Kőszegi György lett a kombinát hőse, aki az ezüstéremre rendre kész volt

A müncheni olimpia (1972) sikeres volt súlyemelésben, hiszen Földi Imre légsúlyban (56 kg) aranyérmes lett, de lepkesúlyban (52 kg) Szűcs Lajos és Holczreiter Sándor ezüstje, illetve bronza és középsúlyban (82.5 kg) Horváth György harmadik helye is jelezte, hogy vagyunk valakik a sportágban. 

Történetünkben a lepkesúly a főszereplő, abban a kategóriában tört be az élvonalba az ifjú Kőszegi György. Első világbajnokságára két évvel München után, 1974-ben Manilába utazhatott, három napon át, de jóval a rajt előtt, lásd még: akklimatizálódás. Mindössze öt versenyzőnk indult, köztük két lepkesúlyú, Szűcs és Kőszegi. „Magyar szempontból ez a legfontosabb szám, mind Szűcsnek, mind Kőszeginek alaposan túl kellene szárnyalnia legjobbját, a 230 kg-ot ahhoz, hogy két év után ismét a dobogó legfelső fokára állhasson magyar súlyemelő” – írta a Népsport.

Az aranyra aztán nem volt esély, mert a verhetetlen iráni Mohamed Nasszíri ezt a súlycsoportot választotta, nem ment eggyel feljebb, s persze győzött is. Ám Kőszegi lett összetettben a második, szakításban pedig az aranyérmes, s ettől kezdve nem volt esélye ellene Szűcs Lajosnak. Szakításban Kőszegi világcsúcstartóként (a jereváni Druzsba-kupán: 105 kg) és esélyesként kezdte a küzdelmet,105 kg-ig jutott, akárcsak a japán Horikosi Takesi, könnyebb testsúlyával (51.40 kontra 51.80) azonban övé lett az arany. Lökésben nem volt esélye a magyarnak, hiszen 125 kilón fejezte be a küzdelmet, Nasszíri viszont 132.5-ön – kezdett. 

„Kőszegiről csak annyit: ő mind szakításban, mind lökésben — ennél is többre képes” – mondta Orvos András szövetségi kapitány, Leninvárosban pedig mindenki ujjongott. Libál Elemér klubelnök úgy vélte, Leninváros hírnevét az iparon (Tiszai Vegyi Kombinát) kívül csak a sport tudja elvinni. „Kőszegi világcsúcsa leninvárosi ügy lett, ám Jerevánban nem csoda történt. A csoda itt történt az elmúlt néhány év alatt, akkor, amikor néhány lelkes ember a semmiből szakosztályt teremtett és ilyen versenyzőket nevelt” – tette hozzá.

Ezek után Montrealban (1976) már ő lett az olimpiai esélyes. Hiába indult alacsony súlycsoportban, fogyasztania neki is kellett. A Népsport tatai riportja szerint: „Kőszegi György ebédje például egy szem őszibarack volt. (A tréfára mindig kész társak mély és lapos tányért, kést, villát és kanalat is tettek eléje az asztalra.) Ha a vacsoráról esik szó, ott már csak sajátosan egy »fogás« kerülhet terítékre. A szauna. Fogyasztanak súlyemelőink. A válogatott orvosa, dr. Bártfay Ede elégedett: »A kezdő emberek közül Kőszegin három, Szűcsön három és fél kiló felesleg van, mindketten sokkal jobban állnak most a testsúlyukkal, mint az elmúlt évek bármelyik világversenye előtt ugyanennyi idővel«.”

Aztán már az olimpia, s először szokás szerint a szakítás. „A fogásnem utolsó gyakorlatát Kőszegi végezte. Ekkor már tudtuk: ha a 107.5 kg-ot kiszakítja, nemcsak nagyszerű új magyar csúcsot ér el, hanem egyúttal átveszi a vezetést is! Igen nyugodtan, s tökéletesen teljesítette a gyakorlatot. Két évvel ezelőtt 106 kilóval javított világcsúcsot, azóta egyszer sem tudta elérni azt az eredményt. Most viszont, s éppen a legjobbkor túlszárnyalta!” – volt nagy a magyar öröm a Saint-Michel Arenában. 

Lökésben 130 kg-ig jutott, a 132.5-tel felállni sem tudott, a szovjet Alekszandr Voronyinnak viszont a 137.5 is sikerült, ő lett az aranyérmes. Kőszegi úgy lett második, hogy Nasszíri kockáztatott, 142.5-ös világcsúcsot kívánt emelni, ami az aranyérmet jelentette volna, de – csak volna.

Kőszegi ezüstjét visszafogottan ünnepelte meg a Népsport: „A 162 centi magas, látszatra vékony magyar legény, Kőszegi György a manilai világbajnokságon egycsapásra az érdeklődés középpontjába került. »Két szenvedélyem van: a súlyemelés és az autóversenyzés« – mesélte magáról. Szerény, csendes fiatalemberként ismerték meg, s az is maradt.” És persze Leninváros ismét ünnepelt. Alaitner István a klub elnökhelyettese: „Főleg a kombinátban nagy az öröm. A dolgozók szívesen fennmaradtak szurkolni az éjjel, annak ellenére, hogy sokan közülük hajnalban kezdték a műszakot. Reggel a sportkör táviratot küldött Montrealba.” 

Hazaérkezéskor Kőszegit népes családja várta Ferihegyen: a szülei Nyíregyházáról, a bátyja és a sógora Budapestről, a felesége és a kisfia Leninvárosból. A feleség mondta: „Nagy gondban voltunk, milyen vacsorával várjuk. Igaz, ő soha nem válogatós. De azért a töltöttkáposzta és a csokoládés palacsinta a kedvence.”

A sportági értékelés kiemelte Kőszegit. Joggal, hiszen csak ő szárnyalta túl addigi legjobbját, négyen elmaradtak tőle, négyen pedig kiestek.

A szép napok után robbant a bomba, a Leninvárosi MTK bajnokcsapatának nyolc versenyzője a Vegyész Tisza Kupán megtagadta az indulást, sőt egyszerűen leállt. Közöttük volt Kőszegi is, aki szószólója volt a sztrájknak, de csak a saját sérelmeit sorolta: „A vezetőséggel nem vagyok megelégedve semmilyen téren. Bármivel fordulok hozzájuk, nemleges választ kapok. Több fizetést érdemelnék. Továbbá van egy kétéves telefonigénylésem, amit hiába sürgetek. És nem vagyok hajlandó egy teremben lenni Ecser Károllyal, az edzővel!” 

Végül lassan megnyugodtak a kedélyek. Kőszegi magasugrás (?!) közben megsérült, eléggé komolyan, hiszen az 1977-es stuttgarti világbajnokság előtt kérdés volt, hogy teljesen rendbejött-e. Nem volt különösebb gond, hiszen ismét hozta a már megszokott ezüstérmet. Orvos András 235 kilót várt tőle, annyit is teljesített. Ezúttal is Alekszandr Voronyin előzte meg.

Ez volt a hattyúdala. A moszkvai olimpián ugyan még ott volt, ám a neki oly kedves lökésben kiesett, az összegzés pedig: „Kőszegi György indítása elhibázott lépés volt. Gyenge, enervált versenyzése mutatta, hogy nincs formában.” Októberben pedig már ez a hír: „Kőszegi György, a montreali olimpia súlyemelő versenyének lepkesúlyú ezüstérmese, az Olefin SC sportolója továbbra is csak statisztaként vesz részt az országos csapatbajnokságon. A moszkvai olimpia előtt szerzett combsérülése még mindig nem jött rendbe, ezért nem is edz, és csak a leninvárosi edzők segítőjeként lesz jelen a bajnokságon.”

Kőszegi György fiatalon, 51 esztendősen hunyt el 2001-ben. Nincs egyedül, hiszen Holczreiter Sándor 54, Szűcs Lajos 54 évet élt, s a Moszkvában olimpiai bajnok Baczakó Péternek (félnehézsúly, 90 kg) is csupán 56 esztendő jutott.

Az okokat nem nagyon keresték, ám a gyanú létezett. A súlyemelők főszereplői voltak egy elemzésnek, amelynek lényege: „A stanozolol anabolikus szteroid, a tesztoszteron férfihormon származéka. Bár a magyar sportpolitika soha nem ismerte be – a németek igen –, a szocialista országok »erősportolói«, az államilag szervezett doppingolás őskorában, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években alkalmazták a szert, amely a legdurvábbak egyike.”

Miközben a versenyzők nem feltétlenül tudták, mit szednek.

NÉVJEGY

KŐSZEGI GYÖRGY Született: 1950. szeptember 12., Nyíregyháza Elhunyt: 2001. december 11., Tiszaújváros Sportága: súlyemelés (52 és 56 kg) Klubjai: Nyíregyházi Kinizsi (1965–1970), Debreceni Honvéd (1970–1972), Leninvárosi MTK, Olefin SC (1972–1982) Legjobb eredményei: olimpiai 2. (1976, Montreal), világbajnok (1976: szakítás), 3x vb-2. (1974: szakítás, összetett, 1977: összetett), Európa-bajnok (1976: lökés) Világcsúcs: 1974, szakítás: 106 kg Elismerése: 3x az Év súlyemelője (1974, 1976, 1977) Emlékezete: Tiszaújvárosban emléktábla (Sportcentrum), emlékverseny, utcanévtábla