béka” Gyulának, az asztaliteniszező Gergely Gábornak és Sidó Ferencnek, a teniszező Temesvári Andreának, a Videoton futball-legendájának, Karsai Lászlónak, a kézilabdázó Kökény Beának, a balettművész Orosz Adélnak és a mindössze 59 évesen elhunyt Kossuth-díjas színésznőnek, Pap Verának is, aki egy suliba járt a feleségemmel.

– Megerősíthetem a közönség rajongását, amit legutóbb augusztusban, a Szent István Nap rendezvénysorozata keretében megrendezett Retro Tabán koncerten magam is tapasztaltam. Akkor belesimult a színpadképbe a méretes Fradi-törülközője, de mit szólnak ehhez a „kellékhez” egy olyan vidéki városban, ahol kevéssé szimpatizálnak a Ferencvárossal?     
– Miskolcon léptünk fel, és mint rendesen, a Fradi-törülköző ott volt a kezem ügyében. Az egyik dal közben felkaptam, s elkezdtem pörgetni a fejem felett. Balhé ugyan nem lett belőle, de a koncert után – ami egyébként nagyon jó hangulatú volt, sokezres közönséggel – barátilag jelezték, hogy a DVTK városában nem feltétlenül rajonganak 
a Ferencvárosért…

– A blueszene magyarországi népszerűsítésében Földes László mellett önnek is elperelhetetlen érdemei vannak. Megvannak-e már a méltó zenei utódok?     
– A blues mindig is rétegzene volt, nem hódolt be a divatáramlatoknak, ezzel együtt nem panaszkodhatok, a mi koncertjeinkre eljönnek az emberek. Örülök annak, hogy a gitáros Nagy Dénes, a basszusgitáros Takács József, a dobos Szabó Csaba és a billentyűs Koltay Kurszán személyében tehetséges, fiatal zenészek vannak a csapatomban, akik a Póka Egon által alapított Kőbányai Zenei Stúdió növendékei voltak. Olyan zenekarokat egyelőre nem látok, amelyek a nyomdokunkba lépnének. Én – amíg tehetem – járom az utamat tovább. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy 77 évesen is megmaradt a hangom, s képes vagyok éppúgy elénekelni a dalokat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mi mást is mondhatnék: mindhalálig blues és hajrá, Fradi!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 18-i lapszámában jelent meg.)