Meghalt a Császár, éljen a király! – Bodnár Zalán publicisztikája

FIKARCNYIT SEM LEPETT MEG, hogy a labdarúgók taroltak a 66. M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán. A 471 szavazó sportújságíró egyikeként magától értetődőnek tartottam, hogy ilyen esztendő után a labdarúgó-válogatott az év csapata, Marco Rossi az év edzője, Szoboszlai Dominik pedig az év férfi sportolója. Így aztán a díjátadó utáni ellenséges reakcióáradat lepett meg.

Kifejezetten utálom, amikor valamilyen negatív jelenségre vagy tulajdonságra azt mondják honfitársaim: „ez tipikusan magyaros”. Meg azokat a vicceket is, amelyek poénja arra épül, hogy mi, magyarok milyen keserűek és széthúzók vagyunk. De ezúttal zavarban vagyok, mert most, hogy évtizedek szenvedése után végre van jó labdarúgó-válogatottunk, amely 1976 után először zárt veretlenül egy naptári évet, amely csoportelsőként, veretlenül jutott ki az Európa-bajnokságra, és most, hogy végre van világklasszis labdarúgónk, aki alapember a világ egyik legjobb klubcsapatában, a Liverpoolban – tehát hogy ebben a régóta várt helyzetben, amikor már csak néhány hónap van hátra az Eb-ig, ilyen futballellenes hangulatkeltés legyen idehaza, nos, ilyet tényleg nagyon nehéz más országokban elképzelni. A névtelen kommentelők mocskolódására kár is a szót vesztegetni, de korábbi Nemzeti Sport-főszerkesztőtől híres MOB-tagon át szebb napokat látott sportrovatvezetőig és médiatanárig sokan elérkezettnek látták a pillanatot, hogy a gála apropóján belerúgjanak egy nagyot a futballba.

Vajon miből ered ez a labdarúgók sikerével szembeni ellenszenv, ami időnként zsigeri gyűlölet formájában nyilvánul meg? Holott a válogatott hazai mérkőzéseire átlagosan két óra alatt fogy el az összes belépőjegy a Puskás Arénába, a németországi Eb három magyar csoportmeccsére előzetesen csaknem másfél millió jegyigénylés érkezett Magyarországról, a Ferencváros rendre telt ház előtt játssza nemzetközi kupameccseit, az NB I-ben nő az átlagnézőszám, miközben minden második kisfiú Szoboszlai-mezben jár iskolába. Nem vitás tehát, hogy továbbra is nagyon erős tábora van a sportágnak Magyarországon, de az is nyilvánvaló, hogy létezik egy kőkemény ellenszurkolói tömb is, amelynek mindegy, hogy épp jó vagy rossz a csapatunk, csak utálhassa – és a jelek szerint minél jobb, annál jobban utálja.

Az, aki a kommentelők közül magyarázatot is adott arra, miért háborította fel az eredmény, többnyire azzal az álszent indoklással jött, hogy a többi sportágban nagyobb sikereket értek el a versenyzők, míg a „túlfizetett” futballisták csak kijutottak egy tornára, nem nyertek sem vb-t, sem Eb-t, és hogy a népszerűség elsőbbséget élvezett a valós teljesítménnyel szemben. Nekem azzal sem volna bajom, ha a népszerűségüknek köszönhetnék a szavazatokat a futball képviselői, hiszen mivel nagyon nehéz összehasonlítani az egyes sportágakban nyújtott teljesítményeket, egy ilyen szavazás óhatatlanul népszerűségi verseny is kicsit. De őszintén azt gondolom, hogy ezúttal a valós, abszolút értelemben vett sportteljesítmény alapján is nekik jártak ezek a díjak, mert – tisztelve minden más sportágat és az eredményeit –, számomra is teljesen egyértelmű, hogy csoportelsőként és veretlenül kijutni az Eb-re futballban, és negyvenhét év után újra veretlenül zárni egy évet nagyobb tett, mint akár egy világbajnoki cím más sportágakban. Az pedig különösképpen nagyobb teljesítmény bármi másnál, hogy valaki a Liverpoolban stabil kezdő és lényegében minden gólban szerepe van a válogatottban. Azért, mert a világfutballban összehasonlíthatatlanul nagyobb és élesebb a verseny, mint bármilyen más sportágban.

Két kiváló publicisztika is megjelent ezeken a hasábokon a gáláról Csisztu Zsuzsától és Szabó Lászlótól, a bennük foglaltakat felesleges volna ismételnem, inkább két olyan szegmenst emelek ki, amelyekre ők nem reflektáltak. Az egyik az a forradalmi felvetés, hogy nem a sportújságíróknak kell szavazniuk, hanem a „sportszakmának” (értsd: az edzőknek és a sportolóknak) kellene döntenie arról, kik az év sportolói. Jó vicc. Hogy mennyire az, elég megnézni a legutóbbi FIFA-gálát, ott pontosan látható volt, hová vezet az, ha a díjakról nem csak a sportújságírók döntenek. Az edzők, a csapatkapitányok és a közönség nagy egyetértésben megválasztotta az év labdarúgójának Lionel Messit, aki épp olyan bajnokság egyik leggyengébb csapatában vezet le, amely az IFFHS legfrissebb rangsora szerint a világ 63. ligája, sokkal gyengébb a mi NB I-ünknél is. Egy korábbi publicisztikámban hoztam rá példákat, hogy néhány éve milyen szavazatok érkeztek be a szövetségi kapitányoktól a FIFA Év játékosa-díjra, nincs hely újra felsorolni az abszurdumokat, elég most annyi: a laoszi kapitánynál három laoszi, az etiópnál három etióp, a guaminál három guami lett dobogós, a kambodzsainál pedig Romário, Roberto Baggio és Marco van Basten, akik akkor már visszavonultak. Vagy meg kell nézni, mi lett a France Football Aranylabdájából, a legnagyobb becsben tartott egyéni díjból abban az időszakban, amikor nemcsak az újságírók szavaztak. Legjobb tehát, ha mindenki megmarad a maga kaptafájánál: a sportoló sportoljon, az edző készítse fel a sportolót, a szurkoló ünnepeljen, az újságíró értékeljen.

Vigasztalhatatlan vagyok viszont Szoboszlai Dominik becsmérlése miatt, mert ő aztán tényleg nem tehet róla, hogy ő a legnagyobb király (vagyis dehogynem tehet, és örülünk, hogy tett is). Őszintén nem értem, mit ártott ő bárkinek is, hogy ilyen verbális támadások érték a díjazását követően. Mi válthatta ki ezt az emberekből, ahelyett, hogy örülnének, végre olyan nemzetközi klasszisunk van, amilyenre Détári Lajos óta – vagy még régebben – vártunk?

Miközben ezen tanakodtam, épp a kezembe került Pintér István Beckenbauer című könyve. Különös egybeesés, hogy a Kaisernek (Császár) becézett Franz Beckenbauernek a halálhírét épp aznap jelentették be, amikor megkoronázták az Operaház színpadán Szoboszlai Dominikot, akit Liverpoolba szerződése után Orbán Viktor is „királynak” nevezett. Nagyobb a hasonlóság, mint hinnénk. Ma már azt gondolnánk, hogy Beckenbauert egész pályafutása alatt csak határtalan szeretet és áhítat övezte hazájában, Németországban, de idéznék a könyvből egy részt az 1974-es világbajnokság (amelynek végén ő emelte a magasba a trófeát) első meccse kapcsán.

„Chile ellen épphogy nyertek egyetlen picinyke góllal. Ráadásul egy hátvéd szerezte, Paul Breitner, Franz mértani pontosságú átadásából. Ez azonban nem elégítette ki a közönséget. A nyugat-berlini Olimpiai Stadionban a második félidőt szinte végigfütyülték. Különösen akkor tüntettek, amikor Beckenbauerhez került a labda. Miért, miért nem, az istenadta futballnép »Ferenc császár« fejét követelte. A lapok egymással versengve bírálták »előkelősködését«. Beckenbauer népszerűsége az ellentétébe csapott át. És ez már a világbajnokság előtt is így volt. Brigitte Beckenbauer asszony, gyermekei anyja és támasza a »társasági felemelkedésben« azonban nem a férjében, hanem bizonyos társadalmi összefüggésekben látta a hibát. Nagyon hihetőnek és jellemzőnek látszó magyarázatot adott a férje elleni tüntetésekre. »Egy újságíró megkérdezte a Franz ellen tüntetők egyikét, hogy tulajdonképpen mi baja a férjemmel. Az ötölt-hatolt, de engem nem hagyott békén a dolog. Anélkül, hogy a táborba vonuló Franznak szóltam volna, elutaztam Gelsenkirchenbe személyesen beszélni Horst Böhmével, a »Beckenbauer-ellenes« kovácsmesterrel. Kifogástalanul fogadott, s amikor megértette, hogy nem számonkérni, hanem tájékozódni szeretnék, őszintén elmondta: »Valóságos dührohamot kapok, amikor egy-egy rossz játéka után is felmagasztalja őt a sajtó. Az ilyen embernek csak megszületni volt nehéz, azóta dől hozzá a pénz. Ha akarna, egyszerre egy tucat ruhát is vásárolhatna magának. Az ilyen két lábon járó szobrokat én nem kedvelem!« Dr. Fritz Stemme professzort, a brémai egyetem neves pszichológusát sem hagyta nyugodni a Beckenbauer ellen kialakult közhangulat, és alapos tanulmányozás után írásba is foglalta véleményét. Szerinte Beckenbauer az élet iskolájában »éltanuló«, a labdarúgásnak állandóan reflektorfényben tündöklő trapézművésze. Jóllehet, a stadionban nem felfelé néznek az emberek, hanem lefelé, a távolság ugyanaz. Másképpen jár Beckenbauer, másképpen veszekszik, másképpen játszik a pályán, mint a többiek. Aki megpróbálná őt utánozni, nevetségessé válna. Ez hangolja ellene az embereket.”

Lám, van tehát teljesen észszerű magyarázat a Szoboszlai-ellenes szurkolói hevületre is.

És kiderült, hogy még csak nem is magyar sajátosság…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!