Kevélyek és alázatosak – Csinta Samu publicisztikája

Csakis magukat okolhatják – mást nem is nagyon okolnak… – a magyar labdarúgó-válogatott tagjai, amiért győzelmi kényszerhelyzetbe hozták magukat a németek elleni második csoportkörös mérkőzés előtt. Az Európa-bajnokságon Svájc csapatától elszenvedett 3–1-es vereség nem csak önmagában fájó. Számomra legalább annyira lehangoló volt, hogy minimum egy félidőn át ­Szoboszlaiéktól újra azt a másfél évtizede – és korábban legalább harminc esztendőn át – tapasztalt kishitű, eszköztelen játékot láthattuk, amellyel az akkori magyar válogatottak igyekeztek „lebeszélni” bennünket a magyar futballjövőbe vetett hitről és bizakodásról. És amelyről azt hittük, a jelenlegi gárda előadásában nem térhet vissza. Nos, Kölnben most visszaköszönt, mint egy korábbi betegségre emlékeztető csúnya köhögőroham.

A látvány olyan személyes emlékeket ébresztett bennem, amelyek a jelek szerint a sírig elkísérnek. Érettségi előtt álló fiatalkori önmagamat idézte fel, aki éppen azt hitte magáról, hogy az átlagosnál picit talán jobb íráskészségével bármikor képes elrejteni tárgyi tudásbeli hiányosságait. Valami félévzáró dolgozat kapcsán kaptam meg az irodalomtanáromtól a legmagasabb érdemjegyet egy még érdemtelenebb nyílt színi dicséret kíséretében, amely elsőre hevesen legyezte hiúságomat, ám amikor magamra maradtam, súlyos teherként szakadt rám. Egyre inkább azt éreztem, hogy én igazából folyamatosan becsapom a fél világot, port hintek a szemekbe. Amit előzetesen bravúrnak, kihívásnak tekintettem, egy csapásra a gyarlóság bizonyítékává vált. Miközben mindinkább a csalás szégyenének érzése hatalmasodott el rajtam, egyfajta düh is tombolt bennem: hogyan létezik, hogy az amúgy nagyra becsült tanárnőm nem leplezett le, hanem hagyott engem tovább haladni a csalóka módon járhatónak tetsző úton? Sajnos igazam lett, olyan évtized következett, amelynek során sokszorosan beigazolódott egykori önostorozásom megalapozottsága.

Valami hasonló érzés kezdett bizsergetni a magyar válogatott Svájc elleni első félidőbeli produkciója láttán. Hirtelen meztelennek láttam a királyt, amelynek érdemeit korábban magam is többször felmagasztaltam. Életem, sportújságírói pályafutásom egyik nagy ajándékaként éltem meg, hogy magyar előadásban láthatom az egyre fokozódó, immár kockázatokat is vállaló magabiztosságot, a szűk területeken kezdeményezett, egyre több alkalommal kivitelezett háromszögeléseket, meglódulásokat, helyzetkialakításokat és -kihasználásokat. Egyre inkább más dimenzióba került minden a korábbiakhoz képest, és elhittem: ez a csapat még kikaphat ugyan, de megalázott szerepbe már nem kényszeríthetik akár a legerősebb ellenfelek sem. És úgy éreztem, ennél többet már aligha kaphatok.

Az Eb-rajt alkalmával viszont azt kellett éreznem, hogy a mindannyiunk által várt nagy vizsgán kiderült: az egyre jobb és jobb eredményeket elérő „diák” eddig többnyire blöffölt. Miközben a nyilvánosság szeretetteljes, de sokszor elfogult dicsérete következtében mindinkább elvakította saját tehetsége, ijesztő hiányosságok tátonganak alatta. Törékeny eszköztelenségében nem lélektelenséget vagy kevélységet véltem felfedezni, hanem a tudását rohamtempóban foltozgató diák esendőségét, aki ezúttal szerencséje által is elhagyatva kénytelen szembesülni egy szigorú vizsgáztatóval.

A dolog azért is fokozottan fájdalmas, mert egy nem túl acélos Svájc szembesített az addig álnok módon rejtőzködő valósággal. Mindez főleg a hatvanadik perc után kezdett egyértelművé válni, amikortól kezdve a magyar válogatott kezdett hasonlítani korábbi, stabilnak hitt önmagához. Varga fejes gólját már a Fradi-csatár látványos próbálkozása is megelőlegezte, a találatot követően pedig recsegni-ropogni kezdett a vörösök építménye. Néhány korábbi „feltámadás” emléke alapján szinte biztosra kezdtük venni minimum az egyenlítést, de a fordítás sem tetszett elképzelhetetlennek. Miközben nőtt a nyomás Sommer kapuja előtt, a környezetemmel már az első félidő érthetetlenségét kezdtük szétszálazni, hiszen a végkifejlet már nem tűnt annyira riasztónak. Willi Orbán utolsó másodpercekben elkövetett hibája nem változtatott túl sokat a dolgon, egyszerűen csak a felületesen felkészült, de ösztönből, tehetségből a feladatot mégiscsak abszolválni képes diák kapott még egy taslit a sorstól.

A vereség szakmai okainak, köztük Marco Rossi mea culpázása árnyalatainak értékelését meghagynám a hozzáértőknek, bár mi tagadás, meglepett, hogy a szövetségi kapitányt is meglepte svájci kollégája taktikai húzása. Legalább annyira meghökkentőnek tartom azt is, hogy egy egész félidő sem volt elegendő – az olasz szakvezető és kollégái számára egyaránt – a váratlannak kikiáltott változtatás ellensúlyozására, hiszen, mint tudjuk, foltoztak már meg nyílt vízen sikló óceánjáró hajót is. Még ha az alapjavításhoz szárazdokk is kellett, értsd: a két félidő közötti szünet.

Leginkább kínaiul azonban az hangzik, amit a csapatkapitány Szoboszlai Dominik úgy fogalmazott meg: nem mehetsz bele úgy egy meccsbe, hogy azt hiszed, ajándékba fogod kapni a három pontot. Addig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesminek akár a veszélye is lehetséges a magyar válogatott esetében. Még ha az írek elleni felmérőn fel is fedezhettük volna nyomokban a kevélység jeleit, töretlen csodavárásunk vakságban tartott bennünket, de legalábbis a „színtévesztés” állapotában. Szoboszlai Kölnben olyan evidenciákra hívta fel a figyelmet – egyelőre nem tudnám tűpontosan megállapítani, hogy tudatos felrázási hadművelet részeként, vagy egy csapat-lelkiállapot öntudatlan feltárásaként –, amelyek kívülálló számára talán soha nem is vetődtek fel másként. Például abban a tekintetben, hogy egy Európa-bajnokságra eljutó bármelyik válogatott esetében ne kellene a maximumot nyújtani minden egyes pontért. Persze mindannyian emberből vagyunk, és a többnyire elfogult szeretet hullámain ringatózva bizonyára a legvérprofibb futballista is hajlamos lenne némi szereptévesztésre.

Nincs kétségem afelől, hogy még egyszer hasonló „lazaság” nem fordulhat elő, az Eb-n egészen biztosan nem. De a Svájc elleni módosult állapotot sem nevezném igazából lazaságnak, legfeljebb egy csalóka állapotban való megragadásnak, amibe megérdemelt sikerek és azok talán túl felfokozott visszhangjai süllyesztettek egy nagyot alkotni, a szurkolóknak örömet szerezni akaró csapatot. Talán most szerencsésebb lenne a skótok ellen folytatni – miután előzetesen pont jónak tűnt a menetrend úgy, ahogy van –, de nincs mese, a németek ellen kell megpróbálni talpon maradni. Megvallom, abban bízom – mert hát bízom benne változatlanul –, hogy a még mindig hiányos felkészültségű diákból épp a nagy kihívás hoz elő olyan tartalékokat, a tehetség olyan pluszait, amelyek képesek lesznek megteremteni a pillanatnyilag talán meg sem érdemelt bravúr feltételeit.

Ebben a reményben várva a szerdai, ha mindenről nem is, de a folytatás esélyeiről mindenképp döntő meccset, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad”. Az idézet Jakab apostol negyedik leveléből származik, és korántsem tekinthető a labdarúgás inspirálta intésnek. Ám mivel a futball, illetve általában a sport a való élet közel betűhű leképzése, nem tartom elrugaszkodottnak szoros párhuzamként való felemlítését sem. Az sem baj, ha csak rövid ideig tartjuk számon, az emberi gyarlóság amúgy is egészen kivételes esetekben „engedélyezi” a tanítások állandó betartását. Jó lenne viszont, ha a szerda estét követően a svájci taslit mindössze jókor érkező figyelmeztetésként raktározhatnánk el.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!