Futballszentháromság – Ballai Attila publicisztikája

A KETTŐS TÖRÖKVÉSZ, a törökökkel szemben a múlt héten 3–1-re és 3–0-ra, összesítésben 6–1-re elveszített Nemzetek Ligája-osztályozó után Szoboszlai Dominik megint „ellopta a show-t”, de ezúttal sajnos nem a góljaival. Hanem – mifelénk egyáltalán nem szokatlan módon – egyéb történések és megnyilatkozásai adják a fő beszédtémát. Jelesül három pont: megnősült, verbális párbajt folytatott Arda Gülerrel, majd azt üzente a hazai futballbarátoknak, hogy „Akik nem tudnak nekünk szurkolni, amikor vesztésre állunk, akkor se szurkoljanak, ha nyerünk.”

Vegyük hát sorra e három tételt! Az elsőnek gyorsan a végére jutunk: sok boldogságot, gyermek­áldást kívánunk az ifjú párnak, ásó, kapa, nagyharang válassza el őket egymástól!

A másodikat már érdemes jobban kifejteni. Szoboszlai Dominik idén tölti be a huszonötöt, a magyar futballból indulva, több lépcsőfokot bejárva és meghaladva megérkezett sportága Kánaánjába, ahol hónapok alatt a Liverpool kulcsfigurájává vált, övé a világ. Arda Güler februárban múlt húsz, még tizennyolc volt, amikor hatéves szerződést kötött a Real Madriddal, joggal érzi tehát ő is úgy, hogy övé a világ. Ha e két mindenség a pályán találkozik egymással, érthető, ha hirtelen nehezen férnek meg egymás mellett, szűk lesz nekik a hely. Így aztán az történt, hogy a királyi klub ifjú titánja – máris némi nagyhatalmi gőggel átitatva – mutatóujját a szája elé téve csendre intette Szoboszlait. Aki erre a közösségi médiában csak annyit bökött oda neki: 1088. A számok általában tények, ha fájnak is, nehéz rájuk, miattuk megsértődni, mert igaztalan állítást aligha tartalmaznak. Az 1088 pedig Gülernek a szezonban a Realban pályán töltött játékperceit jelenti. Amúgy valamivel több mint tizenkét mérkőzést (persze hol le-, hol becserélték), ami egyáltalán nem szégyellni való, hiszen nem a Komlóban kapott ennyi lehetőséget – de Szoboszlai joggal gondolja úgy, hogy egyelőre messze van az ő liverpooli röptétől, ezért nem ártott némileg takarékra tenni. Ennyi szerintem belefért.

Az 1088 mellett a 6 is egy szám. Az is tény, hogy a törökök elleni oda-vissza vágón ennyi gólt kaptunk egy ellenében. Így aztán Arda Güler válaszként azt üzente Szoboszlainak: „Ez a srác egy vicc. Hat gól nem elég, hogy befogd?” Nálam még ez is belefért.

Másoknál is, mert a világhálón önálló életre kelt és elképesztő ívű pályát futott be a szócsata, már animációs film is készült belőle, amelyben Güler egy furkósbottal fejbe kólintja Szoboszlait. Az alkotó török, e túlzás így talán érthető, de az inzultus szerencsére megmaradt verbális szinten. Mivel a hétköznapi futball- és hírfogyasztónak elege van az udvarias semmitmondásokból, a fűrészporízű nyilatkozatokból, azonnal ugrik, ha talál végre két eredeti fazont, akikben a képesség és a szándék is megvan egy feszültséggel teli évődéshez. Úgyhogy bizonyára milliók várják legközelebbi találkozásukat. És ha abban megint megkóstolják egymást, de odáig azért nem jutnak el, hogy mondjuk hátulról, alattomosan rácsússzanak a másik Achillesére, akkor ezzel az egésszel nekem semmi bajom sincs. Két hús-vér figura a pályán kívül is hozott életet ebbe a néhol már laboratóriumi szinten profi, politikailag korrekt világba.

Következzék hát a harmadik felvonás! Jelen helyzetünkben, 1–6 után, őszi vb-selejtezők előtt nekünk a legizgalmasabb, a leginkább vitatható. Ez pedig nem más, mint Szoboszlai Dominik eme üzenete, inkább intelme: „Akik nem tudnak nekünk szurkolni, amikor vesztésre állunk, akkor se szurkoljanak, ha nyerünk.” Karakteres vélemény. De valószínűleg nem jókor rukkolt ki vele, és nem jó helyen, mert szembejött a magyar valóság. Ismeretlen és névtelen alakok szálltak bele páros lábbal, a maguk súlytalansága miatt ugyan fájdalmat, sérülést nem okozva, de kívülről nézve látványosan. Miközben nyilvánvalóan fogalmuk sincs róla, hogy az idézet nem Szoboszlaitól származik, másodközlés. Az eredeti verziót Bill Shankly, a Liverpool nagyságát másfél évtizedes regnálása alatt megalapozó klublegenda jegyzi, és ekképpen szól: „Ha nem tudsz szurkolni nekünk, amikor veszítünk vagy döntetlent játszunk, akkor se szurkolj nekünk, ha győzünk.”

Gyakorlatilag ugyanaz. Csak merőben más helyzetben és közegben hangzott el. A korszakos menedzser jókor szólt és jó helyen. Az általa korábban sohasem látott magasságokba emelt Liverpool ugyanis asszisztensével, utódjával, Bob Paisley-vel Shankly 1981. szeptemberi haláláig négyszer nyerte meg az angol bajnokságot és háromszor a BL-előd BEK-et – és a labdarúgás őshazájában, annak is egyik fellegvárában nem napi szeszély szeretni vagy gyűlölni a focit. Árulkodó gesztus, hogy Shankly életnagyságú szobra ma is ott fogadja az érkezőt az Anfield bejáratánál, és talapzatán az olvasható: Boldoggá tette az embereket. Minden tettével, minden szavával. Akár még a fent idézett, Szoboszlai által átvett – aligha kétséges, hogy nem véletlen az egybeesés – tézissel is, amelyért valószínűleg sohasem bántották, ellenben megőrizték az utókornak és máig idézik. Mert sugárzik belőle az angol sportbarát szellemisége; miként a klub himnuszából, a You’ll Never Walk Alone-ból is. A Gerry and The Pacemakers 1963-as keltezésű dala ugyanis szabad, de szöveghű fordításban arra biztat: „Győzd le a szelet / Győzd le az esőt / Hogy álmaid valóra váljanak / Menj, csak menj tovább / Szívedben a reménnyel / És sohasem leszel egyedül.”

Sohasem leszel egyedül. Ez a kulcs. Akkor sem, ha kikapsz, akkor sem, ha bajba kerülsz. Mert az igazi barát a bajban is barát, ahogyan ezt az angol sokkal frappánsabban, rímbe szedve mondja, „A friend in need is a friend indeed”.

Liverpoolban magától értetődik, hogy a szurkoló győzelem, vereség, kiesés, harmadosztály esetén is a csapat mellett áll. Életformaként, családtagként. Nézzék csak meg a „Mindhalálig Sunderland” film­sorozatot! Pedig a Sunderland nem a Liverpool.

Mifelénk viszont másként járja. Az átlag magyar nagyon szereti a sportot, de annál is jobban szeret valami mást: a sikert. Ennek sokszor ékes jelét adtuk. Akkor is, amikor legutóbb, negyven esztendeje kijutott válogatottunk a világbajnokságra. Öt mérkőzésen aratott öt győzelem (köztük Rotterdamban 2–1 a Van Bastennel, Gullittal, Rijkaarddal felálló hollandok felett és 3–0 Bécsben, a Hanappiban) után, megingathatatlan csoportelsőként és biztos vb-résztvevőként vártuk a Népstadionba a hollandokat, ahol merészeltünk egyébként kiváló játékkal, de számos helyzetet elszerencsétlenkedve 1–0-ra kikapni tőlük. Ott ültem a lelátón, a régi felső karéjban, és nem akartam hinni a szememnek, a fülemnek: tízezrek fütyültek és átkozódtak eltorzult ábrázattal. Láttam ennél cifrábbat is, 2003 májusában az Üllői úton, ahol a Fradi az utolsó fordulóban veszítette el a bajnoki címet, és az ettől felbőszült drukkerek berohantak a pályára, ahol saját játékosaikat is megkergették, Tököli Attilát, aki 26 gólig jutott abban az idényben, meg is verték.

Ebben a közegben kockázatos azt mondani, amit Szoboszlai Dominik. A középgeneráció tagjai és az idősebbek ezt már-már inzultusnak veszik. Ők nem ezen nőttek fel. Ők majd eldöntik, mikor szurkolnak. Ezért is páratlan bravúr, hogy a nemzeti együttes a közelmúltban ennyi embert állított maga mellé, már-már liverpooli fokú ragaszkodással. Múlt vasárnap, a 0–3 és az összesített 1–6 után a Puskás Arénában, szakadó esőben tízezrek énekelték a Himnuszt és köszöntötték az eléjük felsorakozott csapatot – ez negyven, de még húsz esztendeje is elképzelhetetlen lett volna. Én is elismerem, úgy szocializálódtam, hogy 0–3-nál nem is tudok, nem is akarok ünnepelni, de szeretetem, ragaszkodásom nem egynapos és nem egyetlen eredmény függvénye.

Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy Szoboszlai nem akart sem okoskodni, sem kioktatni, sem bárkit megbántani. Csupán arra kérte a magyar futball híveit, hogy mindig támogassák a csapatot – igaz, kissé más megfogalmazásban. Shankly amúgy azt is mondta, hogy a futball szentháromsága a játékos, az edző és a szurkoló. Ha ebből bárki kiesik, a háromságból kétség lesz. Nekünk pedig az őszi vb-selejtezők előtt egységre van szükségünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!