Temették a csapatot – nem kellett volna

„Vasárnap reggel Bécsben csúf, esős időre ébredtünk. A fullasztó pára és köd nyomasztóan nehezedett a hangulatunkra, amelyet fogva tartott a biztos vereség kínos előérzete. És ez a pesszimizmus nem puszta kishitűségből eredt, hanem a körülményekből és eseményekből, amelyekből józan mérlegelés mellett a magyar válogatott csapat vereségére következtethettünk. (…) Sok új keletű motívum válthatta ki a pesszimizmust: a háború nemcsak sokat elszólított a pályáról a footballisták elejéből, hanem az itthon maradottak trenírozási kedvét is elvette.”

Ha van sportesemény, melynek beharangozójára az öngyilkosok himnuszaként is emlegetett Szomorú vasárnap zeneszerzőjeként ismert Seress Rezső és az életre csak, mint egy rossz tréfára tekintő Arthur Schopenhauer filozófus egyaránt elégedetten csettintene, az alighanem az 1914. november 8-án lejátszott osztrák–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés Sporthírlapban megjelent „kedvcsinálója” lenne. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy a tudósító tinta helyett bánatba mártott pennával körmöli a keserűség betűit a reménytelenség jegyzetfüzetébe.

Pedig alig három hónappal korábban még egészen más hangnemet ütött meg a Sporthírlap!

Augusztus harmadikai, Fegyverben című vezércikkében a kötelező optimizmus magabiztos és megkérdőjelezhetetlen tónusában éltette a szerző (a szerkesztőség szószólójaként) a háború szükségét és nagyszerűségét.

„Egyetlen nagy táborrá változott Magyarország s olyan örömujjongás tölti be a levegőt, mintha nem véres csaták várnának erre a harcos népre, hanem lakodalmi ünnepség. De hát nem volt-e mindig ünnepe a magyarnak, ha ökölre mehetett, ha legénykedhetett, ha szilaj elszántsággal neki feszíthette a mellét az egész világnak?” S ebből következik, hogy „a sport is elhallgat, mikor megszólalnak az ágyuk s megkezdődik a háború szimfóniája. Nemcsak azért, mert a sport eltörpül, semmivé lesz a harctér nagy eseményei mellett, hanem azért is, mert nincsen, aki sportoljon. Mikor kardot köt a nemzet ifjúsága, szégyen és gyalázat volna, ha másként lenne. Szégyen volna, ha az atlétasereg, a verseny- és footballpályák hősei otthon sportbabérért küzdenének, mialatt tűzfolyam nyaldossa a magyar határt.” A gyújtó hangú írás végül közölte „a bevonult sportsmanek névsorát.”

A névsorolvasásban (többek között az olimpiai bajnok birkózó Weisz Richárd, a később a magyar vízilabdázás úttörőjeként tisztelt Komjádi Béla, a Nemzeti Sport majdani legendás főszerkesztője, Vadas Gyula neve is rajta van a listán) a labdarúgók viszik a prímet, az egyes klubok igazolt játékosai mellett ráadásul az MLSZ alkalmazottjai is külön meg vannak említve. Így a válogatott szövetségi kapitánya, Herczog Ede, aki – ahogyan azt Az érdekes újság egyik 1915-ben megjelent, Sportembereink a harctéren című képes összeállítása is bemutatja, hadnagyként teljesített szolgálatot.

Herczog értelemszerűen a november 8-i, bécsi válogatott mérkőzésen nem ülhetett a magyar válogatott kispadján, noha október negyedikén, a budapesti magyar–osztrákon még ő irányította az együttest. Helyettesítéséről a korábban 1908 és 1911 között a posztot már betöltő Minder Frigyes gondoskodott, aki persze a válogatóbizottságban is helyet kapott. Az addig megszakítás nélkül huszonkét mérkőzésen kapitánykodó, szakmai állandóságot képviselő Herczog hiánya mellett a pályán is akadtak jelentős hiányzók. Elsősorban a védelem volt „lyukas”, hiszen a tavaszi válogatott találkozókon egyaránt alapembernek számító ferencvárosi Rumbold

Gyula, Payer Imre tandem éppúgy a fronton igyekezett megálljt parancsolni a támadásoknak, mint az ekkor már 12-szer válogatott Blum Zoltán, aki viszont – stílszerűen szólva – a virágkorát majd a húszas években éli a futballpályán.

A közvélemény egyöntetű pesszimizmusát azonban nem (csak) a hiányzóink indukálták, elvégre a háború nehézségei a másik felet, az osztrák csapatot is éppúgy sújtották, bár ahogy Az Újság tudósítója pártatlanul megállapította a mérkőzés előtt, „az osztrákok a legjobb tizenegy emberüket állíthatták ki”. Nem, a negatív hangulatnak inkább a két csapat formája közötti különbség adott táptalajt, amelyet a szakértők a tavaszi osztrák–magyaron (0:2) tapasztaltak, és főként a magyar együttes októberi mérkőzésein (Ausztria: 2:2, Berlin válogatottja: 3:1) nyújtott teljesítménye alapján vontak le. Más szóval: Hugo Meisl válogatottja jóval masszívabbnak tetszett.

Ennek az előképnek megfelelően alakult a mérkőzés első félideje.

„A pára, a köd, amely egész délelőtt vigasztalanul megülte Bécset, délutánra esővé sűrűsödött s amire a mérkőzés kezdésének ideje közeledett, már sűrű eső szitált – maradt meg a Sporthírlap tudósításában a bánat tónusa. – A lucskos világban az esernyő alatt meghúzódva nagyon keserű volt a hangulatunk és sötét melankóliával néztük az első félidőt, amely úgy festett, hogy aggodalmunk a vereségért jogosult lesz.”

Valamivel kézzelfoghatóbb a Pesti Hírlap másnapi beszámolója, amelyből nemcsak azt tudjuk meg, hogy a címeres mezben egyaránt ezen a mérkőzésen bemutatkozó Mandl Frigyes és Konrád II Kálmán az utolsó pillanatban került be a kezdőcsapatba, de azt is, hogy a pontban fél háromkor pályára lépő együtteseket hangos éljenzéssel, illetve „hoch”-kiálltással fogadta a publikum. A sártengerre emlékeztető pályán a „játék az első perctől kezdve rendkívül heves volt. Az egyik percben Zsák kapuja volt veszedelemben, a következő pillanatban már Tóth vezetett veszélyes támadást. (…) Az első félidő változatosságát a kornerarány bizonyítja a legjobban, amely 6:6 volt.”

Ehhez képest földindulásszerű változást hozott a második játékrész. Lássuk, mit írt a bizakodást addig a szótárából is kitörlő Sporthírlap!

„És íme, a második félidőben, noha tovább is csordogáltak az ég csatornái, kiderült nekünk, bevontuk esernyőinket, hogy jobban lássuk csapatunk – győzelmét. Mert akkor már arról volt szó. Derék footballistáink mintha átalakultak volna a helycsere előtt alig három percnyi szünet alatt. Az első félidőben szorongatott magyar csapat a második félidőben újjáéledve támadást támadás után intézve, vezető és döntő goalt ért el.”

Pedig a 63. percben az osztrák együttes megszerezhette volna a vezetést, ám Neumann tizenegyest hibázott, ami láthatóan feltüzelte a magyar csapatot – írta a Pesti Napló. Az 59. percben Tóth Potya István beadását az újonc Konrád II („Csámi”) fejelte a kapuba. Kilenc perc múlva Richard Kuthan egy centerezést követően kiegyenlített, ám az októberi 2:2 után ezúttal nem döntetlen a végeredmény, erről Bodnár Sándor gondoskodott. Három perccel a lefújás előtt egy reménytelennek látszó labdáért startolt Borbás Gáspár. Elérte, beadta a MAC jobbösszekötője belőtte, megszerezvén a magyar válogatott negyedik idegenbeli győzelmét az osztrákok fölött.

Mindezt a két válogatott 26. egymás elleni mérkőzésén. „Viharosan zúgott, ujjongott, éljenzett a közönségnek az a része, a melyet a bécsi magyarok alkottak” – zárta beszámolóját a Sporthírlap kiküldött munkatársa, aki ekkorra talán azt is elfelejtette, mi fán terem a szomorúság.