Egymás mellett – Ballai Attila publicisztikája

Ha lassan is, de fejlődünk. Hiszen legutóbb még egy pad gerjesztett ilyen – látszólag – élénk társadalmi, közéleti vitát, mint most a magyar labdarúgó-válogatott, és lássuk be, utóbbi „némileg” fajsúlyosabb téma. Akadnak azért egyéb különbségek is; például az, hogy szerencsétlen, többször átfestett pad csak állt magatehetetlenül a Liliom és a Tompa utca sarkán, a nemzeti csapat ellenben halad, nem is akárhova, nem is akárhogyan. Csoportelsőként, az Európa-bajnokságra, sorozatban a harmadik Eb-re! További markáns differencia, hogy egy pad sokkal inkább megfelel napjaink minden téren az „esélyegyenlőséget” kereső, azt minimum hirdető és legalábbis virtuálisan biztosító igényének, mert ahhoz nagyjából mindenki ugyanannyira „ért”. Ellentétben a futballal. Amit nem is csupán és elsősorban érteni, inkább érezni kell. Akinek ez sohasem adatott meg, és általában véve is önként mond le a gondolkodás luxusáról, az nagyjából olyan színvonalú véleményeket formál meg és ad közre a Montenegró elleni Eb-selejtezőről, az utózöngéiről és Szoboszlai Dominikról, mintha valaki, az egyszerűség kedvéért akár én, mondjuk a balettről értekezve felrónám a balerinának, hogy lábujjhegyen pipiskedik, feltűnősködik. A hasonlat annyiban persze sántít, hogy soha nem írtam és nem is fogok írni a ba­lettról. Nem kis részben azért, mert nem igazán értek hozzá, és nagy nyilvánosság előtt, készakarva nem szívesen csinálok hülyét magamból.

A labdarúgás némely laikus, ehhez képest mégis elkeseredetten vagy dühödten megfellebbezhetetlen ítészeinek ez szemernyi gondot sem jelent. Bár a nagy nyilvánosságot inkább azok jelentik nekik, akik megbotránkozva és felháborodva, komoly, mérhető médiumokban névvel, arccal idézik őket. Hiszen nem ők hallatszanak, hanem a visszhangjuk. Nem ők látszanak, ők csak tükröződnek. Egyikük szerint Szoboszlai a meccs után a szurkolókhoz kirohanva egy hajtásra megivott egy kis üveg pálinkát, amiért ki kellett volna állítani, másikuk úgy véli, ezek után már csak a disznóvágás következhet a futópályán. A mérkőzés utáni alkoholfogyasztást persze éppúgy nem terhelik szankciók (minden második angol sztár örökre el lenne már tiltva), miként a Puskás Arénában, egyáltalán, a modern futballstadionokban nincsenek futópályák. És ez még a kisebb baj. A nagyobb az, hogy ezek az okoskodók képtelenek ésszel és lélekkel felmérni, felfogni, hogy Szoboszlai nem piált, hanem gesztust gyakorolt, amivel örök élményt szerzett egy szurkolónak, egy embertársának, akinek nem az ivócimborája, hanem a bálványa. Az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású magyar labdarúgója, aki az aktuális mérkőzést is eldöntötte, és olyan cselsorozat után lőtt egyenlítő gólt, mint Bene 1966-ban a braziloknak vagy Kiprich 1985-ben az osztrákoknak, a hármas sípszó után a csillagokból azonnal visszaereszkedett a földre. Megszólította a drukkereket, megszorította a felé nyújtott kezeket, meghúzta a flaskát, minden tettével jelezve a lelátó népének, hogy összetartoznak, azaz közéjük tartozik, közülük vétetett. Aligha kérdéses, hogy az az üvegecske azóta ereklye, féltve őrzött kincs, családi legendárium épül majd köré. Ezt onnan is tudom, hogy nekem is egyik legemlékezetesebb születésnapi ajándékom volt egy hokikorong, amely egy emblematikus Fradi–Dózsán repült ki a tribünre, és a barátom kaparintotta meg előlem, de egyszer csak, egy ihletett pillanatban, nekem adta.

Aki nem ebben a közegben él, az ezt nem érti, soha nem is értheti. Én meg azt nem értem, miért beszél, ír, ítél bármit is arról, amiről halvány fogalma sincs. Ha úgy tetszik, miért csinál hülyét magából. Bár az igazat megvallva, nem is érdekel. Amit pedig ugyancsak nem értek, ellenben nagyon is érdekel, az az, hogy miért szentelünk mégis ekkora figyelmet annak, ami/aki szóra sem érdemes. Ennek szellemében kérek elnézést az eddigiekért azon olvasóinktól, akik a valódi sportra kíváncsiak.

A sportágak többségének megvan a maga belső, hiteles, szakmai alapú, fajsúlyos ellenzéke. Szivós István régi tézise szerint a magyar vízilabda legnagyobb ellensége a magyar vízilabda, és ha manapság ez már túlzásnak is hat, érdemes felidézni, hogy például Kemény Dénes kapitánysága első hónapjaiban pólós idolok várták, áhították élesre fent késekkel a bukást. Kézilabdában is napi szinten szakért, kritizál, aki játékosként aktív részese volt minden idők legarcpirítóbb magyar vb-szereplésének (1995-ben, Izlandon Tunézia verte meg az így a legjobb tizenhat közé sem jutó férfiválogatottunkat, de Svájctól is benyeltünk egy szörnyűséges 23–30-at), majd vezetőként megesett, hogy „közfelkiáltással” hívták vissza minden tisztségéből – ő aztán bármely fiaskót hitelesen értékelhet, mert pontosan, tapasztalatból tudja, mi a kézilabda és mi a kudarc. Az úszóknál tokiói olimpiai bajnokunk még mindig nem szándékozik elkezdeni az érdemi munkát Párizsra, ezért a szövetség elnöke szelíden meg is rótta, amiért viszont nyílt levélben szállt bele a riói játékok háromszoros aranyérmese. Öttusában a minap ugyancsak olimpiai bajnokaink ugrottak egymásnak, ráadásul nem is sportszakmai, hanem morális, gazdasági alapú vitában. A sort folytathatnám, de minek?

Rájuk figyelni illik, figyelni kell. A hazai labdarúgásban azonban akkor sem volt szokás a kibeszélés, amikor éppen jó ok mutatkozott volna rá, de hol a betyárbecsület, hol a „betyárbecstelenség” uralkodott. Siker esetén pedig az érthető össz­nemzeti eufória. Vagy a korszellemnek megfelelően az össznépi. Mint hetven esztendeje, 1953. november 26-án, amikor valószínűleg még a legeltökéltebb antikommunista sem gondolta azt, hogy kár volt előző nap 6:3-ra legyőzni az angolokat az Évszázad mérkőzésén, mert az Aranycsapat ezzel Rákosi rendszerét erősítette, legitimálta. Pedig az aztán diktatúra volt, a legsötétebb fajtából. Nem is idézhetjük az ellenzéki lapok reakcióit, mert ugyebár eleve nem léteztek, de még a Szabad Nép is ismerte és – saját céljainak megfelelően ugyan, de – használta a teljes összetartozás fogalmát és érzését, íme: „Van egy tényező, amely legyőzhetetlen egységgé tudja kovácsolni a csapatot, a hazaszeretet, a szilárd eltökéltség, hogy minden erővel küzdve megfeleljenek a nép bizalmának. Ez volt a győzelmet kivívó legdöntőbb tényező.”

Mondhatnám, hogy manapság e tekintetben is más időket élünk, de pontosabb, ha úgy fogalmazok, vannak, akik más időket élnek. Hát tegyék! Nem akarok mindenkit meggyőzni, mindenkit magam, magunk mellé állítani. A magyar nyelvnek akaratlanul is van egy pontos kifejezése az általam képviselt és javasolt alapállásra: miközben másutt békés együttélésről, azaz koegzisztenciáról beszélnek, nálunk ez békés egymás mellett élés. Árulkodó különbség, kifejtést érdemelne, de más téma. A mi jelen mondandónkhoz kifejezetten passzol. Éljünk hát egymás mellett, akár párhuzamos valóságban és vélt, virtuális valóságban, békében!

Marco Rossi szövetségi kapitánynak is ezt ajánlom – ebben a témakörben én bátorkodnék neki taktikát, sőt stratégiát adni. Ne mondja azt, hogy aki nem örül a nemzeti csapat sikereinek, az jobban tenné, ha szégyenkezne. Ez öngól. Továbbmegyek: nem csak ne mondja, ne is érezze ezt. Ne mérgezze a lelkét ilyesmivel. Koncentráljon a jóra! Most igazán könnyen megy.

Magánszemélyként mindenki hadd tartsa magát tetszőleges távolságban a magyar válogatottól és az egyre tágabb közösségétől, és kiabáljon, amit akar. Ha az illető közszereplő, esetleg politikus, tőlem akkor is bátran így tehet. Legfeljebb engedje meg, hogy szelíden arra figyelmeztessem, aki a futballt nem ismeri és nem érti, az nemcsak az emberiség legnépszerűbb játéka iránt intakt, de nem ismeri és nem érti azt a hazájában többmilliós, nagyobb országok esetében tízmilliós, a földön többmilliárdos tömeget sem, amely a labdarúgás feltétlen vagy feltételezett, győzelmekhez kötött híve. Ezzel pedig nem a sportág, hanem saját maga esélyeit rongálja, temeti.

De ez is pont így van jól. A lehető legjobban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!